2015. december 9.

Utószó




Sok-sok évvel később...



Senkinek nem akart beszélni róla. Még a szülei sem tudtak az egészről. Attól félt, ha elmondja nekik, ha egyszer is meglátják ugyanúgy viszolyogni fognak tőle, mint a kortársai, vagy a többi ember a faluban. Na nem mintha a városban olyan sok barátja lett volna. Talán mindig is tartottak egy kicsit tőlük, mert bár régen a családjának és a "fajtájának" volt köszönhető, hogy visszaállt a világ rendje, amikor a dédapja meghalt egy kicsit más irányba fordultak a történetek. 
A védelmezők rossz és gonosz lényeknek voltak beállítva. 
Akik elnyomták az emberiséget. 
A vezetőség tudta, hogy már nem él sok belük, így hagyták, hogy egész egyszerűen eltűnjenek a földről, és egyszerű történelemmé váljanak. 
Az anyjának és a nagyanyjának se volt ereje. Csak a családnév maradt. 
A mese azonban megelevenedni látszott amikor először felfedezte mire képes. Megijedt, és igyekezte elnyomni magában ezt az egészet. De így nem érezte jól magát. Vágyott a melegségre, az erőre, és arra a biztonságra amit az a tökéletes kék fény adott neki, akárhányszor előcsalogatta a rejtekéből. 
Mélyen a lelkéből. 
Elolvasta az összes könyvet, jegyzetet és emlékeket, de egyiket se érezte igazán magáénak amíg meg nem találta az ükszülei naplóját egy poros dobozba. A füzet oldalai megsárgultak, az írás nehezen olvasható volt, és nem a legboldogabb történet kerekedett ki belőle. 
Megtudta belőle, hogy az ükanyjáról kapta a nevét. Ő is Ruthie volt. 
Harry arról is írt benne, mennyi mindenen mentek keresztül. Mennyi fájdalom és mennyi öröm érte őket. Jóslatokról beszélt, életről és halálról. 
Írt arról hogy Ruthie elhagyta a családját, de Harry  nem adta fel a reményt, tudta, hogy meg fogja találni. Kitartó férfi volt.
- Ruthie vacsora! - Kiabált ki a házból az édesanyja, mire egy pillanatra összerezzent és a körülötte apró fénypontokként táncoló kékség azonnal fényesebben ragyogott. 
Mindhiába. 
Tényleg megtalálta az útját. Tudta, hogy a védelmezők nem tűntek el, és sosem fognak. 
Előbb vagy utóbb mindannyian rájuk találnak. 
Az erőre ami összeköt minket.
Akárcsak az ükszülei. Legalábbis az utolsó bejegyzés szerint. Az volt a kedvence. 
Pedig csak egy megfakult kép volt amiről két mosolygós, boldog ember nézett vissza rá. 
Harry és Ruthie.
A kép alatt nem volt dátum mindössze egyetlen szó. 
Amiből pontosan tudta, hogy a történet jó véget ért. 
Mert mi lehetne boldogabb befejezés amikor egyetlen szóban össze tudod foglalni, mindazt amit érzel, és ami vagy? 
Ruthie elmosolyodott és ujját végighúzta a cikornyás betűkön. 




"Örökké" 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése