2015. december 8.

Huszonöt - Azután





Harry 


Hónapok teltek el mióta Ruben meghalt, és vele együtt eltűnni látszott egy sötét és rideg korszak. Egy olyan világ ahol félelembe éltek az emberek, ahol a hideg magány uralkodott a szívekben és reménytelenséggel ébredtek a legapróbb gyermekek is. 
Komoly feladat várt ránk, igyekeztünk a legtöbbet kihozni a helyzetből, de be kell vallanom, nagyon nehéz volt. Minden annyira összefolyt és sok lett egyszerre. Igazából időnk sem volt meggyászolni a barátainkat, hiányoztak, hatalmas űrt hagytak maguk után. Voltak még csaták, és akadtak még veszteségeink is, de egy fél év elteltével kibontakozni látszott egyfajta rend, vagy pontosabban rendszer ami változást ígért, némi fegyelemmel még de jól ment a dolog. 
Szavazással választottunk elnököt pontosabban elnököket. Egy védelmezőt és egy olyat akinek nincs ereje. Így, mivel Ruthie visszautasította rám esett a választás, Louis pedig elég nagy népszerűségnek örvendett, így elnyerte a másik posztot. 
Liam is sokat segített, és az idősebbek is. 
Tényleg minden helyrejönni látszott. 
Egy bizonyos pontig. 
Nem tudom mit rontottunk el. Lehet csak én voltam a hibás, de a fiam születése után Ruthie és én eltávolodtunk egymástól. Azelőtt pedig alig láttam, és ha igen akkor biztos, hogy vitatkoztunk valamin. Nem azért mert nem volt időm rá. 
Eltolt magától.
Sokat akart egyedül lenni, a saját gondolataiba menekült. 
Őrlődött. 
Néha több napra is eltűnt, hatalmas pánikot okozva ezzel mindenkinek. Mert ilyenkor engem is majd megevett az ideg és a végén a keresésére indultam. 
Mindhiába. 
Kizárt.
Elbújt. 
Nem ismertem rá. 
Liam azt mondta, hogy legyek mellette, de úgy, hogy ne vegye észre. Ne akadékoskodjak, és próbáljak meg segíteni, ha kéri. 
Vártam a pillanatot. Tényleg türelmes voltam, minden egyes nap. 
De nem kért semmit. Nem szólt és még csak nem is kérdezett. 
Nálam pedig kiborult a bili.
Óriásit veszekedtünk aznap. Ruthie megint elment hónapokra. A szülés előtt két héttel békültünk ki. Amikor pedig megszületett a fiam, az életem egyik legszebb pillanata volt. Benjamin gyönyörű volt. Akárcsak az anyja. Ha szerencséje van akkor tőlem semmit nem örökölt. Alig volt fél éves amikor már tudatosan használta az erejét, az első lépéseihez pedig szintén a pajzsát hívta segítségül ha esetleg el akart volna botlani. 
Egyszerre volt félelmetes és lehengerlő. 
- Még mindig szerelmes leveleket írsz, Styles? - Lépett be kopogás nélkül az ajtón Liam, mire fáradtan dőltem hátra a székemben. 
- Továbbra sem leveleket írok - pillantottam rá és lecsaptam a tollamat - hanem naplót! 
- Még jobb! Csak aztán el ne felejtsd lezárni lakattal, nehogy a végén valaki meglesse! - Cukkolt tovább, mire egy elegáns mozdulattal felé hajítottam az egyik tollamat. Ügyesen kapta el, és nevetve tette le újra íróasztalomra. 
- Mit szeretnél? 
- Egy páran lemegyünk és iszunk valamit, van kedved jönni? 
Futólag az órára pillantottam. Már rég elmúlt hajnal kettő. Nem olyan biztos, hogy ezt kéne most tennem. Így egy nagy sóhaj kíséretében nemlegesen megráztam a fejem. Haza kell mennem. 
- Oh, ugyan már! Ne légy ilyen szívtelen, elnök úr! 
- Fogd be Liam - kaptam magamra a kabátom - engem otthon várnak, emlékszel? 
- Nocsak, újra helyrejött minden a paradicsomban? 
- Nem mondanám - gomboltam össze magamon az anyagot - de Benjamin is számít, nem igaz? 
- De igaz, haver! - Veregette meg a vállam - jó éjszakát  neked! 
- Jó éjszakát! - Búcsúztam el és végre valahára kiléptem az ajtón. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, odakint szakadt az eső. Mintha dézsából öntötték volna, így mire hazaértem, az alig öt perces utam alatt, úgy megáztam, hogy a ruháimból csavarni lehetett a vizet. Örömittasan nyomtam le a kilincset a ház ajtaján, minden nehézség ellenére szerettem itt lenni. Otthonosnak és melegnek találtam a házunkat. 
- Szia, picur - öleltem magamhoz fiamat aki az ágyában játszott pár játékkal - mi a helyzet? 
Örömittasan nevetett fel, és bújt hozzám. Hihetetlenül édes volt. 
- Megkeressük anyát? - Kérdeztem tőle és már indultam is körbenézni, Benjamin nyugodt volt, kis kezében az egyik mackóját szorongatta. Nem igazán értem mit eszik rajtuk, de egyszerűen meg van értük őrülve. Körbejártam az egész házat, de Ruthie sehol nem volt. Utoljára a szobánkat hagytam. 
Az ágyunkon egy levél volt. Ez nem jelentett túl sok jót. 
Fiamat letettem az ágyra, majd felvettem a levelet és elolvastam azt a pár sort amire Ruthie méltatott minket. 
Mondanám, hogy ideges voltam, vagy mérges de nem így volt. 
Csalódott már annál inkább. 
Vettem egy mély sóhajt, Benjamin felém nyújtózkodott. 
- Mami? - Kérdezte majd újból és újból megismételte ezt a szót. Emlékszem amikor először hallottam tőle. 
- A mami elment, kicsim - öleltem magamhoz - egy időre nélkülöznünk kell őt, de talán még látjuk! Addig aludj egy kicsit, és megígérem mire felébredsz apa itt lesz, oké? 
Visszavittem a szobájába és megvártam amíg elalszik. Ha eddig sikerült is magam valahogy tartani, most, hogy Benjamin elaludt már nem volt értelme. 
Megállíthatatlanul törtek felszínre könnyeim. 
Fájt. Őszintén mondom, olyan volt mintha valaki megragadta volna a szívemet, és minden ok nélkül ki akarta volna tépni a helyéről. Sőt. Talán még annál is rosszabb volt. Nem is tudom, hogy létezik-e erre megfelelő kifejezés. 
Mert nincs annál kegyetlenebb amikor úgy veszítesz el valakit, hogy nem akar téged többé. A családját. A múltját. 
Oldalra döntöttem a fejem. Odakint még mindig szakadt. Lehunytam szemeimet és csak hallgattam az esőcseppek ütemes énekét miközben abban reménykedtem, hogy ez az egész nem történt meg. 
Csak egy álom lehet. 
A legrosszabbak közül. 


*





                                                              Ruthie 


Egyik lépés követte a másikat. Nem gondolkodtam rajta túl sokat, csak hagytam, hogy vigyen magával az ár. Fejest ugrottam a hatalmas folyóba, a magas sziklákról. Biztonságban értem a vízbe, mélyre süllyedtem, és ahogy a felszínre úsztam elengedtem magam. Könnyed voltam és szabad. Most nem gondoltam arra, milyen pocsék és undorító ember is vagyok valójában. Mindössze vártam, hogy elérjem a hatalmas vízesést. 
A folyó egyre sebesebb lett, amikor pedig végre a végéhez értem, zuhanni kezdtem a hatalmas leomló vízfüggönnyel, hogy aztán még mélyebbre essek a tiszta vízben. Sikításom messze visszhangzott, pajzsom pedig szinte azonnal körülölelt az egyre sekélyebbé váló vízben. 
Szörnyű dolgokat cselekedtem. 
Cserben hagytam a legjobb barátomat aki bízott bennem és így miattam halt meg. Háborúra buzdítottam ártatlan embereket akik szintén miattam vesztették életüket. Megöltem egy védelmezőt, elhagytam azokat az embereket akik számítottak rám és azt hazudtam életem nagy szerelmének, hogy már nem szeretem, majd magára hagytam Őt és a közös fiunkat is. 
Minden egyes nap rosszabb lett. Szinte már fojtogatott a tudat, hogy miket cselekedtem. Harry sokáig dolgozott, este hullafáradtan jött haza, talán észre sem vette, hogy esténként nem alszok. Rémálmok gyötörnek, fura montázsok az elmúlt hetek eseményeiről, a szüleimről akiket nem is ismerhettem. 
Úgy tűnt mindenki boldog, nem értettem, hogy én miért nem tudok örülni, hiszen megvan mindenem. 
Aztán egy nap rájöttem. 
Nem az a sorsom, hogy részt vegyek ebben. 
Már megtettem a kötelességemet. Pontosabban egy részét. Elvégre milyen anya az aki, hátrahagyja a gyermekét? 
Bár az volt az ígéretem, hogy hamarosan újra látjuk egymást, már eltelt három év, és Benjamin minden este tényleg láthatott engem. Harry viszont nem. 
A fiamat nem tudtam elengedni, de el sem tudtam volna szakítani az apjától, főleg, hogy tudtam akkor minden egyes áldott nap engem keresne. 
De meg akartam neki adni az esélyt, hogy továbblépjen. 
Jobbat érdemel nálam. 
Mégse tűnt boldognak. 
És, hogy mit csináltam ez elmúlt években? 
Nos, többnyire hatalmas őrültségeket. Segítettem ott ahol tudtam, felfedeztem az erőm összes oldalát, a határaimat feszegettem. Hegyeket másztam, repültem és esténként a csillagokat bámultam. 
Gondtalan voltam. Egy idő után már nem éreztem bűntudatod. Vagy komolyabb fájdalmat. Mert rájöttem, hogy ahogy minden történet elkezdődik egyszer úgy véget is ér. Az én embereim és most akár a védelmezőkről vagy az erőtlenekről beszélünk nem fog örökké itt lenni. Egyrészt mert a történelem ismétli önmagát, másrészt pedig tényleg minden elmúlik. 
A védelmezőknek pedig esélyt kell adniuk az embereknek. Hogy a saját életüket éljék, mert már nincs szükségük ránk. Hibázniuk kell, és döntéseket hozniuk. 
Lejárt az időnk. 
Legalábbis egy darabig biztosan. 
Nem kell újra sötétségben élnünk, mert mindig lesz fény. De ezúttal csak akkor ha igazán kérik, és ha igazán szükségeltetik. Mert már mindnyájan tudják, hogy nélkülünk is nyerhettek volna csatát. 
Összefogást mutattunk, és remélem mindenki tanult belőle. 
Én igen. 
Harry pedig olyan szellemben neveli a fiunkat, ahogy én sosem tudtam volna. 
Őszinte és igazi szeretettel. 
Mert a szeretet a kulcsa mindennek. 
Ha szeretsz, te is ragyoghatsz. 
Te magad is lehetsz. 
Védelmező. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése