2015. november 29.

Huszonnégy - Csatazaj 3/3



Ruthie 


Az egész felső szint romokban állt. Alig láttam az orromig a felszálló fűst és por fojtogató keveréke miatt. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam, Harry merre van. 
- Harry! - Kiáltottam át az üres téren, oldalra kaptam a fejemet. Halk nyöszörgést hallatszott az egyik sarokból, nem kevés törmelék alól. Azonnal odarohantam. Valamiért eszembe sem jutott használni a pajzsomat, helyette erőnek erejével kezdtem megszabadítani a törmeléktől. Azonban nem Harry volt ott. Egy aprócska szőke kislány, súlyos sérülésekkel. A fejéből ömlött a vér, arca poros volt, és nagyon úgy tűnt, hogy a karját is sikerült eltörnie. 
- A fenébe - szitkozódtam, a lány egyre hangosabban sírt. Komoly fájdalmai lehettek. 
- Ruthie! - Szólított meg ekkor Harry, és mire felkaptam a fejemet, már ott is termett mellettem. Gondolkodás nélkül térdelt le mellém, és fogta két nagy tenyere közé arcomat - jól vagy? 
- Minden rendben - bólintottam - segítenünk kell rajta! 
- Hiszen nem is ismered! - Csendült fel Ruben hangja is. 
Nem foglalkoztam vele. Csak tettem amit a kötelesség diktált. Kezemet a kislány halántékához emeltem, és hagytam, hogy átjárjon az erőm. Finom melegség áradt szét ereimben, a kék fény körbeölelte az aprócska lány testét. Éreztem fájdalmát, majd azt is ahogy fokozatosan enyhül benne ez az érzés a gyógyító erő hatására. 
Végül aztán abbamaradt a sírása, nagy kék szemei ámulattal bámultak rám. 
- Ez lehetetlen...- lehelte Ruben - ti képesek vagytok gyógyítani? 
Harry és én felnéztünk rá. Lehet, hogy nagyon hasonlítunk, de úgy tűnik komoly különbségeink is vannak, amelyek azt hiszem ezúttal az előnyömre válhatnak. 
Ugyanakkor tudtam, hogy nem húzhatom tovább a harcokat, már így is többen haltak meg, mint kellett volna. Túl sok értelmetlenül kioltott emberi élet tapad már ehhez a háborúhoz. Véget kell neki vetni. Mégpedig itt és most. Nem érdekel több mese, szabály vagy történelem. 
Itt és most, új történelem kezdődik. 
A béke történelme. 
Méghozzá velünk. Lezárom a múltat, egyszer és mindenkorra. 
- Kikapcsoltad a fegyvereiket? 
A fiú bólintott. Elmosolyodtam és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. 
- Vidd biztonságba a lányt, és segíts a többieknek! Ezt én itt elintézem! 
Már álltam volna fel, de Harry visszahúzott magához. 
- Elfelejtetted, hogy nem kell egyedül csinálnod? Nem megyek nélküled sehova! 
Elmosolyodtam. Naná, hogy most kell játszania a hős szerelmest. Újabb perceket vesztettem volna, ha vitatkozok vele, így úgy döntöttem látszólag engedek a nyomásnak. Hagytam, hogy mellém lépjen, azonban az első lépésemnél amikor egy kicsit is távolabb kerültem tőle, kivontam magam mögé a pajzsomat. A szívem hatalmasat dobbant. 
- Ruthie! - Üvöltötte szinte azonnal. Nem néztem hátra. Ha megtettem volna, akkor elgyengülök. Így biztonságban lesz. 
- Tedd amit mondtam - fordítottam oldalra a fejem - nekem van még egy kis elintéznivalóm! 
Figyeltem ahogy Ruben arcára egy ördögi vigyor kúszik, úgy tűnt nagyon élvezi az előadást. 
- Szóval akkor meg sem hallgatsz? - Vonta fel szemöldökét a srác. Válasz helyett inkább cselekedtem és futásnak eredtem felé. Lehet, hogy a pajzsomnak nem sok hasznát veszem, de nézzük meg mit kezd az öklömmel. 
Nem védekezett, csak széttárta kezeit, szemét pedig lehunyta. Azt hiszem azt remélte, hogy a pajzsa megvédi, de az nem bújt elő, hiszen én sem azzal támadtam. Egy jól irányzott rúgással terítettem a földre. Hangosan felnyögött, egész szép puffanással ért földet. 
Támadó állásba álltam, igyekeztem szabályozni kapkodó légvételemet, ahogy arra vártam, hogy felálljon. Ruben nehezen tápászkodott fel. Beverhette a fejét, mert felszakadt a szemöldöke és a szája is vérzett.
- Ribanc - törölte le hüvelykujjával ajkáról a vért, és most Ő volt az aki először támadásba lendült. Megindult felém, hátrálni kezdtem ahogy láttam felvillanni pajzsát előttem, ami egy oszlopot célzott meg. 
Jobb ötlet híján az ablak felé rohantam, és bár előtte majdnem megtorpantam, inkább vettem egy mély levegőt és egész egyszerűen kiugrottam. Felkiáltottam fájdalmamban. Későn vontam ki pajzsomat így az üveg több helyen is a bőrömbe mart. Egyenesen a másik épület tetejére reptettem magam. Ruben az ablakból figyelt. 
- Hiába menekülsz előlem! Úgyis elkaplak! 
Ezúttal én vigyorodtam el. Na nem azért, mert a helyzet magaslatán álltam, hanem mert szerettem volna biztosítani afelől, hogy nem félek tőle. Volt vesztenivalóm, de ha meg kell halnom, azt úgy fogom megtenni, hogy Őt is magammal viszem, és ezt az egész poklot amit felépített maga köré. 
Hangos, és látványos csatározásba kezdtünk. Ruben természetesen utánam ugrott. Hátrálni kezdtem, mire felemelte a lábát és a következő mozdulatával dobbantott egyet, hogy a kék fénye körbejárja az épületet, majd a földdel tegye egyenlővé azt. Zuhanni kezdtem a törmelékkel, amíg át nem ugrottam a következő házra, ami ugyanerre a sorsa jutott, és az azutáni is. 
Lihegve emelkedtem a levegőbe. A földről többen is minket néztek. Azt hiszem vegyes érzelmekkel. Féltek, de ugyanakkor elámultak is az erő nagyságán. A legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy tűnt Ruben egyáltalán nincs elfáradva, míg én lassan a tüdőmet is kiköpöm. 
Sokkal jobb harcos volt. 
Az egyetlen amit még bevethettem ellene az a nyers erőm volt. De attól még én magam is féltem. Mi lesz ha nem tudom majd kordában tartani? Ha felemészt, és mindent elpusztítok magam körül? 
- Egy kicsit kezdem unni ezt a játékot, Ruthie! - Lebegett elém pajzsán a fiú - nem gondolod, hogy ideje lenne befejezni? Persze megértem ha félsz, de azt mondják a halállal csak egy új élet kezdődik! Majd írd meg, hogy mi a helyzet! 
Nyeltem egy nagyot. 
- Miért hagytak el a szüleink? - Szegeztem neki a kérdést. 
Ajka egyetlen vonallá préselődött.
- Mert féltek tőlem - jött az egyszerű válasz - úgy hitték veszélyes vagyok, meg akartak ölni, de sajnos elkéstek. Én hamarabb cselekedtem! 
Döbbenet futott át rajtam, Ruben mosolygott. 
- Megöltem őket - suttogta vészjóslóan - nagyszerű érzés volt! De azt hiszem te leszel a hab a tortán, Ruthie! 
Váratlanul ért a támadása. Hangos robajjal csapódtam a földbe, Ő pedig loholt utánam. Esélyem sem volt felkészülni a következő csapásra, elvesztettem az egyensúlyomat. Ismét az aszfalton feküdtem amikor felém lépdelt. A távolból hallottam pár kiáltást, de nem tudtak közelebb jönni, hogy segítsenek, mert Ruben egy hatalmas pajzsot vont ki körénk. Lábát a torkomra nyomta. Gyengének éreztem magam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Így csak feküdtem, a sorsomat várva. 
- Tudod azért egy kicsit csalódott vagyok - suttogta nekem - nem kellett volna, hogy meghalj, hiszen a jövendölés egy fiúról szól, lehettünk volna tényleg testvérek! 
Elvigyorodtam, majd hangosan nevetni kezdtem. 
- Most mi olyan vicces? 
Ekkor már tudtam, hogy mit kell tennem. Hagynom kell, hogy az erőm irányítson. 
Lelöktem magamról, sőt egyenesen a pajzsához hajítottam. 
- Az a jóslat nem rólad vagy rólam szól! - Lépdeltem fel, kezeim önkéntelenül szorultak ökölbe. 
- Mit beszélsz? 
- Bizony Ruben - vigyorogtam még mindig - ne képzeld magad kiskirálynak ,vagy kiválasztottnak! Mert ugyanolyan senki vagy, mint azok akik miattad haltak meg! A jóslat a fiamról szól! 
Figyeltem ahogy elképed. 
- Nem - rázta meg fejét - ez hazugság! 
- Úgy gondolod? - Döntöttem oldalra a fejemet - akkor csak figyelj! 
Lehunytam szemeimet, mély lélegzetet vettem és amikor újra kinyitottam szemeimet már tudtam, hogy jól döntöttem. Magam elé emeltem karomat, ami kéken ragyogott. Ruben arcára döbbenet ült ki. A nyakánál fogva emeltem a magasba, legszívesebben megfojtottam volna, de ki akartam élvezni a helyzetet, hogy ezúttal semmisnek bizonyul ellenem a pajzsa. 
- Fordult a kocka, Ruben! 
Könnyed mozdulattal hajítottam el.  Ő pedig be kell vallanom, hogy egész szépen szántotta fel maga után az aszfaltot. 
Támadni akart, de gyenge pajzsa semmire sem ment velem. Újra és újra kitértem csapásai elől. Szikrázott az energia körülöttünk, mindent kék fényünk töltött meg, én pedig kezdtem nagyon élvezni a helyzetet. Talán túlságosan is. 
Ha sokkal hamarabb megteszem ezt a lépést, most nem kellene ekkora fájdalmat éreznem. Nem veszítettünk volna ennyi mindent. De gyáva voltam. Most pedig már igazán kár hősködni. 
- Kérlek - könyörgött Ruben amikor a levegőbe emeltem magunkat - kérlek, ne ölj meg! 
- Túl sokat vettél el tőlem! 
- Nem én vagyok az igazi ellenséged, Ruthie! Én csak egy báb vagyok! Vagy komolyan azt hiszed, ha engem kivégzel azzal minden megváltozik? Többen vagyunk, katonák ezrei lehetnek a világon akik csak rátok vadásznak! 
Elkomorodtam. 
- Akkor remélem jól elbújnak - szűrtem fogaim között - mert egyesével fogom őket felkutatni, és végzek mindegyikükkel! 
- Ez a beszéd - nyögte -  látod nem is különbözünk olyannyira, mindkettőnket a gyilkolás éltet...
Nem hagytam, hogy befejezze. Kék fényem körbekígyózott testén, még magasabbra emeltem, és hagytam, hogy az erőm a darabjaira szaggassa. Egyetlen darab sem maradt b előle. Úgy porladt el, ahogy a maga után hagyott régi világa is el fog porladni, ha rajtam múlik. 
Nagyon magasan lebegtem, valahol a felhők között, és miközben azon igyekeztem, hogy újra a többiekkel legyen, igyekeztem újra megtalálni magam ebben a hatalmas erőben. De nem kellett túlságosan igyekeznem. Most tényleg magaménak éreztem. Nem Ő irányított, nem Ő volt meg Én, hanem Mi. Mély levegőt vettem, kifújtam a levegőt felemeltem a tenyeremet, és a földre léptem. Láttam a többieket, Harry állt legelöl. 
Lassan lépdeltem feléjük, kék fényemet, hullámként húztam magam után, amely eltakarította a romokat, és újra a magasba emelte az egykor csodásan ragyogó épületeket. 
Életet akartam teremteni. Fákat. Növényeket. Napfényt.
- Ruthie - szólított meg Harry, mire rá kaptam a tekintetemet - gyere vissza hozzám,szerelmem - nyújtotta felém a kezét. 
Vissza? 
Hiszen el sem mentem. 
Mosolyogva engedtem el a pajzsomat és örömittasan hullottam Harry karjai közé. Egyszerre tomboltak azok akik életben maradtak. Karok nyúltak felém és boldog ajkak kiabálták, a győzelem szót. 
Azt hiszem ráérek elmondani nekik, hogy ezzel még nincs vége. 
Még nem győztünk. 
Igen. Tettünk felé lépéseket, de ennyivel nincs vége. 
Mindazonáltal el kell, hogy mondjam jó úron járunk, amely nehéz lesz és sokszor gyötrelmes de a miénk, és ha rajtunk múlik, nem fogunk újból letérni róla. 
Amíg világ a világ. 
Sőt, még azután is. 
Forró könnycseppek gördültek végig arcomon ahogy Harry ajkait újra az enyémeken érezhettem. 
- Sikerült - suttogta ajkaimba - tudtam, hogy sikerülni fog! 
Elnevettem magam. 
Naná, hogy tudta. 
Harry Styles mindig is tévedhetetlennek tartotta magát. 
Pedig ez nem így van. 
De miért pont nekem kellene elrontanom a kedvét, ha éppen annyira boldogok vagyunk, mint még soha. 
Nem igaz?






2 megjegyzés:

  1. Szia! Most írok ide először kommentett amit bánok is... Na, de a részről annyit hogy FANTASZTIKUS lett, mint mindig. Aronyos volt tőlük, hogy segítettek a kislányon. Csak így tovább. Viszont ha nem nagy kérés szeretnék kérni egy meghívót a Holtomiglan Holtodiglan c. blogodra. Előre is köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, köszönöm szépen! :) Örülök, hogy tetszett! Annak a történetnek nem lesz folytatása, azért nem tudjátok olvasni. Így meghívót sem tudok küldeni. Viszont itt indul egy másik, Louis fanfic tőlem: http://miafanfiction.blogspot.hu/

      Törlés