2015. november 29.

Huszonnégy - Csatazaj 3/3



Ruthie 


Az egész felső szint romokban állt. Alig láttam az orromig a felszálló fűst és por fojtogató keveréke miatt. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam, Harry merre van. 
- Harry! - Kiáltottam át az üres téren, oldalra kaptam a fejemet. Halk nyöszörgést hallatszott az egyik sarokból, nem kevés törmelék alól. Azonnal odarohantam. Valamiért eszembe sem jutott használni a pajzsomat, helyette erőnek erejével kezdtem megszabadítani a törmeléktől. Azonban nem Harry volt ott. Egy aprócska szőke kislány, súlyos sérülésekkel. A fejéből ömlött a vér, arca poros volt, és nagyon úgy tűnt, hogy a karját is sikerült eltörnie. 
- A fenébe - szitkozódtam, a lány egyre hangosabban sírt. Komoly fájdalmai lehettek. 
- Ruthie! - Szólított meg ekkor Harry, és mire felkaptam a fejemet, már ott is termett mellettem. Gondolkodás nélkül térdelt le mellém, és fogta két nagy tenyere közé arcomat - jól vagy? 
- Minden rendben - bólintottam - segítenünk kell rajta! 
- Hiszen nem is ismered! - Csendült fel Ruben hangja is. 
Nem foglalkoztam vele. Csak tettem amit a kötelesség diktált. Kezemet a kislány halántékához emeltem, és hagytam, hogy átjárjon az erőm. Finom melegség áradt szét ereimben, a kék fény körbeölelte az aprócska lány testét. Éreztem fájdalmát, majd azt is ahogy fokozatosan enyhül benne ez az érzés a gyógyító erő hatására. 
Végül aztán abbamaradt a sírása, nagy kék szemei ámulattal bámultak rám. 
- Ez lehetetlen...- lehelte Ruben - ti képesek vagytok gyógyítani? 
Harry és én felnéztünk rá. Lehet, hogy nagyon hasonlítunk, de úgy tűnik komoly különbségeink is vannak, amelyek azt hiszem ezúttal az előnyömre válhatnak. 
Ugyanakkor tudtam, hogy nem húzhatom tovább a harcokat, már így is többen haltak meg, mint kellett volna. Túl sok értelmetlenül kioltott emberi élet tapad már ehhez a háborúhoz. Véget kell neki vetni. Mégpedig itt és most. Nem érdekel több mese, szabály vagy történelem. 
Itt és most, új történelem kezdődik. 
A béke történelme. 
Méghozzá velünk. Lezárom a múltat, egyszer és mindenkorra. 
- Kikapcsoltad a fegyvereiket? 
A fiú bólintott. Elmosolyodtam és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. 
- Vidd biztonságba a lányt, és segíts a többieknek! Ezt én itt elintézem! 
Már álltam volna fel, de Harry visszahúzott magához. 
- Elfelejtetted, hogy nem kell egyedül csinálnod? Nem megyek nélküled sehova! 
Elmosolyodtam. Naná, hogy most kell játszania a hős szerelmest. Újabb perceket vesztettem volna, ha vitatkozok vele, így úgy döntöttem látszólag engedek a nyomásnak. Hagytam, hogy mellém lépjen, azonban az első lépésemnél amikor egy kicsit is távolabb kerültem tőle, kivontam magam mögé a pajzsomat. A szívem hatalmasat dobbant. 
- Ruthie! - Üvöltötte szinte azonnal. Nem néztem hátra. Ha megtettem volna, akkor elgyengülök. Így biztonságban lesz. 
- Tedd amit mondtam - fordítottam oldalra a fejem - nekem van még egy kis elintéznivalóm! 
Figyeltem ahogy Ruben arcára egy ördögi vigyor kúszik, úgy tűnt nagyon élvezi az előadást. 
- Szóval akkor meg sem hallgatsz? - Vonta fel szemöldökét a srác. Válasz helyett inkább cselekedtem és futásnak eredtem felé. Lehet, hogy a pajzsomnak nem sok hasznát veszem, de nézzük meg mit kezd az öklömmel. 
Nem védekezett, csak széttárta kezeit, szemét pedig lehunyta. Azt hiszem azt remélte, hogy a pajzsa megvédi, de az nem bújt elő, hiszen én sem azzal támadtam. Egy jól irányzott rúgással terítettem a földre. Hangosan felnyögött, egész szép puffanással ért földet. 
Támadó állásba álltam, igyekeztem szabályozni kapkodó légvételemet, ahogy arra vártam, hogy felálljon. Ruben nehezen tápászkodott fel. Beverhette a fejét, mert felszakadt a szemöldöke és a szája is vérzett.
- Ribanc - törölte le hüvelykujjával ajkáról a vért, és most Ő volt az aki először támadásba lendült. Megindult felém, hátrálni kezdtem ahogy láttam felvillanni pajzsát előttem, ami egy oszlopot célzott meg. 
Jobb ötlet híján az ablak felé rohantam, és bár előtte majdnem megtorpantam, inkább vettem egy mély levegőt és egész egyszerűen kiugrottam. Felkiáltottam fájdalmamban. Későn vontam ki pajzsomat így az üveg több helyen is a bőrömbe mart. Egyenesen a másik épület tetejére reptettem magam. Ruben az ablakból figyelt. 
- Hiába menekülsz előlem! Úgyis elkaplak! 
Ezúttal én vigyorodtam el. Na nem azért, mert a helyzet magaslatán álltam, hanem mert szerettem volna biztosítani afelől, hogy nem félek tőle. Volt vesztenivalóm, de ha meg kell halnom, azt úgy fogom megtenni, hogy Őt is magammal viszem, és ezt az egész poklot amit felépített maga köré. 
Hangos, és látványos csatározásba kezdtünk. Ruben természetesen utánam ugrott. Hátrálni kezdtem, mire felemelte a lábát és a következő mozdulatával dobbantott egyet, hogy a kék fénye körbejárja az épületet, majd a földdel tegye egyenlővé azt. Zuhanni kezdtem a törmelékkel, amíg át nem ugrottam a következő házra, ami ugyanerre a sorsa jutott, és az azutáni is. 
Lihegve emelkedtem a levegőbe. A földről többen is minket néztek. Azt hiszem vegyes érzelmekkel. Féltek, de ugyanakkor elámultak is az erő nagyságán. A legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy tűnt Ruben egyáltalán nincs elfáradva, míg én lassan a tüdőmet is kiköpöm. 
Sokkal jobb harcos volt. 
Az egyetlen amit még bevethettem ellene az a nyers erőm volt. De attól még én magam is féltem. Mi lesz ha nem tudom majd kordában tartani? Ha felemészt, és mindent elpusztítok magam körül? 
- Egy kicsit kezdem unni ezt a játékot, Ruthie! - Lebegett elém pajzsán a fiú - nem gondolod, hogy ideje lenne befejezni? Persze megértem ha félsz, de azt mondják a halállal csak egy új élet kezdődik! Majd írd meg, hogy mi a helyzet! 
Nyeltem egy nagyot. 
- Miért hagytak el a szüleink? - Szegeztem neki a kérdést. 
Ajka egyetlen vonallá préselődött.
- Mert féltek tőlem - jött az egyszerű válasz - úgy hitték veszélyes vagyok, meg akartak ölni, de sajnos elkéstek. Én hamarabb cselekedtem! 
Döbbenet futott át rajtam, Ruben mosolygott. 
- Megöltem őket - suttogta vészjóslóan - nagyszerű érzés volt! De azt hiszem te leszel a hab a tortán, Ruthie! 
Váratlanul ért a támadása. Hangos robajjal csapódtam a földbe, Ő pedig loholt utánam. Esélyem sem volt felkészülni a következő csapásra, elvesztettem az egyensúlyomat. Ismét az aszfalton feküdtem amikor felém lépdelt. A távolból hallottam pár kiáltást, de nem tudtak közelebb jönni, hogy segítsenek, mert Ruben egy hatalmas pajzsot vont ki körénk. Lábát a torkomra nyomta. Gyengének éreztem magam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Így csak feküdtem, a sorsomat várva. 
- Tudod azért egy kicsit csalódott vagyok - suttogta nekem - nem kellett volna, hogy meghalj, hiszen a jövendölés egy fiúról szól, lehettünk volna tényleg testvérek! 
Elvigyorodtam, majd hangosan nevetni kezdtem. 
- Most mi olyan vicces? 
Ekkor már tudtam, hogy mit kell tennem. Hagynom kell, hogy az erőm irányítson. 
Lelöktem magamról, sőt egyenesen a pajzsához hajítottam. 
- Az a jóslat nem rólad vagy rólam szól! - Lépdeltem fel, kezeim önkéntelenül szorultak ökölbe. 
- Mit beszélsz? 
- Bizony Ruben - vigyorogtam még mindig - ne képzeld magad kiskirálynak ,vagy kiválasztottnak! Mert ugyanolyan senki vagy, mint azok akik miattad haltak meg! A jóslat a fiamról szól! 
Figyeltem ahogy elképed. 
- Nem - rázta meg fejét - ez hazugság! 
- Úgy gondolod? - Döntöttem oldalra a fejemet - akkor csak figyelj! 
Lehunytam szemeimet, mély lélegzetet vettem és amikor újra kinyitottam szemeimet már tudtam, hogy jól döntöttem. Magam elé emeltem karomat, ami kéken ragyogott. Ruben arcára döbbenet ült ki. A nyakánál fogva emeltem a magasba, legszívesebben megfojtottam volna, de ki akartam élvezni a helyzetet, hogy ezúttal semmisnek bizonyul ellenem a pajzsa. 
- Fordult a kocka, Ruben! 
Könnyed mozdulattal hajítottam el.  Ő pedig be kell vallanom, hogy egész szépen szántotta fel maga után az aszfaltot. 
Támadni akart, de gyenge pajzsa semmire sem ment velem. Újra és újra kitértem csapásai elől. Szikrázott az energia körülöttünk, mindent kék fényünk töltött meg, én pedig kezdtem nagyon élvezni a helyzetet. Talán túlságosan is. 
Ha sokkal hamarabb megteszem ezt a lépést, most nem kellene ekkora fájdalmat éreznem. Nem veszítettünk volna ennyi mindent. De gyáva voltam. Most pedig már igazán kár hősködni. 
- Kérlek - könyörgött Ruben amikor a levegőbe emeltem magunkat - kérlek, ne ölj meg! 
- Túl sokat vettél el tőlem! 
- Nem én vagyok az igazi ellenséged, Ruthie! Én csak egy báb vagyok! Vagy komolyan azt hiszed, ha engem kivégzel azzal minden megváltozik? Többen vagyunk, katonák ezrei lehetnek a világon akik csak rátok vadásznak! 
Elkomorodtam. 
- Akkor remélem jól elbújnak - szűrtem fogaim között - mert egyesével fogom őket felkutatni, és végzek mindegyikükkel! 
- Ez a beszéd - nyögte -  látod nem is különbözünk olyannyira, mindkettőnket a gyilkolás éltet...
Nem hagytam, hogy befejezze. Kék fényem körbekígyózott testén, még magasabbra emeltem, és hagytam, hogy az erőm a darabjaira szaggassa. Egyetlen darab sem maradt b előle. Úgy porladt el, ahogy a maga után hagyott régi világa is el fog porladni, ha rajtam múlik. 
Nagyon magasan lebegtem, valahol a felhők között, és miközben azon igyekeztem, hogy újra a többiekkel legyen, igyekeztem újra megtalálni magam ebben a hatalmas erőben. De nem kellett túlságosan igyekeznem. Most tényleg magaménak éreztem. Nem Ő irányított, nem Ő volt meg Én, hanem Mi. Mély levegőt vettem, kifújtam a levegőt felemeltem a tenyeremet, és a földre léptem. Láttam a többieket, Harry állt legelöl. 
Lassan lépdeltem feléjük, kék fényemet, hullámként húztam magam után, amely eltakarította a romokat, és újra a magasba emelte az egykor csodásan ragyogó épületeket. 
Életet akartam teremteni. Fákat. Növényeket. Napfényt.
- Ruthie - szólított meg Harry, mire rá kaptam a tekintetemet - gyere vissza hozzám,szerelmem - nyújtotta felém a kezét. 
Vissza? 
Hiszen el sem mentem. 
Mosolyogva engedtem el a pajzsomat és örömittasan hullottam Harry karjai közé. Egyszerre tomboltak azok akik életben maradtak. Karok nyúltak felém és boldog ajkak kiabálták, a győzelem szót. 
Azt hiszem ráérek elmondani nekik, hogy ezzel még nincs vége. 
Még nem győztünk. 
Igen. Tettünk felé lépéseket, de ennyivel nincs vége. 
Mindazonáltal el kell, hogy mondjam jó úron járunk, amely nehéz lesz és sokszor gyötrelmes de a miénk, és ha rajtunk múlik, nem fogunk újból letérni róla. 
Amíg világ a világ. 
Sőt, még azután is. 
Forró könnycseppek gördültek végig arcomon ahogy Harry ajkait újra az enyémeken érezhettem. 
- Sikerült - suttogta ajkaimba - tudtam, hogy sikerülni fog! 
Elnevettem magam. 
Naná, hogy tudta. 
Harry Styles mindig is tévedhetetlennek tartotta magát. 
Pedig ez nem így van. 
De miért pont nekem kellene elrontanom a kedvét, ha éppen annyira boldogok vagyunk, mint még soha. 
Nem igaz?






2015. november 23.

Huszonhárom- Csatazaj 3/2




Harry 

Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de szerelmes vagyok. Az érzés pedig, hogy kínok közt látom gyötrődni azt a nőt aki a világon mindennél fontosabb számomra, egész egyszerűen kibírhatatlan. Mégsem tehettem ellene semmit. Hiába hangoztatják, hogy egy háborúban veszteség nélkül nincs győzelem, de kezdem azt hinni, hogy ez csak a győztesek történetét eléneklő balladai hősök szájából hangzott el. Ráadásul túl sokszor ahhoz, hogy a gondolatainkba ivódjon. 
Mindazonáltal túl közel volt már a cél. Itt nem adhatjuk fel. 
Ha megtennénk akkor az az egész fajunk kipusztulását jelentené, és mindazokét akik oly kedvesek nekünk. Többek között azé a kisfiúét akin pár héttel ezelőtt Ruthie lelkesen segített, az első faluét ahol elpusztítottuk az ellenségünket, és a világ tudtára adtuk: életben vagyunk. 
Kéz a kézbe haladtunk előrébb, de még mindig olyan távolinak tűnt a célunk. Hiába hagytuk magunk mögött az utcákat, a robbanásokat, a holttestek csak gyűltek a talpunk alatt, mindent beborított a törmelék és ez a látvány azt hiszem örökre beleégett a képzeletembe. 
Békét akarok. 
És ha rajtam múlik, meg is fogom teremteni magunknak. 
- A legfelső emeletre kell feljutnunk! 
- Remek - füstölgött, úgy tűnt még mindig túlságosan ideges, ami nem volt jó jel. Higgadtnak kell lennie, nem dönthetünk egyik lépésről a másikra. A legjobb az lenne, ha az elmúlt pár percet sikerülne valahogy elfeledtetnem vele. Erre azonban vajmi kevés esélyt látok. 
- Tudom, hogy miért vagyok itt, Harry! - Húzott egy biztonságot nyújtó ház fala mögé - csak most is harcolok önmagammal! Még ha ezek az emberek okozták oly sok barátunk vesztét is, nem akarok megint kivetkőzni magamból! Pedig ha elragadtatom magam, akkor te is tudod mire vagyok képes! 
- Ezek az emberek nem érdemelnek könyörületet, Ruthie! 
- Nem általánosíthatsz! - Rázta meg hevesen a fejét - tudod, hogy nem általánosíthatsz! Azt akarom, hogy meglássák nem a baj vagyunk, hanem a megoldás! 
Ajkaimba haraptam. Szép szavak, de azt hiszem a megoldást ezek az emberek egy kicsit másként látják. Bennünk ugyan, de az akaratunk, a gondolataink nem kellenek nekik, csak az erőnk. 
Még mielőtt bármit is mondhattam volna a lány ismét futásnak eredt, én pedig szitkozódva követhettem. Utáltam, hogy nem beszéljük át az egyenlőre nem létező tervünket. Muszáj mindig rögtönöznünk? Nem igazán megy a Marvel hős stílus, és ezt Ő is pontosan jól tudja, de persze, megy a saját feje után. 
Meg se kéne lepődnöm. 
Sietve rántottam félre a lányt egy kék fénysugár elől ami így éppen csak elsüvített a fülünk mellett, hogy aztán egy magas épület falába csapódjon be, a por pedig háborgó hullámként indult meg felénk az összedőlt épület miatt. Már így is mindenhol törmelékdarabok voltak, pont ez nem hiányzott. Ruthie előhívta a pajzsát és felpattant rá, hogy a levegőbe emelkedve magával húzzon engem is, és felülről derítsük fel a terepet. Magam mellé húztam, egy pillanatra sem akartam elengedni. 
Attól féltem, akkor megsérül, vagy meghal, vagy egész egyszerűen csak úgy eltűnik. 
- Nyugalom - súgta oda - már majdnem ott vagyunk! 
- Én nyugodt vagyok
- Azt látom - kuncogott fel, majd rám nézett - az ujjaid hamarosan belefúródnak a bőrömbe! 
Elvörösödve lazítottam a testtartásomon. 
- Bocsánat - mentegetőztem - én csak, nagyon féltelek...
- Tudom - bólintott, felém fordult, hogy finoman megcsókolhasson, és ez az aprócska gesztus most többet jelentett mindennél. Édes ajkai egy pillanatra elfeledtették velem, hol is vagyunk. 
- Szeretlek - döntöttem neki homlokomat az övének, csukott szemekkel bólintott, összefonta ujjainkat. 
Még egy kicsit emelkedtünk, de utána nem odázhattuk tovább az elkerülhetetlent. Mindketten feszülten ereszkedtünk vissza, Bár a legfelső emeletre kell felérnünk, túl nyílt támadás lett volna berobbanni az ablakon keresztül. 
- Mutatom az utat, maradj mögöttem! 
- Szó sem lehet róla, én megyek elől! 
- Ruthie az ég szerelmére, erre most nem érünk rá! Nem látod minek a közepén állunk? 
- Bizony, bizony - jött egy mély hang a hátunk mögül - légy jó kislány Ruthie, és hallgass a szépfiúra! 
Mindketten egyszerre fordultunk meg. A lányt azonnal a hátam mögé rántottam és kivontam a pajzsomat körénk. 
Egy velem körülbelül ugyanolyan magasságú srác állt velünk szemben. Izmos karjait összefonta mellkasa előtt, nagyon is magabiztosnak tűnt. Arcát szemöldökénél és ajkánál is piercingek díszítették, fekete ruhát viselt, szemei pedig elszántan csillogtak. 
- Ha most megfordulsz, és elsétálsz akkor nem öllek meg! Nem veled van dolgunk! 
Hátravetett fejjel nevetett ki. Legszívesebben kirángattam volna a beleit, és azzal fojtottam volna meg. Beképzelt faszfej. 
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne, tudod személyesen én jöttem le titeket köszönteni - tárta szét karjait - nem mondhatjátok, hogy nem vagyok jó házigazda! 
- Te állsz emögött az egész borzalom mögött? - Lépett mellém Ruthie
A fiú bólintott. 
- Ruben vagyok, szolgálatotokra - hajolt meg, én pedig komolyan kezdtem megunni ezt az idióta játékot, így támadásba lendültem, kék pajzsom egy határozott mozdulattal löktem felé, de az a közelébe érve, egész egyszerűen köddé vállt. A fiú pedig nagyon is jól szórakozott ezen. 
- Oh, nem mondtam, hogy én is védelmező vagyok? - Vigyorgott még mindig - nem hiszem, hogy sokra megyünk egymással, Harry! 
Ökölbe szorult a kezem. Vajon azzal mit kezdene, ha letörölném a képéről azt az önelégült vigyort? 
Már épp mozdultam volna amikor Ruthie ismét akcióba lendült. Tudtam, hogy az Ő pajzsával többre megyünk de azt hiszem még elég korai volt elárulni az előnyünket, így egyáltalán nem örültem a magánakciónak, de merek én nemet mondani? 
Ruben nem mozdult, pedig a lány pajzsa már ott járt alig pár milliméterre tőle. Úgy tűnt farkasszemet néznek egymással. Pattanásig feszült a hangulat, amikor Ruthie mégiscsak leengedte a kezét. 
- Te vagy az, aki elrabolta Őt, pár hete - intett fejével felém immáron teljes testével elém lépve - és te vagy az, akire szintén hasztalan az erőm! 
- Bravó - tapsolt hanyagul, és elindult felénk - és gondolom a miértekre is kíváncsi vagy, nem? 
Nos én határozottan nem vagyok rájuk kíváncsi. 
Az lehet, hogy nem megyek sokra az erőmmel vele szemben, viszont akadályokat még állíthatok neki. Kihasználva az alkalmat, hogy nem igazán figyel rám, a felette lévő hatalmas kristálycsillárt céloztam meg, annak reményében, hogy a mellette lévő oszlopok is vele dőlnek. A hatás kirobbanó volt. Pillanatokon belül mindent elárasztott a porfelhő, én pedig azonnal Ruthie felé fordultam, és elkapva karját kezdtem magam után húzni. 
- Harry! - Méltatlankodott hangosan - meg kell hallgatnunk! 
- Nem érdekel mit mond, a barátaink odakint harcolnak, értünk! Emlékszel még? 
Láttam, hogy vívódik önmagával. Ajkába harapott, hogy aztán határozottan bólintson. 
Ismét elindultunk, azonban néhány lépcsőfok után Ruthie megállt. Hátranéztem rá, és már tudtam, hogy hajthatatlan. 
- Meg kell tudnom! 
- Együtt erősebbek vagyunk, nem foglak tudni megvédeni! 
A lány erre elmosolyodott, közelebb lépett hozzám és egy forró csókot nyomott ajkaimra. 
- Vigyázok magamra, tudod, hogy a legjobbaktól tanultam! Te addig menj, és kapcsold ki a vezérlőt ami a fegyvereiket irányítja! 
Összepréselt ajkakkal ugyan, de bólintottam. 
Nem akartam ezt.
Ha baja esik, azt egészen biztos, hogy nem élem túl. 
Mégis elengedtem a kezét, elkövetve ezzel életem talán egyik legnagyobb hibáját. 

*

Ruthie 

Azt hiszem Ruben tudta, hogy visszamegyek. Mert nem igazán sietett utánam. Sőt. Arcára diadalittas mosoly ült ki. 
- Tudtam, hogy érdekelni fog! 
- Figyelmeztetlek, egyetlen rossz mozdulat, és megöllek! 
- Ugyan ne légy nevetséges - legyintett és közelebb jött hozzám - már rég megöltél volna, ha nem lennék kíváncsi arra, hogy mi a közös bennünk! 
- Semmi közös nincs bennünk! 
Erre a nyakához nyúlt, és kikapcsolta a nyakláncát, hogy aztán a tenyerembe ejtse medálját. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt, de aztán mindent átgondolva rá kellett jönnöm, hogy felesleges aggódnom. 
- Ugyanolyan medálod van, mint nekem - néztem fel rá - ez még nem jelent semmit! 
- Gondolod? - Vonta fel játékosan szemöldökét, úgy tűnt nagyon is élvezi a játékot. Vettem egy mély lélegzetet, téved ha azt hiszi fogást találhat rajtam. Lehet, hogy a pajzsom nem sokat ér ellene, de mit kezd egy jól irányzott rúgással? 
Nos, azt hiszem sikerült meglepnem vele, ugyanis ha nem hívja elő pajzsát akkor egyenesen az egyik nagyobb törmelékkupacnak vetődik az ütés miatt. 
- Nagyon ügyes - nevetett ki - csak tudod, ha fogadnék még mindig magamra tenném a voksom! 
- Kapd be! - Köptem felé, kezdett felbosszantani, és a fejemet is kezdtem elveszíteni, így nem törődve az értelmetlenségével, felvontam pajzsomat, támadásba lendültem. Nem akartam finomkodni, minden erőmet bevetettem, nem szakítottam meg az erőteret, úgy ahogy volt reptettem felé. Azonban csalódnom kellett. 
Bár nem porladt el, mint Harry pajzsa, de hasztalan volt a próbálkozás. 
Hangos kondulással ütközött az Ő erőterébe, mintha két egyenlő fél feszült volna egymásnak. 
- Különös nem? Hatalmas erővel vagy megáldva, de annyira nyers vagy, hogy még a szabályainkat sem ismered! 
- Bocs a hiányosságért, sajnos lefoglalt, hogy megvédjem az embereket, akiket te meg akarsz ölni! - Futásnak indultam, talpam alá vontam ki kéklő erőmet, így újból a levegőbe emelkedtem, közben pedig apró fény nyilakkal céloztam. Újra és újra. Egyre gyorsabban, amíg már én is majdnem beleszédültem. Lihegve ugrottam le a földre, Ruben kibontakozott a porfelhőből, a száz és száz apró éles kis fegyverem pedig ott lebegett körülötte. 
- Milyen szabályokról beszélsz? 
- Oh, kezdünk idegesek lenni, igaz? 
- Azt kérdeztem, milyen szabályokról beszélsz? 
Erre ismét elvigyorodott. Kezdtem unni, ezt a fazont. Nincs jobb dolga, az állandó vigyorgásnál, de most komolyan? 
- Tudod, elképesztő, hogy oly sok évembe telt a keresésed, most pedig önként bukkansz fel nálam! 
- Miért kerestél? Miért vagyok olyan kibaszott fontos a számodra? Azon túl, hogy meg akarsz ölni persze...
- Oh, én nem akarlak megölni - indult meg felém - az olyan, értelmetlen és sekélyes dolog lenne, nem. Sokkal nagyobb terveim vannak veled! 
- Szarok a terveidre, Ruben! 
Egyenesen előttem állt. Alig pár centi választott minket el, a tenyerem pedig szinte bizsergett, annyira lekevertem volna neki legalább egy pofont. Vagy kettőt. Mélyen a szemembe nézett, arcára pedig megint ördögi vigyor kúszott. 
- Tudod, sejtettem, hogy nehéz lesz - döntötte oldalra fejét, kinyújtotta kezét, hogy egy kósza tincset a hajamból a fülem mögé tűrjön - de azért mégiscsak jobban örültem volna, ha egy finom vacsora mellett beszéljük meg a dolgainkat, nővérkém! 
Csend. Azt hiszem az arcomra kiülő értetlenség nyilvánvalóvá tette, hogy nem igazán értem, mire akart ezzel célozni. 
- Ugyan, Ruthie! Csak gondolj bele! Vér a vérre nem támadhat! Mégis miért lenne hasztalan a világ legnagyobb védelmezőjének ereje rám? 
Megráztam fejemet. 
- Jake és Emily ugyanúgy az én szüleim is voltak! 
- Nem! - Kiáltottam rá- hazugság! 
Már épp mondani készült valamit, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg az épületet, ami fentről jött, és több sikoly is követte. 
Harry.
Ruben rám nézett, én pedig még mielőtt újból megszólalt volna, bemostam neki egyet és futásnak eredtem. 
A vér iszonyatos sebességgel száguldozott az ereimbe, a szívem pedig a torkomban dobogott, miközben csak az- az egy gondolat cikázott a fejembe, hogy ne legyen semmi baja. 
Könyörögnöm kellett volna. 
Istenem, csak most ne. 
Csak még egy kicsit bírd ki. 
Kérlek.