2015. október 6.

Huszonkettő - Csatazaj 3/1







El kell ismernem, a hatás kirobbanó volt. És meglepetésszerű. Mindkét fél számára. Nem hittem volna, hogy ha komolyan vannak védelmezőik akkor képesek búra nélkül hagyni a várost. Oké. Ott voltak a falak, de némi beton és tégla igazán nem áll az utunkba. Legalábbis az enyémbe. Nem tudtam mi vár ránk odabent, de alig omlasztottuk le az egyik oldalt, máris felhangzottak a szirénák. Nem hittem volna, hogy fel vannak készülve egy támadásra. Főleg nem egy összehangolt, jól kidolgozott támadásra.
Igazából már abban sem vagyok biztos, hogy valaki megpróbálta ezt az elmúlt években. Ha sikerrel járunk akkor a végén még bekerülünk a történelemkönyvekbe. De azt hiszem ha vesztünk akkor is. 
Nem kellett sietnünk. Persze, nem azt mondom, hogy egy kényelmes tempóban vágtunk át a terepen, de futni felesleges és kimerítő lett volna. 
- Mi lesz a fegyvereikkel? - Néztem aggódva Liam felé - emlékszel mit mondtam neked, róluk? 
- Tudom, hol kell hatástalanítani - vágott közbe Harry - egyetlen központból kapják a programot, csak be kell oda jutnunk! 
- Akkor hát megvan a terv! - Összegezte Liam - el kell jutnunk odáig, közben pedig harcolnunk! 
- Mindenki engem akar majd - ráztam meg a fejem - elég ha én megyek, és Harry! Ti pedig maradjatok és harcoljatok tovább! Gyorsnak kell lennünk! 
- Te nem jöhetsz - ellenkezett azonnal a göndör hajú srác.
- Most nincs időnk, erre Harry! 
- Igaza van, Ruthie! - Vette át az irányítást Adam - majd én megyek vele, az embereknek szüksége van rád, plusz itt nagyobb biztonságban vagy, mint a központjukban! Nem engedhetjük, hogy elkapjanak! 
- Nagyszerű - húztam el a számat, pont akkor amikor az egyik kapujukon kivágódott egy kisebb teherautó, benne fegyveresekkel és megindultak felénk. Teljes gázzal, megjegyzem.  Már messziről felismertem az autót. Ez volt az, amelyik pár nappal ezelőtt megtámadott minket. A dühöm elképesztő méreteket öltött.  Gondolkodás nélkül borítottam fel azt az átkozott kocsit, a végeláthatatlan pajzsrétegből kinyúlt egy csáp, és nem hiszem, hogy kíméletes voltam. 
- Ez szép volt, királylány! -  ismerte el Zayn, már majdnem a falaknál voltunk. Alig néhány lépés választott el csak, minket. 
Üvöltések hangzottak el, amíg előre rohantunk és az utolsó betonszakaszt is berobbantottuk  pajzsainkkal. Alig szállt fel előttünk a füst, már be is nyomultunk. Nem túl rendezetten, de annál hatékonyabban. Azt hittem az autót további fegyveresek fogják követni, de bent minden kihalt volt. Lepusztult és mocskos. 
Azt hiszem erről beszéltek a többiek. Egy ilyen helyről én is menekülnék. 
Felborult autók, romhalmazzá vállt házak, és dögszag. Talán ennyivel jellemezhetném az idebent uralkodó helyzetet. A központi épület azonban kiváló állapotban volt. Már tudtunk hova kell mennünk. 
 Újabb fegyveresek tűntek fel, méghozzá az épületek tetejéről, ugrani készültek, néhány védelmező akik velük harcolt, pedig segítettek nekik a földet érésben. A mieink között landoltak, és ekkor tőrt csak ki igazán a harc. Vissza akartam lépni és segíteni, de Harry visszarántott.
- Tovább kell mennünk, emlékszel? 
Nagy nehezen bólintottam. Persze voltak akik maradtak itt közülünk is. Ember az ember ellen, erővel vagy erőtlenül. De mindenki harcba bonyolódott. 
- Arra! - Mutatott Liam egy magas ház felé és mindannyian felé rohantunk, be akartunk menni, de még mielőtt ezt megtehettük volna hatalmas robbanás rázta meg a falait, és a törmelék mindent beterített. Hirtelen csak azt fogtam fel, hogy magatehetetlenül repülök hátra. Nem tudtam mit tehetnék. Hallottam a sikolyokat, és fájdalmas nyögéseket. 
Erre egyikünk sem számított. 
Mindazonáltal, túl szép lett volna, ha csak úgy bemasírozunk ide. 
Valami iszonyatosan keményre érkeztem és az egész fejem zúgott az ütés erejétől. Eltartott néhány percig, mire annyira összeszedtem magam, hogy pislogni tudjak. Keresztül repültem egy épületen. 
Felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, de iszonyatos fájdalom hasított a nyakamba. Ajkamba haraptam a fájdalom miatt, ám erőt véve magamon hívtam segítésül pajzsomat és kirobbantottam magam a törmelék alól. 
Szédülve, kóválygó fejjel ültem fel. A kék fény azonnal körülölet és miden egyes porcikámat meggyógyította. 
Köhögtem a por miatt, majd oldalra kaptam a fejem, egy kéz lógott ki a romok alól. Nem volt tétlenkedni való idő. Azonnal megkezdtem a kődarabok elpakolását, a pajzsom a segítségemre volt. 
- Zayn - ismertem fel az arcot, amelyet, most vér borított, egy másik ember karját fogta. Adam volt az. 
- Az isten szerelmére - káromkodtam és kezemet a barna szemű fiú fejéhez szorítottam, a kék fénysugár azonnal cselekedett,de azt hiszem már késő volt. 
- Nem, nem, nem - ráztam meg a fejem és újra próbálkoztam. A pajzs természetesen most is engedelmes volt. Mindkét fiút körbejárta, de nem történt semmi. 
- Ruthie! - Kiáltotta egy hang a nevemet, de nem figyeltem rá. Lehunytam szemeimet és teljes erőmből koncentráltam. 
- Gyerünk már! - Üvöltöttem magamból kikelve, amikor Harry megtalált és letérdelt mellém. Nem tartott sokáig, hogy felmérje a helyzetet. 
- Ruthie...
- Segíts már! - Kiabáltam rá - nem látod, hogy nem megy egyedül? Biztos eltalálhatott az egyik fegyver és most nem tudom használni a pajzsomat, Harry kérlek! 
Fel sem tűnt, hogy sírok, csak amikor már a sós könycseppek arcomat csípték. 
- Ruthie, elmentek! A halottakat, mi sem tudjuk feltámasztani! 
- Nem! - Ráztam meg a fejem, újból megpróbálva a lehetetlen, de egyik fiú sem mozdult - a barátaim voltak! A barátoknak vigyázniuk kell egymásra! 
- Tudom - húzott el onnan és magához szorított - tudom, kicsim! 
- Kérlek... - zokogtam mellkasába - kérlek, segíts rajtuk! 
Erre két tenyere közé szorította arcomat, kényszerített, hogy a szemébe nézzek. 
- Segíteni, azért vagyunk itt -bátorított, és Ő sem bírta ki sírás nélkül - tovább kell mennünk! A többieknek szüksége van ránk! 
Nagyokat sóhajtottam. Nem ment túl könnyen. Nem akartam őket, csak így itt hagyni. De nem tehettem mást. 
Veszteség nélkül, nincs háború. 
Ezt mondta nekem Zayn pár napja. 
Lassan bólintottam és megtöröltem az arcomat. Harry egy csókot nyomott a homlokomra, és ahhoz a lyukhoz sietett ahol becsapódtunk. Mellé siettem.
- Hol van Liam? 
- Nem tudom - nézett ki óvatosan, és én is követtem a példáját. Odakint tovább folyt a küzdelem. 
- Ott van - mutattam az egyik alakra, aki nagyon is ügyesen állta a sarat. 
- Igen - bólintott Harry - tovább kell mennünk, képes vagy rá? 
- Igen - válaszoltam határozottan, majd visszanéztem a romokra. Az egyik sziklát felemeltem a pajzsommal majd a többit is. Csatasorba rendeződtek, Harry pedig előhívta a saját védelmét, hogy a segítségemre legyen. 
Először én ugrottam, a szikladarabok követtek, és súlyos lövedékként szolgáltak, a lehető legtöbb embert igyekeztem eltalálni velük. A mieink örömittasan zúgtak fel a látványra. Harry elkapott, még mielőtt földet érhettem volna. A többi Védelmező pedig követve példánkat, lövedékként használták a súlyos romokat. 
- Meg kell szereznünk a programot! - Kiabálta át a hangzavart Harry.
- Akkor mire vártok még? - Ért mellénk Liam - menjetek én fedezlek titeket! 
- Együtt? - Néztem Harry szemébe, mire az megfogta a kezemet. 
- Együtt - bólintott határozottan, egy halvány mosollyal arcán. 
Talán furcsa, de örülök, hogy itt van velem. 
Hogy nem egyedül kell ezt végigcsinálnom.
Hogy van kiért és kivel harcolnom. 
És bárhogy is alakul, szeretetben megyek el. 
Mert szeretem Őt, és Ő is szeret engem. 
Jelen pillanatban pedig nem tudok nagyobb kincsre gondolni. 
Igazság szerint pedig, nem is kell. 
Tudom.
De ami még fontosabb. 
A szívemben érzem. 
Ami még dobog. És minden egyes dobbanással azt jelzi, hogy életben vagyok. 
Ameddig pedig én élek, addig nincs vége.
Ezt megígérhetem. 
Mindenkinek.