2015. szeptember 1.

Tizennyolc - Önjelölt király és királynő





Fel-alá járkáltam a szobámba, szó se róla elég ideges voltam. Pontosan tudom, hogy ezzel nem megyek semmire, de akkor se bírtam ki körömrágás nélkül a helyzetet. A percek csigalassúsággal teltek, túl hamar összedobáltam pár holmit az egyik táskámba, még arra is volt időm, hogy leosonjak a konyhára és összerakjak pár napra elegendő élelmet és vizet. A szobámba visszafele nem egy sajnálkozó pillantást kaptam, ami még csak még jobban feldühített, szóval hangosan csaptam be magam mögött az ajtót és csak azután kezdtem járkálásba. Még ha el is indulunk, ha Liam komolyan itt lesz akkor is, vajon jól teszem, hogy megbízom benne vagy a saját és gyermekem halálába sétálok? Na nem mintha tudnám merre induljak. Egész egyszerűen kilátástalannak látom az egész világot. Én a nagy optimista, álmodozó. 
Tehetetlenül nyújtóztam el az ágyamon, lehunytam szemeimet, kezemet a hasamra csúsztattam. Mindenki egy nagyobb terv része. Na persze, és mégis ki a fene aki a terveket irányítja és alkotja? Valami felsőbbrendű hatalom? 
- Annyira kibaszottul nevetséges - dörmögtem az orrom alá, mert rájöttem, hogy nem intézhetek el mindent társaságban. Tudom, hogy egységben az erő, de ez nem minden. A problémáim csak az enyémek, nem más. Képes leszek rá. Mert muszáj. Harry a társam, a másik felem. Nem hiszem, hogy túl tudnám élni nélküle ezt a világot. Szükségünk van rá. 
Ezzel az elhatározással öltöztem fel és vettem a hátamra a táskám, egy nagy sóhaj kíséretében léptem ki újra a folyosóra. Talán most látom utoljára ezt a helyet. 
Felelőtlenség de mindent egy lapra teszek fel, jöjjön aminek jönnie kell. Akármi is legyen a vége. Félnem kellene, sőt egyenesen rettegnem de félre kell ezt tennem, hogy a fejem tiszta maradjon. Csak a célom lebeghet a szemem előtt. 
Alig kanyarodtam ki az udvarra, azonnal két őr állt velem szembe, és úgy tűnt nem tetszik nekik az amire készülök. Lucas szintén ott volt. 
- Sétálni szeretnél? - Nézett rám a férfi, Adam szorosan a nyomában volt. Nem válaszoltam, ki akartam kerülni őket, de ismét elém álltak. 
- Azt hittem világosan fogalmaztam, Ruthie! 
- Én pedig azt hiszem nem hallom azt amit mondani akarsz, Lucas! Nincs jogod nekem parancsolgatni, és elfogok menni! 
Csend. 
Láttam ahogy a férfi arcvonásai megfeszülnek, úgy tűnik nem igazán tetszik neki ha valaki felesel. De hát, mit volt mit tenni, ez vagyok én. Se több, se kevesebb. 
- Jason, Mark! - Kiáltott a két férfire, mire azok rögtön felvonták pajzsukat - azt hittem megy ez szép szóval is nekünk! A teljes fajunk múlik rajtad! Nem kezdhetsz öngyilkos merényletekbe, valaki olyanért aki nagy valószínűséggel már halott! 
Szavai a szívembe martak. Hogy mondhatott ilyet? Harry, nem halott!
Nem foglalkoztam vele. Ismét elindultam, a két férfi pajzsa összeforrt előttem, mire egy undok mosoly kúszott arcomra. Ugye, tudja, hogy ezzel még nem állíthat meg? 
- Félre - szólítottam fel őket fojtott hangon, de meg sem mozdultak így újra megismételtem, igaz ezúttal sokkal erélyesebben - azt mondtam, félre! 
Még mindig semmi. 
- Ezt nevezik hűségnek, Ruthie! - Lépett mellém Lucas, kezét a vállamra helyezte - és engedelmességnek! 
Idegesen ráztam le magamról, szembefordultam vele, és csak hagytam, hogy átjárjanak az érzelmek. Pajzsom ezúttal sem hagyott cserben. Úgy tűnt, ismét összekovácsolódunk, amikor a nagy egységéből, hosszú csápokká nőtte ki magát, így foglyul ejtve a kissé elvetemült barátunkat. 
Ördögien vigyorodott el, gondolom azt hitte túl járhat az eszemen amikor megpróbálta előhívni pajzsát de azt nem tudta, amit én. Lehet, hogy nem vagyok olyan jártas a harcművészetben és rengeteg mindent kell még megtanulnom, ugyanakkor nincs olyan erős védelmük, mint nekem. Lehunytam szemeimet, és amikor újra kinyitottam már az egész kékben úszott. Én irányítottam Lucas erejét, és minden egyes cseppjével erősebb lettem, amíg Ő csak gyengült. Látszott a szemében a rémület, de nem foglalkoztam vele. 
Kihasználtam a meglepettségét, ugyanis nem tudom meddig vagyok képes tartani ezt az állapotot. Nem akarom már most kifárasztani magam, bármennyire is nehéz megállnom, hogy megöljem ezt a patkányt. 
- Nem vagy a vezetőm, kormányzóm vagy a királyom, Lucas! És ahhoz sincs semmi jogod, hogy előadd nekem itt a " mindent a felsőbb jóért" harcodat! Egyetlen embert sem fogsz feláldozni a kényelmes trónodért amíg én életben vagyok, megértetted? 
Lassan bólintott. 
Erre elengedtem a pajzsomat, bár még mindig tombolt bennem az erő, a két őr felé fordultam akik ezúttal sokkal könnyebben nyitottak előttem utat. Alig indultam el, de tényleg. Mindössze két lépést tettem, és máris rájöttem, hogy süket füleknek beszélek. Lucas ugyanis hátba támadott. Nem sérültem meg, hála a pajzsomnak, de komolyan megölhetett volna. Vele együtt pedig a gyerekemet is. 
Igen. 
El kellett volna számolnom tízig. 
De valahogy nem jutott eszembe a következő szám az egyes után. Így lépnem kellett. Tökéletes, indulatból kivitelezett támadás volt. Lucas pedig egyenesen az egyik fának csapódott. Talán nem a legszebben kivételezett ütés, de kezdésnek nem rossz. Tudtam, hogy megint mindenki engem bámul, vagyis a kialakult helyzetet inkább, mégsem érdekelt. Könnyed, ruganyos léptekkel szeltem át az udvart, a földön heverő férfihoz mentem. 
- Ha nem lenne itt a fiad, megölnélek! Mindazért ami vagy és amivé válni akarsz! De nincs időm rád, és az őrült ötleteidre! Ezek az emberek számítanak rád, te pedig elbuktál amikor képes voltál feláldozni egyet a tieid közül, és hátba támadtál engem amikor ennek az áldozati bárányodnak a megmentésére siettem! 
Azt hiszem legszívesebben leköpött volna. Igen. 
Határozottan ez volt a terve, vagy egy újabb csapás, de Adam most gyorsabb volt. A saját pajzsát emelte az apja és közém. 
- Elég volt ebből! -  Kiáltott ránk, hangja elég dühösen csengett - ennek nincs semmi értelme, sajnálom apa, de Ruthie igazat beszél! Mintha nem is lennél önmagad! Harry számít ránk! 
Ezt már inkább nekem címezte. 
Liam ekkor lépett ki az ajtón, és elég gyorsan felmérte a terepet, majd tekintetét egyenesen rám szegezte.
- Most komolyan, Ruthie? Megmondtam, hogy várj meg! Erre kijössz és botrányt rendezel? 
- Végre valaki aki... - kezdett volna bele Lucas, de Liam mihelyt odaért egy jól irányzott ütéssel elhallgattatta. 
- Fogd be, Lucas! - Pirított rá,és bocsánatkérően nézett Adam felé, aki csak legyintett. 
- Már engem is kezdett idegesíteni! 
- Köszi - sóhajtottam fel - és sajnálom, de tényleg mennem kell! 
- Ezt nem kell egyedül csinálnod, Ruthie! - Fogta meg a kezem Liam - megmondtam, hogy Ő a legjobb barátom, vagy nem bízol bennem? 
- Nem erről van szó - ráztam meg rögtön a fejem - nem számíthatok mindig mások segítéségére! Vannak dolgok amelyek...
- Amelyekhez társaság kell - bólintott rá mosolyogva Adam - csak nézz körbe, Ruthie! Nem a félelem csillog a szemükben, hanem a remény! Te olyat adtál ezeknek az embereknek amijük már régen nincs! Hitet valami sokkal jobba, ami egyáltalán nem az apám! 
Na persze. Ezt is csak akkor mondja amikor az említett személy épp elájult. De azért megpróbálkoztam azzal amit mondott. Végignéztem az embereken. Férfiak és nők. Gyerekek. Családok és magányos vándorok. Annyi félék, de mégis egyek. Adam pedig jól beszélt. 
- Harcolni fogunk érted, és magunkért! - Szólított meg a tömegből egy hang, a többiek pedig helyeslően zúgtak fel - hiszen már tudják hol vagyunk, nekünk kell előbb támadnunk, nincs mire várnunk! 
- Nem - ráztam meg a fejem - emlékszel mit mondtam? Nincs több ártatlan vér! 
- Pedig veszteség nélkül, nincs győzelem! Képes vagyok feláldozni az életem - vette át a szót egy másik hang, ezúttal egy nőé - érted! 
Mélytengeri csend borult a társaságra. Azt hittem rosszul hallok. Nyeltem egy nagyot. 
- Érted - szólalt meg Liam és felemelte karját, hogy azon kék fénye, magason kússzon az égbe. 
- Érted - folytatta Adam majd ugyanúgy cselekedett, mint Liam. Ezt követően sorban ejtették ki ezt a szót az ajkukon. Védelmezők és erőtlenek. Több fénycsóva kúszott a magasba, a karok pedig az ég felé lendültek. 
Lenyűgöző látvány volt. 
Előrébb léptem, kezemet pedig én is a levegőbe emeltem. Végignéztem a többieken, ez a sok arc. 
Vajon hányan fognak hamarosan csupán emlékké válni belőle? 
- Értetek! - Mondtam ki a végszót, és középen állva a legnagyobb fénycsóvát engedtem el.
Lehunytam szemeimet és hagytam, hogy egy kósza könnycsepp végiggördüljön arcomon, miközben a szél belekapott a hajamba. 
Hát ez lenne az. A vihar előtti csend. 
A legigazibb félelem mind közül. 

1 megjegyzés:

  1. Whoaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Istenem! Tul jol irsz! Ez mar művészet! :ooo koviiiit követelek! ;)

    VálaszTörlés