2015. szeptember 15.

Tizenkilenc - Indulnunk kell







Elképesztő volt azt látni, hogy mennyire figyelnek rám, és milyen fontosnak tartják a véleményemet. Arról nem is beszélve, hogy most talán tényleg győzhetünk. Mert egyként döntöttünk, egymásért. Értünk. Ez pedig nagyon fontos egy olyan esetben amikor valóban arra készülünk, hogy szebbé tegyük a holnapjainkat, és reményt adjunk egy élhető világ számára, a gyermekeinknek, unokáinknak és még órákig sorolhatnám kiknek. Lépnünk kell. De időre volt szükségünk még nekünk is, hogy ezt elismerjük. Nem élhetünk bujdosó patkányként amikor segíthetnék is. Túl nagy már a veszteségünk így is. Családok, nevek, apró arcok és még apróbb lelkek tűntek el az évek során úgy, hogy senkinek nem hiányoztak.
Pedig kellene.
Nem sétálhatunk el a segítségkérők mellett, ítélkezve és fejet felszegve. Aki kér annak adatik, és akinek adatik az hálás lesz. A hála pedig jó dolog, ha nem a világ egyik legfelemelőbb érzése. Tennünk kell a holnapért, nem hagyhatjuk elvérezni az emberiséget, puszta gyűlöletből, vagy utálatból. Meg kell mutatnunk a hangunkat, hogy itt vagyunk. És erre vártunk, ezért mesélnek a történelemben rólunk nagy hódítókról és mint egy olyan népről, aki képes volt változtatni a világán, nem csak rombolni tudott, hanem építeni is.
- Minden összeszedtél? - Jött be a szobámba Liam, miután halkan kopogott párat az ajtómon.
- Igen - válaszoltam halkan és megtöröltem az arcomat. Nem tehetek róla, de sírtam egy kicsit.
- Mit írtál?
- Egy levelet - néztem a srácra, azt hiszem eltehetnénk valahova, ahol biztonságban van, remélve, hogy valaki megtalálja és ha mi már nem is leszünk, de az emlékeink megmaradnak. Rólunk.
Liam erre lassan bólintott, azt hiszem láthatta rajtam, hogy nem igazán vagyok jól, mert átszelte a köztünk lévő néhány lépés távolságot és egész egyszerűen szorosan magához ölelt. Nem tudtam tovább leplezni, hogy mennyire félek valójában. Halk sírásba törtem ki, és csak még jobban kapaszkodtam a magas srácba.
- Ugye tudod, hogy talán nem térünk vissza mindannyian? Talán Harry már rég halott és...
- Hagyd ezt abba - vágott közbe majd elengedett - ne mondd ezt, az emberek bíznak benned és neked is bíznod kell bennünk! Mindannyian tudjuk, hogy nem győzhetünk veszteségek nélkül, de remélem mi kevesebben leszünk!
Erre ha még lassan is de bólintottam.
- Szóval? Hova akarod kitenni a leveledet?
- Azt hiszem a körterembe - vettem fel a hátamra a táskám miközben az ajtó felé indultam - ott az a halom falfestmény, még drámai is lesz!
- Na persze - horkantott  fel - főleg, hogy maga a drámakirálynő írta azt a levelet!
- Fogd be! - Csaptam meg a karját játékosan.
- Csak szeretnéd - zárt le a vitát azzal a lendülettel pedig bezárta magunk után az ajtót. Az épület kihalt és csendes volt. Mindenki az udvaron sorakozott, de még nem mehettem egyből oda. Előbb tényleg el kellett helyeznem a levelem. Így Liam egyedül ment ki a többiekhez, míg én a körterembe igyekeztem. Sötét volt, így pajzsomat használva pár fénygömböt küldtem a hatalmas kupola felé, az apró kék fények pedig engedelmesen világították be a teret. 
- A halálba vezeted őket - szólított meg Lucas. Felsóhajtottam. Hát persze. Még egy utolsó " a lelkedre akarok hatni" kíséret tőle. Miért is hittem, hogy megúszhatom? 
- Ha rajtam múlik, senki nem fog meghalni! 
- Na persze - nevette el magát - az, hogy védelmező vagy, még nem jelenti azt, hogy hős is! 
- Soha nem is kértem, hogy az legyek - ellenkeztem és letettem a levelet a terem közepén elhelyezett egyik féloszlop tetejére és kivontam köré a pajzsomat. 
- Mégis úgy tekintenek rád - vakarta meg az állát majd lenézet a levélre - ugye tudod, hogy csak addig nyújt védelmet a pajzsod, amíg te is életben vagy? 
Erre bólintottam. 
- És ugye tudod, hogy téged fognak utoljára megölni, mert meg fogják várni amíg megszületik a gyereked? Végig fogod nézni ahogy elpusztulnak az emberek, a barátaid, a szerelmed és minden ami fontos neked! 
- Nem kértem a véleményedet, Lucas! 
- Pedig szükséged lett volna rá, tudod az ellenség... - kezdte volna ám még mielőtt be is fejezhetné erőt vettem magamon, és hátraarcot vágtam. Tényleg nem akartam erre vesztegetni az időmet. Ami már egyébként is kifogyóban volt. 
Amikor kiléptem az ajtón, minden szem rám szegeződött. 
- Még ma el kell indulnunk - zengte be hangom a teret - de nem vihetünk mindenkit magunkkal, nem engedhetem, hogy a halálba induljatok! Önkéntes alapon működik a férfiak és nők körében. Azonban az anyák és gyermekeik maradnak, néhány védelmezővel! 
- Mindenkire szükségünk lesz, Ruthie! - Szólított meg Adam fojtott hangon - egy védelmezőt sem hagyhatunk hátra! 
- Márpedig igenis megtesszük! - Zártam rövidre a vitát - három önkéntest kérek az enyéim közül! 
Nem kellett sokat várnom, hogy két hosszú szőke hajú lány, azt hiszem egy testvérpár és egy izmosabb srác lépjen elő a sorok közül. Bár nem ismertem őket név szerint, tudtam, hogy képesek lesznek rá. Láttam az elszántságot a szemükben csillogni. Menni fog. 
Hálásan bólintottam. 
- Most pedig sorakozzanak fel a katonák mögöttünk! 
Alig mondtam ki, de máris megindultak. Nem voltunk sokan, viszont még kevesebben maradtak. Valóban csak az anyák és gyermekeik, az idősek és a betegek. Hosszú, könnyes csókok csattantak, szoros ölelések szakadtak el egymástól. Apák és fiaik egyként álltak be mögénk. 
Tudtam, hogy kevesen vagyunk.
- A három védelmező megóv titeket, és ígérem igyekszem mindenkit épségben visszahozni nektek, de addig is, jelként, hogy legyen időtök felkészülni, Liam egy pajzsot von majd ki körétek, amely addig tartja fent védelmét, ameddig az alkotója életben van. Ha minden jól sikerül, visszatérünk. Viszont ha a fény kialszik, tudjátok, hogy menekülnötök kell! 
- Azt hiszem neked kellene kivonnod a pajzsodat, Ruthie! Te vagy a legerősebb és az akiről a próféciában beszéltek - ajánlotta Liam csendesen. 
Önkéntelenül és a hasamra kúszott a kezem, szomorúan ráztam meg a fejem. 
- A prófécia az én gyermekemről szól - vallottam be, és láttam ahogy a többiek tekintete elkerekedik - ha elkapnak, engem hagynak utoljára, amíg a fiam meg nem születik! 
Nem akartam többet erről beszélni. Még egyszer végignéztem a kétségbeesett ugyanakkor bátor és elszánt tekintetekkel. 
Ezzel nem érhet  véget egy történet. Sikerrel kell járnunk. 
Élnünk kell még. Hiszen még olyan kevese láttunk ebből a csodálatos világból. 
Lassan fordultam meg, a nagy és magas kapuk felé indultam. Mindenki szedelőzködni kezdett. Nem hiszem, hogy ide visszajövök. Ha meghalok akkor legyen úgy, ha elbukok és menekülnöm kellene nem akarok újra a szemükbe nézni. Hiszen csalódást okoztam. Ha pedig sikerül, nem hinném, hogy szükségük lesz még rám. 
Alkalmatlan vagyok egy új világ kormányzására. Tanulatlan és túl fiatal. 
Egyébként is. Ha egyszer ez az egész körülöttünk új értelmet nyer, akkor az valóban az emberek birodalmának kell lennie. 
Egy védelmező sem térhet vissza. 
Minden ami rólunk megmaradhat, az egyetlen egy kézzel írott levél, és pár halovány emberi emlék. 
Itt lesz az ideje, hogy elengedjük őket. Ahogy ők is minket. 
Remélem békével. 
Mert ha béke nem lesz, akkor az egésznek semmi értelme. De azt hiszem a  béke is, mint olyan, csak hit kérdése. Ha valóban hiszünk benne akkor másoknak is beszélhetünk róla. Elültethetjük a magját. 
A kapuk bezáródtak mögöttünk, egy pillanatra pedig mindannyian megálltunk, hogy lássuk Liam miként épít egy hatalmas, erőt adó pajzsot a hely felé. 
Elmosolyodtam. 
Ha nem lennék ilyen helyzetben, még szépnek is tartanám a saját pajzsunkat. 
Varázslatosnak és megfoghatatlannak. 
Valami ami tényleg gyönyörű bennünk. 
Valaminek ami az igazi énem. 
Legbelül. Mélyen és igazán. 
Én vagyok. 


1 megjegyzés:

  1. Úristeeeen*-* tegnap kezdtem el olvasni a blogod(persze..nem suliban:D) és egyszerűen csodááás*--* mikor lesz új rész??^^

    VálaszTörlés