2015. szeptember 29.

Huszonegy - Támadás





- Már a falakon átjutni is kisebb erőpróba lesz - lépett mellém Louis - még a nagyra becsült védelmezőkkel is! 
- És megint nem kérdezte senki a véleményedet - veregette hátba Adam a fiút mire az csak elfintorodott. Bármennyire is nem akartam, de igenis el kellett ismernem, hogy igaza volt. Lehet, hogy a városok odabent romokban állnak, néhány épület kivételévek, és nagyjából mindent visszafoglalt a természet, de el kell ismernem, hogy nem aprózták el amikor a falaikat tervezték. Magasnak és masszívnak tűntek, de korántsem elpusztíthatatlannak. Azt hiszem Louis még mindig egy kicsit lebecsül minket. Pechére. 
- Holnap ilyenkorra hamvai sem maradnak - néztem a kék szemű srácra, aki erre elismerően bólintott. Hát persze. A pusztítás már mindjárt jobban tetszik neki. 
- Nőket és gyerekeket nem bántunk, illetve azokat sem akik menekülnek, fegyvertelenek! Megértetted? - Néztem Adam felé aki bólintott - és szeretném ha ezt a többiekkel is tudatnád! 
- Kezdesz igazi vezetőként beszélni! 
- Vezetőként aki nem szereti ha cukkolják - öltöttem rá nyelvet játékosan de tekintetem szinte azonnal visszasiklott az "ellenségként" megjelölt emberek búvóhelyére. Vajon ki adja majd fel előbb? 
Aggódtam, hogy Liam és a két társa nem ér  vissza időben. Azt se tudtam, hogy jól vannak-e egyáltalán, vajon sikerült nekik bejutniuk, vagy elkapták őket? A mi táborunkban is érezhető volt a feszültség, a fák között ugyan még elég nagy biztonságban voltunk, ügyeltünk rá, hogy ne lássanak meg minket a város falai előtt elterülő síkságról. De akkor is. 
Mindennek megvan a maga kockázata. 
Még ha ezt fáj is beismerni. 
Idegesen járkáltam fel-alá, próbáltam meggyőző lenni, és természetesen rendíthetetlen. Nem akartam azt, hogyha az emberek rám néznek félelmet lássanak az arcomon. Azt akartam, hogy tudják. Kész vagyok áldozatot hozni értük. 
Bármi is lesz, ha kell velük együtt pusztulok el. 
- Enned kéne egy kicsit -  ült le mellém Zayn - mert már másokért is tartozol, ha jól tudom! 
Elmosolyodtam és elfogadtam tőle az ételt. 
Tényleg éhes voltam. 
- Nem hiszem, hogy jó anya leszek - néztem komolyan a srácra - nem tudom milyen az, ha valakinek vannak szülei! 
- Idegesítő - hümmögött teleszájjal Zayn - de egyben a világ legjobb érzése is! Hidd el, Ruthie! Jó anyja leszel annak a porontynak, ahogy Harry pedig jó apja! 
Lehajtottam a fejem.
Na igen. Harry. 
- Szerinted még életben van? - Tudakoltam bátortalanul, magam sem akartam elhinni, mennyire reszket a hangom. 
- Naná, a legbátrabb szarkeverő akit valaha megismertem! - Nevetett fel hangosan - nem lesz gond, Ruthie! Lerendezzük ezt az egészet, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk! 
- Na persze - forgattam szemeimet - ne igyál előre a medve bőrére, Zayn! Te is tudod, hogy nem ilyen egyszerű! A legjobb esetben is több százan fogunk elhullani, és azt hiszem mindketten tudjuk,mennyire értelmetlen halálok lesznek azok! 
- Egyetlen halál sem értelmetlen, amíg itt vagyunk - rázta meg hevesen a fejét Zayn - és mindannyian saját akaratukból vannak itt, mert változást akarnak! Méghozzá a te oldaladon! Használd ezt kis és tisztítsd meg a gondolataidat, Ruthie! Az életük akkor lenne értelmetlen, ha még mindig otthon ülnének, látszólagos biztonságban a falak mögött és attól rettegnének, mikor csapnak le rájuk. Nem szabad azt hinned, hogy a kényelem és az ésszerűség mindig a biztonságot jelenti! Vagy egy szebb jövőt!  Ha valóban azt akarsz, akkor néha meg kell lépned a legnagyobb őrültségeket, és tanulnod a hibákból! 
- Szép szavak - ismertem be csendesen, néhány perc csend után - örülök, hogy itt vagy velünk, Zayn! 
- Úgysem volt jobb programon! - Tette le tányérját, majd kényelmesen elheveredett a földön - azonban, most ha nem bánod, pihennék egy kicsit! Igazán szerezhettünk volna pár autót, hogy ne meneteljünk annyit...
- Csak fogd be, Malik! - Nevettem el magam, és feltápászkodtam mellőle. 
Még hogy kocsit. A vörös szőnyeget ne terítsem le rögtön elé? 
Mindenkin látszott, hogy komolyan gondolják. Felkészültek és csak a parancsra vártak. Még azonban nem adhattam ki. Mert arra vártam, hogy még napnyugta előtt visszaérjenek a felderítőim. Remélhetőleg jó hírekkel. 
Eddig is perceként kapkodtam a fejem a fák sűrűje felé azonban amikor leszállt az éjszaka, már tényleg csak oda tudtam koncentrálni. 
Várakozásaim azonban nem maradtak eredmény nélkül. Alig jött fel a csillagos égbolt a horizontra, megláttam őket. Nem voltak egyedül, de én csak egy emberre tudtam koncentrálni. 
Térdre rogytam amikor tekintetünk összegabalyodott. Ott sétált középen. Velük. Biztonságban, és azt hiszem néhány heget leszámítva, nagyon is egészségesen. Könnyek csordultak ki a szememből, de nem érdekelt. Kérdés nélkül szaladtam felé, igyekezve mindenkit kikerülve, hogy aztán a karjaiba vethessem magam. Kemény mellkasának ütköztem, szorosan öleltem át testét, miközben Ő is rázkódott a zokogástól. 
- Harry - húzódtam el tőle, kezemet óvatosan csúsztattam arcára, nem akartam elhinni, hogy ez a valóság, hogy ezúttal nem késtünk el. Hosszú csókot nyomtam ajkaira, majd még egyet, és még egyet. Újból és újra. 
- Annyira szeretlek - sóhajtotta és összefonta ujjainkat. 
- Szeretlek - ismételtem, szabad kezemmel pedig hajába túrtam.  A fiú erre lehajolt és apró csókokat lehelt hasamra. 
- Jól vagytok? 
- Minden rendben! - Bólintottam nevetve, és a következő pillanatban Liam nyakába vetettem magam - köszönöm! Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy visszahoztad! 
Liam vigyorogva bólintott, és a háta mögé mutatott. Társaságot is hozott. 
- A katonaság parancsnoka - adta meg a fel nem tett kérdésemre a választ, Harry, aki még mindig nem engedte el a kezemet - milliók élete szárad a lelkén, az apjáén pedig még több, mert ott volt amikor az egész világ megváltozott, a vírus szabadon engedésével, majd a bombázásokkal! 
- Szóval csak fojtatta a családi hagyományt - összegeztem keményen - vigyétek a többiek elé! 
Caleb és Liam megragadta a férfit, és arrébb rángatták, egyenesen a tábor közepére. 
Mostanra már mindenki kíváncsian figyelte az eseményeket. 
- Gondolom tudja, hogy nem grillezni hívtuk meg - vettem kezembe azonnal az irányítást. 
- Nem - válaszolta kurtán, de nem nézett rám - viszont kár reménykednetek abba, hogy bármiben is a segítségetekre leszek! A vesztetekbe rohantok! 
- Nincs is szükségünk rá - rázta meg a fejét Harry - igen, többen vannak, mint mi! Viszont az emberek, nem akarnak több harcot! A vezetőik elnyomják őket, és az utcán éheznek! Egy maroknyi embert pedig nem lesz nehéz legyőznünk! A lakosság át fog állni hozzánk, az anyák nem fogják éhezni hagyni tovább a gyermekeiket, és az apák sem egy újabb értelmetlen harcba vonulni a fiaikat! 
- Szóval van remény? - Tette fel a nagy kérdést Adam
- Holnapra mind halottak lesztek, fiam! 
- Több lázadás és forradalom is tombolt már a falakon belül, mindenki a békére vágyik, pár nagyokost leszámítva! Igen, elismerem vannak fegyvereik, de nekünk is! Nincs szükségünk rá! 
- Akkor mi legyen vele? - Kérdezte Zayn - ha elengedjük akkor még ma este...
- Még ma este támadni fogunk - vettem át hirtelen a szót - a megbeszélt módon, ahogy gyakoroltuk! Mindenkire szükségem lesz a győzelemhez! De ezt már tudjátok! 
Szavaim hangos éljenzésbe fulladtak. 
- Ostoba vagy, leány! - Köpte dühösen a vendégünk, mocskos szavait - mindannyian meghaltok! És te leszel...
Még mielőtt befejezhette volna amit elkezdett, egész egyszerűen megöltem. Egyetlen villanás volt az egész. Holtteste élettelenül terült el a földön. 
Senki nem volt meglepve. 
- Értetek! - Kiáltottam fel újból, a többiek pedig visszhangozták.
Átvágtunk a fákon, menetelve, elől mi, hátunk mögött pedig a reménykedő tömeg. 
Legelőre álltam, Harry szorosan mellettem, Liam pedig a másik oldalamon. 
Még utoljára végignéztem a tömegen, mielőtt kiadtam a parancsot. 
- Védelmezők! - Üvöltöttem - támadás! 
Nem tudom pontosan hányan vagyunk, de elképesztő látvány volt. Sok pajzs kifeszült elénk, védve a többieket még több pedig egyenesen a falat célozta meg, hosszú, kék lángcsóvájával. 
Mint mondtam.
Holnap ilyenkorra, már csak hamut akarok látni belőlük. 



1 megjegyzés:

  1. Waooooo! :ooo mint mindig most is csodás resz lett! ;) varom a kovit! :))
    Pussz: Betti

    VálaszTörlés