2015. szeptember 21.

Húsz - Haditerv





Az első éjszaka nagyon hideg volt. Nem voltunk elég összetartóak, azt hiszem egy kicsit féltünk is a másikhoz szólni. Így többnyire csak magányosan üldögéltünk, várva a csodára, valahol a semmi közepén, a csillagos, hideg égbolt alatt. És ez így ment még három napon át. Repülhetünk is volna, de nem akartunk felhajtást kelteni, jobban szerettünk volna meglepetésként támadni. Már ha ez lehetséges volt. 
A reggelek gyors szedelőzködéssel teltek, délig meneteltünk majd pihentünk és újból elindultunk. Naplementéig. Minden egyes áldott nap gyakoroltunk. Harcolni, taktikázni. Próbáltunk ellesni a másiktól annyit amennyit csak tudtunk. Tudásunk és gyakorlatunk napról-napra csak nőt. Azután valahogy az első hét végén tört meg a szokás. 
Adam tűzifát hozott, Liam pedig egész nagy tüzet gyújtott, és hamarosan felcsendültek az első mesék, és énekek is. A hősökről, a csatározásokról és mindazokról akik azt hitték életük végével a tetteik és feledésbe merülnek. De ez nem így volt. Szájról-szájra és óráról- órára nőttek nagyobbra és nagyobbra tetteik. Nekünk. Akik életben maradtak, és áhítattal hallgatják cselekedeteiket.
Nekünk, akiknek szükségük volt a reményre, még ha ez volt a leghaloványabb fénysugár is a kietlen éjszakában. 
- Meg kell beszélnünk a továbbiakat - ült le mellém Adam és Liam - nem menetelhetünk örökké! 
- Tudom - bólintottam - én viszont nem hiszem, hogy sokat segíthetnék ebbe. Nem nagyon értek hozzá! 
- Ahogy egyikünk sem - szólalt meg mellőlem egy lány, aki alig pár évvel lehetett idősebb mint én - a nevem Holly, örülök a találkozásnak! Viszont benned bíznak és bízunk! Nem hinném, hogy másra hallgatnának! 
- Ez akkor is őrültség - ingattam meg a fejemet - nem összpontosulhat ennyi minden, egyetlen egy ember kezében! Szükségem van a többiekre is! Tanácsadókra! 
- Igen, megértem - bólintott Holly, vörös hosszú haját hátradobta a válla felett - de kezdetnek te sem vagy olyan rossz, Ruthie! Vezesd az embereidet! Ne zárkózz magadba, szólj hozzájuk és bátorítsd őket, hogy emlékezzenek miért is küzdenek! 
- Ha az otthon maradt szeretteik nem nyújtanak elég motivációt, akkor nem tudom mi - vágtam közbe dühösen - ám legyen! Beszéljük meg a haditervet! Valami ötlet? 
- Szerintem két részben kéne támadnunk - vette át a szót Adam - elől menjenek a védelmezők, mögöttük az erőtlenek, a sort pedig újabb védelmezőkkel zárjuk! 
- Hátra nem kelletek! - Rázta meg a fejét Holly - előre figyeljetek, és végezzetek azokkal akik szintén védelmezők, csak a másik oldalon állnak! A többivel mi elbánunk! 
- Ez ám a bátorság - ismerte el Liam - de nem rossz ötlet - nézett elismerően Adam felé - a lánynak viszont igaza van, nem leszünk elegen, ha még hátvédeket is hagyunk! Egységben az erőnk, ezt te is tudod Adam! 
A fiú erre bólintott. 
- Nem tudjuk hányan vannak, milyen fegyvereik vannak vagy azt, hogy közülünk hányan védik majd a falaikat - ráztam meg a fejem - szükségünk lenne néhány felderítőre, vagy valakire közülük! 
Csend. Azt hiszem mindenki átrágja amit mondtam. Őrültség lenne csak úgy belerohanni az ismeretlenbe. Szükségünk van néhány támpontra. Ha tetszik, ha nem. 
- Rendben - törte meg a beálló némaságot Liam - akkor bemegyek, még két emberrel és elfogjuk a vezetőik egyikét! 
- Nem - szólaltam meg erélyesen - a legjobbjaink egyike vagy, nem adhatok nekik esélyt arra, hogy...
- Nem érdekel - szakított ismét félbe erélyesen a fiú - tartozom ennyivel, mindazok után amit tettem! Harry is odabent van, ki kell Őt hoznunk! 
Lassan rágtam meg amit mondott. Nem szívesen ismertem be, hogy szét kell válnunk, de azt hiszem igaza volt. Így rábólintottam, mire Liam felállt és vele tartott Holly is. 
- Veled megyek - ajánlotta fel ellentmondást nem tűrve. 
- És én is - jelent meg Adam egyik legjobb barátja, Caleb - bízhattok bennem! 
Hálásan bólintottam. 
- Még most induljatok el, holnap estére mi is már a kapuik alatt leszünk! Ha nem értek addig ki, tudjuk, hogy elbuktatok, és napfelkeltekor támadunk! 
Még magamnak is túl ridegek voltak a szavaim, de nem tehettem mást. Most nem volt helye finomkodásnak. Egyszerűen nem ment. Mindenki kimérten vagy suttogva beszélt. Fájt minden egyes kimondott szó. Főleg az, amely talán a halálba vezethet. 
Mindhárman bólintottak és egy gyors búcsú után, halkan kiosontak a táborból. Sokáig figyeltem távolodó alakjukat, miközben arra gondoltam, hogy vajon miképp jutottunk el idáig. 
Még emlékszem arra a sok hülyeségre amit Niall és én csináltunk. Arra, hogy mennyit nevettünk, és mennyi de mennyi bosszúságot törtünk mások orra alá. Felelőtlenül éltünk. Egyik napról a másikra a semmi közepén, körülöttünk a világ pusztulásával.
Mégis boldogok voltunk. 
A barátságunk miatt. Legalábbis szeretném ezt hinni.
Ahogy azt is, hogy bárhol is van, az egy jobb hely és, hogy nem mérges rám amiért magára hagytam. Nem lett volna szabad elszöknöm, még csak el sem búcsúzhattam tőle. 
Könnyek gyűltek a szemembe erre a gondolatra, de igyekeztem tartani magam. Bármennyire is emberi vonás, nem akartam, hogy sírni lássanak.
Gyengének és sebezhetőnek. 
Pedig mindegyik jelző rám illet. Én sem voltam több, mint Ők. Nem én választottam, az erőmet. Egyszerűen csak megszülettem és megkaptam. 
Történhetett volna másképp is. 
Sokkal könnyebben. 
De nem így lett. 
És még nem is biztos, hogy az én utam volt a legnehezebb. Sőt. Azt hiszem felesleges minden panasz. Mert boldognak kellene lennem, hiszen itt állok egy új világ küszöbén, és az elsők között fogom látni ahogy a régi összeomlik. 
Mert így lesz. Meg kell történnie. Ki kell tartanunk. Erősek leszünk. 
Elmosolyodtam, és elnyúltam a földön, alaposan betakarózva. 
Vicces, de boldog vagyok. 
Hogy miért? 
Mert ameddig láthatom ragyogni felettem a csillagokat, nagy bajom nem történhet. 

*

- Ruthie, ébresztő! Hallod? - Rázogatott meg egy kicsit Adam, azt hiszem elég hosszú ideje próbálkozhatott. Vagy ennyire türelmetlenül ébredt? 
- Baj van? - Nyitottam ki azonnal a szemeimet és felültem.
- Az éppen nincs - fogta meg a vállamat Adam - viszont valakik látni szeretnének! 
A szívem kihagyott egy ütemet. Az nem lehet, hogy Liam és a többiek máris visszatértek. 
Alaposabban körbenéztem, és csak ekkor tűnt fel, hogy sokkal többen vagyunk. 
- Honnan ez a sok ember? - Tettem fel a legelső kérdést ami eszembe jutott - mégis mi történik? 
- Nahát Csipkerózsika - cukkolt Louis, akit érdekes módon napok óta nem láttam - nem is hiányoztam? 
- Hol voltatok? Gondolom, Zayn is veled ment, bárhogy is legyen! 
A kék szemű srác erre felnevetett. 
- Na igen - helyeselt Zayn - de ugye nem hitted, hogy kihagynánk az igazi akciót? Viszont szerintünk szükséged volt, még néhány emberre! 
Alig mondta ki ezt, máris megértettem miről beszél. Egy kisebb városnyi tömegről, akik fegyverekkel, felszereléssel érkeztek. Sőt. Nagyon úgy tűnt, hogy harci kedvből sem volt hiány. Az egyik férfit felismertem. Alig pár napja, hogy segítettünk a falujának, amikor megtámadták azt. 
- Mégis mit kerestek itt? Biztonságban lenne a helyetek! 
- Nem hagyhatunk magadra ezzel, ezt te tanítottad nekünk, Ruthie! - Szólalt meg erélyesen a férfi - ki fogjuk venni a részünket a csatából, támogatni fogunk a végsőkig! 
- Ez ám a rögtönzött beszéd, nem igaz? - Veregette háton a férfit Louis - ne nézz így rám, királylány! Te is tudod, hogy szükségünk van rájuk! 
- Hogy meghaljanak? 
- Hogy életet mentsenek - vágott közbe Zayn - nem lehetsz jó vezető, Ruthie ha örökösen a szíveddel gondolkodsz! Hallgass néha az eszedre is, bármennyire is fájdalmas az egész! 
Fájdalom.
Hát persze. 
Miért is nem gondoltam erre előbb. 
Nem akartam vitatkozni, tudtam, hogy mindenki önként van itt, és felesleges lenne elküldenem őket. Ha egyszer tényleg maradni akarnak. Igazából örülnöm kéne, hiszen lényegesen többen lettünk, mégsem tudtam. 
Ha elbukunk, csak még több élet szárad majd a lelkemen. 
Vér és halálsikoly tapad bőrömhöz majd. 
De mi van ha sikerrel járunk? Ha egyszer rólam is mesék hangzanak majd el a nagy csaták előtt, a tábortűz körül? 
Reményként. 
Az új nemzedéknek. 
Mindenkinek. 



1 megjegyzés:

  1. Meglepetés nálunk :) <3
    http://thedollhouse-fanfictionhu.blogspot.hu/2015/09/dij.html

    VálaszTörlés