2015. szeptember 29.

Huszonegy - Támadás





- Már a falakon átjutni is kisebb erőpróba lesz - lépett mellém Louis - még a nagyra becsült védelmezőkkel is! 
- És megint nem kérdezte senki a véleményedet - veregette hátba Adam a fiút mire az csak elfintorodott. Bármennyire is nem akartam, de igenis el kellett ismernem, hogy igaza volt. Lehet, hogy a városok odabent romokban állnak, néhány épület kivételévek, és nagyjából mindent visszafoglalt a természet, de el kell ismernem, hogy nem aprózták el amikor a falaikat tervezték. Magasnak és masszívnak tűntek, de korántsem elpusztíthatatlannak. Azt hiszem Louis még mindig egy kicsit lebecsül minket. Pechére. 
- Holnap ilyenkorra hamvai sem maradnak - néztem a kék szemű srácra, aki erre elismerően bólintott. Hát persze. A pusztítás már mindjárt jobban tetszik neki. 
- Nőket és gyerekeket nem bántunk, illetve azokat sem akik menekülnek, fegyvertelenek! Megértetted? - Néztem Adam felé aki bólintott - és szeretném ha ezt a többiekkel is tudatnád! 
- Kezdesz igazi vezetőként beszélni! 
- Vezetőként aki nem szereti ha cukkolják - öltöttem rá nyelvet játékosan de tekintetem szinte azonnal visszasiklott az "ellenségként" megjelölt emberek búvóhelyére. Vajon ki adja majd fel előbb? 
Aggódtam, hogy Liam és a két társa nem ér  vissza időben. Azt se tudtam, hogy jól vannak-e egyáltalán, vajon sikerült nekik bejutniuk, vagy elkapták őket? A mi táborunkban is érezhető volt a feszültség, a fák között ugyan még elég nagy biztonságban voltunk, ügyeltünk rá, hogy ne lássanak meg minket a város falai előtt elterülő síkságról. De akkor is. 
Mindennek megvan a maga kockázata. 
Még ha ezt fáj is beismerni. 
Idegesen járkáltam fel-alá, próbáltam meggyőző lenni, és természetesen rendíthetetlen. Nem akartam azt, hogyha az emberek rám néznek félelmet lássanak az arcomon. Azt akartam, hogy tudják. Kész vagyok áldozatot hozni értük. 
Bármi is lesz, ha kell velük együtt pusztulok el. 
- Enned kéne egy kicsit -  ült le mellém Zayn - mert már másokért is tartozol, ha jól tudom! 
Elmosolyodtam és elfogadtam tőle az ételt. 
Tényleg éhes voltam. 
- Nem hiszem, hogy jó anya leszek - néztem komolyan a srácra - nem tudom milyen az, ha valakinek vannak szülei! 
- Idegesítő - hümmögött teleszájjal Zayn - de egyben a világ legjobb érzése is! Hidd el, Ruthie! Jó anyja leszel annak a porontynak, ahogy Harry pedig jó apja! 
Lehajtottam a fejem.
Na igen. Harry. 
- Szerinted még életben van? - Tudakoltam bátortalanul, magam sem akartam elhinni, mennyire reszket a hangom. 
- Naná, a legbátrabb szarkeverő akit valaha megismertem! - Nevetett fel hangosan - nem lesz gond, Ruthie! Lerendezzük ezt az egészet, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk! 
- Na persze - forgattam szemeimet - ne igyál előre a medve bőrére, Zayn! Te is tudod, hogy nem ilyen egyszerű! A legjobb esetben is több százan fogunk elhullani, és azt hiszem mindketten tudjuk,mennyire értelmetlen halálok lesznek azok! 
- Egyetlen halál sem értelmetlen, amíg itt vagyunk - rázta meg hevesen a fejét Zayn - és mindannyian saját akaratukból vannak itt, mert változást akarnak! Méghozzá a te oldaladon! Használd ezt kis és tisztítsd meg a gondolataidat, Ruthie! Az életük akkor lenne értelmetlen, ha még mindig otthon ülnének, látszólagos biztonságban a falak mögött és attól rettegnének, mikor csapnak le rájuk. Nem szabad azt hinned, hogy a kényelem és az ésszerűség mindig a biztonságot jelenti! Vagy egy szebb jövőt!  Ha valóban azt akarsz, akkor néha meg kell lépned a legnagyobb őrültségeket, és tanulnod a hibákból! 
- Szép szavak - ismertem be csendesen, néhány perc csend után - örülök, hogy itt vagy velünk, Zayn! 
- Úgysem volt jobb programon! - Tette le tányérját, majd kényelmesen elheveredett a földön - azonban, most ha nem bánod, pihennék egy kicsit! Igazán szerezhettünk volna pár autót, hogy ne meneteljünk annyit...
- Csak fogd be, Malik! - Nevettem el magam, és feltápászkodtam mellőle. 
Még hogy kocsit. A vörös szőnyeget ne terítsem le rögtön elé? 
Mindenkin látszott, hogy komolyan gondolják. Felkészültek és csak a parancsra vártak. Még azonban nem adhattam ki. Mert arra vártam, hogy még napnyugta előtt visszaérjenek a felderítőim. Remélhetőleg jó hírekkel. 
Eddig is perceként kapkodtam a fejem a fák sűrűje felé azonban amikor leszállt az éjszaka, már tényleg csak oda tudtam koncentrálni. 
Várakozásaim azonban nem maradtak eredmény nélkül. Alig jött fel a csillagos égbolt a horizontra, megláttam őket. Nem voltak egyedül, de én csak egy emberre tudtam koncentrálni. 
Térdre rogytam amikor tekintetünk összegabalyodott. Ott sétált középen. Velük. Biztonságban, és azt hiszem néhány heget leszámítva, nagyon is egészségesen. Könnyek csordultak ki a szememből, de nem érdekelt. Kérdés nélkül szaladtam felé, igyekezve mindenkit kikerülve, hogy aztán a karjaiba vethessem magam. Kemény mellkasának ütköztem, szorosan öleltem át testét, miközben Ő is rázkódott a zokogástól. 
- Harry - húzódtam el tőle, kezemet óvatosan csúsztattam arcára, nem akartam elhinni, hogy ez a valóság, hogy ezúttal nem késtünk el. Hosszú csókot nyomtam ajkaira, majd még egyet, és még egyet. Újból és újra. 
- Annyira szeretlek - sóhajtotta és összefonta ujjainkat. 
- Szeretlek - ismételtem, szabad kezemmel pedig hajába túrtam.  A fiú erre lehajolt és apró csókokat lehelt hasamra. 
- Jól vagytok? 
- Minden rendben! - Bólintottam nevetve, és a következő pillanatban Liam nyakába vetettem magam - köszönöm! Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy visszahoztad! 
Liam vigyorogva bólintott, és a háta mögé mutatott. Társaságot is hozott. 
- A katonaság parancsnoka - adta meg a fel nem tett kérdésemre a választ, Harry, aki még mindig nem engedte el a kezemet - milliók élete szárad a lelkén, az apjáén pedig még több, mert ott volt amikor az egész világ megváltozott, a vírus szabadon engedésével, majd a bombázásokkal! 
- Szóval csak fojtatta a családi hagyományt - összegeztem keményen - vigyétek a többiek elé! 
Caleb és Liam megragadta a férfit, és arrébb rángatták, egyenesen a tábor közepére. 
Mostanra már mindenki kíváncsian figyelte az eseményeket. 
- Gondolom tudja, hogy nem grillezni hívtuk meg - vettem kezembe azonnal az irányítást. 
- Nem - válaszolta kurtán, de nem nézett rám - viszont kár reménykednetek abba, hogy bármiben is a segítségetekre leszek! A vesztetekbe rohantok! 
- Nincs is szükségünk rá - rázta meg a fejét Harry - igen, többen vannak, mint mi! Viszont az emberek, nem akarnak több harcot! A vezetőik elnyomják őket, és az utcán éheznek! Egy maroknyi embert pedig nem lesz nehéz legyőznünk! A lakosság át fog állni hozzánk, az anyák nem fogják éhezni hagyni tovább a gyermekeiket, és az apák sem egy újabb értelmetlen harcba vonulni a fiaikat! 
- Szóval van remény? - Tette fel a nagy kérdést Adam
- Holnapra mind halottak lesztek, fiam! 
- Több lázadás és forradalom is tombolt már a falakon belül, mindenki a békére vágyik, pár nagyokost leszámítva! Igen, elismerem vannak fegyvereik, de nekünk is! Nincs szükségünk rá! 
- Akkor mi legyen vele? - Kérdezte Zayn - ha elengedjük akkor még ma este...
- Még ma este támadni fogunk - vettem át hirtelen a szót - a megbeszélt módon, ahogy gyakoroltuk! Mindenkire szükségem lesz a győzelemhez! De ezt már tudjátok! 
Szavaim hangos éljenzésbe fulladtak. 
- Ostoba vagy, leány! - Köpte dühösen a vendégünk, mocskos szavait - mindannyian meghaltok! És te leszel...
Még mielőtt befejezhette volna amit elkezdett, egész egyszerűen megöltem. Egyetlen villanás volt az egész. Holtteste élettelenül terült el a földön. 
Senki nem volt meglepve. 
- Értetek! - Kiáltottam fel újból, a többiek pedig visszhangozták.
Átvágtunk a fákon, menetelve, elől mi, hátunk mögött pedig a reménykedő tömeg. 
Legelőre álltam, Harry szorosan mellettem, Liam pedig a másik oldalamon. 
Még utoljára végignéztem a tömegen, mielőtt kiadtam a parancsot. 
- Védelmezők! - Üvöltöttem - támadás! 
Nem tudom pontosan hányan vagyunk, de elképesztő látvány volt. Sok pajzs kifeszült elénk, védve a többieket még több pedig egyenesen a falat célozta meg, hosszú, kék lángcsóvájával. 
Mint mondtam.
Holnap ilyenkorra, már csak hamut akarok látni belőlük. 



2015. szeptember 21.

Húsz - Haditerv





Az első éjszaka nagyon hideg volt. Nem voltunk elég összetartóak, azt hiszem egy kicsit féltünk is a másikhoz szólni. Így többnyire csak magányosan üldögéltünk, várva a csodára, valahol a semmi közepén, a csillagos, hideg égbolt alatt. És ez így ment még három napon át. Repülhetünk is volna, de nem akartunk felhajtást kelteni, jobban szerettünk volna meglepetésként támadni. Már ha ez lehetséges volt. 
A reggelek gyors szedelőzködéssel teltek, délig meneteltünk majd pihentünk és újból elindultunk. Naplementéig. Minden egyes áldott nap gyakoroltunk. Harcolni, taktikázni. Próbáltunk ellesni a másiktól annyit amennyit csak tudtunk. Tudásunk és gyakorlatunk napról-napra csak nőt. Azután valahogy az első hét végén tört meg a szokás. 
Adam tűzifát hozott, Liam pedig egész nagy tüzet gyújtott, és hamarosan felcsendültek az első mesék, és énekek is. A hősökről, a csatározásokról és mindazokról akik azt hitték életük végével a tetteik és feledésbe merülnek. De ez nem így volt. Szájról-szájra és óráról- órára nőttek nagyobbra és nagyobbra tetteik. Nekünk. Akik életben maradtak, és áhítattal hallgatják cselekedeteiket.
Nekünk, akiknek szükségük volt a reményre, még ha ez volt a leghaloványabb fénysugár is a kietlen éjszakában. 
- Meg kell beszélnünk a továbbiakat - ült le mellém Adam és Liam - nem menetelhetünk örökké! 
- Tudom - bólintottam - én viszont nem hiszem, hogy sokat segíthetnék ebbe. Nem nagyon értek hozzá! 
- Ahogy egyikünk sem - szólalt meg mellőlem egy lány, aki alig pár évvel lehetett idősebb mint én - a nevem Holly, örülök a találkozásnak! Viszont benned bíznak és bízunk! Nem hinném, hogy másra hallgatnának! 
- Ez akkor is őrültség - ingattam meg a fejemet - nem összpontosulhat ennyi minden, egyetlen egy ember kezében! Szükségem van a többiekre is! Tanácsadókra! 
- Igen, megértem - bólintott Holly, vörös hosszú haját hátradobta a válla felett - de kezdetnek te sem vagy olyan rossz, Ruthie! Vezesd az embereidet! Ne zárkózz magadba, szólj hozzájuk és bátorítsd őket, hogy emlékezzenek miért is küzdenek! 
- Ha az otthon maradt szeretteik nem nyújtanak elég motivációt, akkor nem tudom mi - vágtam közbe dühösen - ám legyen! Beszéljük meg a haditervet! Valami ötlet? 
- Szerintem két részben kéne támadnunk - vette át a szót Adam - elől menjenek a védelmezők, mögöttük az erőtlenek, a sort pedig újabb védelmezőkkel zárjuk! 
- Hátra nem kelletek! - Rázta meg a fejét Holly - előre figyeljetek, és végezzetek azokkal akik szintén védelmezők, csak a másik oldalon állnak! A többivel mi elbánunk! 
- Ez ám a bátorság - ismerte el Liam - de nem rossz ötlet - nézett elismerően Adam felé - a lánynak viszont igaza van, nem leszünk elegen, ha még hátvédeket is hagyunk! Egységben az erőnk, ezt te is tudod Adam! 
A fiú erre bólintott. 
- Nem tudjuk hányan vannak, milyen fegyvereik vannak vagy azt, hogy közülünk hányan védik majd a falaikat - ráztam meg a fejem - szükségünk lenne néhány felderítőre, vagy valakire közülük! 
Csend. Azt hiszem mindenki átrágja amit mondtam. Őrültség lenne csak úgy belerohanni az ismeretlenbe. Szükségünk van néhány támpontra. Ha tetszik, ha nem. 
- Rendben - törte meg a beálló némaságot Liam - akkor bemegyek, még két emberrel és elfogjuk a vezetőik egyikét! 
- Nem - szólaltam meg erélyesen - a legjobbjaink egyike vagy, nem adhatok nekik esélyt arra, hogy...
- Nem érdekel - szakított ismét félbe erélyesen a fiú - tartozom ennyivel, mindazok után amit tettem! Harry is odabent van, ki kell Őt hoznunk! 
Lassan rágtam meg amit mondott. Nem szívesen ismertem be, hogy szét kell válnunk, de azt hiszem igaza volt. Így rábólintottam, mire Liam felállt és vele tartott Holly is. 
- Veled megyek - ajánlotta fel ellentmondást nem tűrve. 
- És én is - jelent meg Adam egyik legjobb barátja, Caleb - bízhattok bennem! 
Hálásan bólintottam. 
- Még most induljatok el, holnap estére mi is már a kapuik alatt leszünk! Ha nem értek addig ki, tudjuk, hogy elbuktatok, és napfelkeltekor támadunk! 
Még magamnak is túl ridegek voltak a szavaim, de nem tehettem mást. Most nem volt helye finomkodásnak. Egyszerűen nem ment. Mindenki kimérten vagy suttogva beszélt. Fájt minden egyes kimondott szó. Főleg az, amely talán a halálba vezethet. 
Mindhárman bólintottak és egy gyors búcsú után, halkan kiosontak a táborból. Sokáig figyeltem távolodó alakjukat, miközben arra gondoltam, hogy vajon miképp jutottunk el idáig. 
Még emlékszem arra a sok hülyeségre amit Niall és én csináltunk. Arra, hogy mennyit nevettünk, és mennyi de mennyi bosszúságot törtünk mások orra alá. Felelőtlenül éltünk. Egyik napról a másikra a semmi közepén, körülöttünk a világ pusztulásával.
Mégis boldogok voltunk. 
A barátságunk miatt. Legalábbis szeretném ezt hinni.
Ahogy azt is, hogy bárhol is van, az egy jobb hely és, hogy nem mérges rám amiért magára hagytam. Nem lett volna szabad elszöknöm, még csak el sem búcsúzhattam tőle. 
Könnyek gyűltek a szemembe erre a gondolatra, de igyekeztem tartani magam. Bármennyire is emberi vonás, nem akartam, hogy sírni lássanak.
Gyengének és sebezhetőnek. 
Pedig mindegyik jelző rám illet. Én sem voltam több, mint Ők. Nem én választottam, az erőmet. Egyszerűen csak megszülettem és megkaptam. 
Történhetett volna másképp is. 
Sokkal könnyebben. 
De nem így lett. 
És még nem is biztos, hogy az én utam volt a legnehezebb. Sőt. Azt hiszem felesleges minden panasz. Mert boldognak kellene lennem, hiszen itt állok egy új világ küszöbén, és az elsők között fogom látni ahogy a régi összeomlik. 
Mert így lesz. Meg kell történnie. Ki kell tartanunk. Erősek leszünk. 
Elmosolyodtam, és elnyúltam a földön, alaposan betakarózva. 
Vicces, de boldog vagyok. 
Hogy miért? 
Mert ameddig láthatom ragyogni felettem a csillagokat, nagy bajom nem történhet. 

*

- Ruthie, ébresztő! Hallod? - Rázogatott meg egy kicsit Adam, azt hiszem elég hosszú ideje próbálkozhatott. Vagy ennyire türelmetlenül ébredt? 
- Baj van? - Nyitottam ki azonnal a szemeimet és felültem.
- Az éppen nincs - fogta meg a vállamat Adam - viszont valakik látni szeretnének! 
A szívem kihagyott egy ütemet. Az nem lehet, hogy Liam és a többiek máris visszatértek. 
Alaposabban körbenéztem, és csak ekkor tűnt fel, hogy sokkal többen vagyunk. 
- Honnan ez a sok ember? - Tettem fel a legelső kérdést ami eszembe jutott - mégis mi történik? 
- Nahát Csipkerózsika - cukkolt Louis, akit érdekes módon napok óta nem láttam - nem is hiányoztam? 
- Hol voltatok? Gondolom, Zayn is veled ment, bárhogy is legyen! 
A kék szemű srác erre felnevetett. 
- Na igen - helyeselt Zayn - de ugye nem hitted, hogy kihagynánk az igazi akciót? Viszont szerintünk szükséged volt, még néhány emberre! 
Alig mondta ki ezt, máris megértettem miről beszél. Egy kisebb városnyi tömegről, akik fegyverekkel, felszereléssel érkeztek. Sőt. Nagyon úgy tűnt, hogy harci kedvből sem volt hiány. Az egyik férfit felismertem. Alig pár napja, hogy segítettünk a falujának, amikor megtámadták azt. 
- Mégis mit kerestek itt? Biztonságban lenne a helyetek! 
- Nem hagyhatunk magadra ezzel, ezt te tanítottad nekünk, Ruthie! - Szólalt meg erélyesen a férfi - ki fogjuk venni a részünket a csatából, támogatni fogunk a végsőkig! 
- Ez ám a rögtönzött beszéd, nem igaz? - Veregette háton a férfit Louis - ne nézz így rám, királylány! Te is tudod, hogy szükségünk van rájuk! 
- Hogy meghaljanak? 
- Hogy életet mentsenek - vágott közbe Zayn - nem lehetsz jó vezető, Ruthie ha örökösen a szíveddel gondolkodsz! Hallgass néha az eszedre is, bármennyire is fájdalmas az egész! 
Fájdalom.
Hát persze. 
Miért is nem gondoltam erre előbb. 
Nem akartam vitatkozni, tudtam, hogy mindenki önként van itt, és felesleges lenne elküldenem őket. Ha egyszer tényleg maradni akarnak. Igazából örülnöm kéne, hiszen lényegesen többen lettünk, mégsem tudtam. 
Ha elbukunk, csak még több élet szárad majd a lelkemen. 
Vér és halálsikoly tapad bőrömhöz majd. 
De mi van ha sikerrel járunk? Ha egyszer rólam is mesék hangzanak majd el a nagy csaták előtt, a tábortűz körül? 
Reményként. 
Az új nemzedéknek. 
Mindenkinek. 



2015. szeptember 15.

Tizenkilenc - Indulnunk kell







Elképesztő volt azt látni, hogy mennyire figyelnek rám, és milyen fontosnak tartják a véleményemet. Arról nem is beszélve, hogy most talán tényleg győzhetünk. Mert egyként döntöttünk, egymásért. Értünk. Ez pedig nagyon fontos egy olyan esetben amikor valóban arra készülünk, hogy szebbé tegyük a holnapjainkat, és reményt adjunk egy élhető világ számára, a gyermekeinknek, unokáinknak és még órákig sorolhatnám kiknek. Lépnünk kell. De időre volt szükségünk még nekünk is, hogy ezt elismerjük. Nem élhetünk bujdosó patkányként amikor segíthetnék is. Túl nagy már a veszteségünk így is. Családok, nevek, apró arcok és még apróbb lelkek tűntek el az évek során úgy, hogy senkinek nem hiányoztak.
Pedig kellene.
Nem sétálhatunk el a segítségkérők mellett, ítélkezve és fejet felszegve. Aki kér annak adatik, és akinek adatik az hálás lesz. A hála pedig jó dolog, ha nem a világ egyik legfelemelőbb érzése. Tennünk kell a holnapért, nem hagyhatjuk elvérezni az emberiséget, puszta gyűlöletből, vagy utálatból. Meg kell mutatnunk a hangunkat, hogy itt vagyunk. És erre vártunk, ezért mesélnek a történelemben rólunk nagy hódítókról és mint egy olyan népről, aki képes volt változtatni a világán, nem csak rombolni tudott, hanem építeni is.
- Minden összeszedtél? - Jött be a szobámba Liam, miután halkan kopogott párat az ajtómon.
- Igen - válaszoltam halkan és megtöröltem az arcomat. Nem tehetek róla, de sírtam egy kicsit.
- Mit írtál?
- Egy levelet - néztem a srácra, azt hiszem eltehetnénk valahova, ahol biztonságban van, remélve, hogy valaki megtalálja és ha mi már nem is leszünk, de az emlékeink megmaradnak. Rólunk.
Liam erre lassan bólintott, azt hiszem láthatta rajtam, hogy nem igazán vagyok jól, mert átszelte a köztünk lévő néhány lépés távolságot és egész egyszerűen szorosan magához ölelt. Nem tudtam tovább leplezni, hogy mennyire félek valójában. Halk sírásba törtem ki, és csak még jobban kapaszkodtam a magas srácba.
- Ugye tudod, hogy talán nem térünk vissza mindannyian? Talán Harry már rég halott és...
- Hagyd ezt abba - vágott közbe majd elengedett - ne mondd ezt, az emberek bíznak benned és neked is bíznod kell bennünk! Mindannyian tudjuk, hogy nem győzhetünk veszteségek nélkül, de remélem mi kevesebben leszünk!
Erre ha még lassan is de bólintottam.
- Szóval? Hova akarod kitenni a leveledet?
- Azt hiszem a körterembe - vettem fel a hátamra a táskám miközben az ajtó felé indultam - ott az a halom falfestmény, még drámai is lesz!
- Na persze - horkantott  fel - főleg, hogy maga a drámakirálynő írta azt a levelet!
- Fogd be! - Csaptam meg a karját játékosan.
- Csak szeretnéd - zárt le a vitát azzal a lendülettel pedig bezárta magunk után az ajtót. Az épület kihalt és csendes volt. Mindenki az udvaron sorakozott, de még nem mehettem egyből oda. Előbb tényleg el kellett helyeznem a levelem. Így Liam egyedül ment ki a többiekhez, míg én a körterembe igyekeztem. Sötét volt, így pajzsomat használva pár fénygömböt küldtem a hatalmas kupola felé, az apró kék fények pedig engedelmesen világították be a teret. 
- A halálba vezeted őket - szólított meg Lucas. Felsóhajtottam. Hát persze. Még egy utolsó " a lelkedre akarok hatni" kíséret tőle. Miért is hittem, hogy megúszhatom? 
- Ha rajtam múlik, senki nem fog meghalni! 
- Na persze - nevette el magát - az, hogy védelmező vagy, még nem jelenti azt, hogy hős is! 
- Soha nem is kértem, hogy az legyek - ellenkeztem és letettem a levelet a terem közepén elhelyezett egyik féloszlop tetejére és kivontam köré a pajzsomat. 
- Mégis úgy tekintenek rád - vakarta meg az állát majd lenézet a levélre - ugye tudod, hogy csak addig nyújt védelmet a pajzsod, amíg te is életben vagy? 
Erre bólintottam. 
- És ugye tudod, hogy téged fognak utoljára megölni, mert meg fogják várni amíg megszületik a gyereked? Végig fogod nézni ahogy elpusztulnak az emberek, a barátaid, a szerelmed és minden ami fontos neked! 
- Nem kértem a véleményedet, Lucas! 
- Pedig szükséged lett volna rá, tudod az ellenség... - kezdte volna ám még mielőtt be is fejezhetné erőt vettem magamon, és hátraarcot vágtam. Tényleg nem akartam erre vesztegetni az időmet. Ami már egyébként is kifogyóban volt. 
Amikor kiléptem az ajtón, minden szem rám szegeződött. 
- Még ma el kell indulnunk - zengte be hangom a teret - de nem vihetünk mindenkit magunkkal, nem engedhetem, hogy a halálba induljatok! Önkéntes alapon működik a férfiak és nők körében. Azonban az anyák és gyermekeik maradnak, néhány védelmezővel! 
- Mindenkire szükségünk lesz, Ruthie! - Szólított meg Adam fojtott hangon - egy védelmezőt sem hagyhatunk hátra! 
- Márpedig igenis megtesszük! - Zártam rövidre a vitát - három önkéntest kérek az enyéim közül! 
Nem kellett sokat várnom, hogy két hosszú szőke hajú lány, azt hiszem egy testvérpár és egy izmosabb srác lépjen elő a sorok közül. Bár nem ismertem őket név szerint, tudtam, hogy képesek lesznek rá. Láttam az elszántságot a szemükben csillogni. Menni fog. 
Hálásan bólintottam. 
- Most pedig sorakozzanak fel a katonák mögöttünk! 
Alig mondtam ki, de máris megindultak. Nem voltunk sokan, viszont még kevesebben maradtak. Valóban csak az anyák és gyermekeik, az idősek és a betegek. Hosszú, könnyes csókok csattantak, szoros ölelések szakadtak el egymástól. Apák és fiaik egyként álltak be mögénk. 
Tudtam, hogy kevesen vagyunk.
- A három védelmező megóv titeket, és ígérem igyekszem mindenkit épségben visszahozni nektek, de addig is, jelként, hogy legyen időtök felkészülni, Liam egy pajzsot von majd ki körétek, amely addig tartja fent védelmét, ameddig az alkotója életben van. Ha minden jól sikerül, visszatérünk. Viszont ha a fény kialszik, tudjátok, hogy menekülnötök kell! 
- Azt hiszem neked kellene kivonnod a pajzsodat, Ruthie! Te vagy a legerősebb és az akiről a próféciában beszéltek - ajánlotta Liam csendesen. 
Önkéntelenül és a hasamra kúszott a kezem, szomorúan ráztam meg a fejem. 
- A prófécia az én gyermekemről szól - vallottam be, és láttam ahogy a többiek tekintete elkerekedik - ha elkapnak, engem hagynak utoljára, amíg a fiam meg nem születik! 
Nem akartam többet erről beszélni. Még egyszer végignéztem a kétségbeesett ugyanakkor bátor és elszánt tekintetekkel. 
Ezzel nem érhet  véget egy történet. Sikerrel kell járnunk. 
Élnünk kell még. Hiszen még olyan kevese láttunk ebből a csodálatos világból. 
Lassan fordultam meg, a nagy és magas kapuk felé indultam. Mindenki szedelőzködni kezdett. Nem hiszem, hogy ide visszajövök. Ha meghalok akkor legyen úgy, ha elbukok és menekülnöm kellene nem akarok újra a szemükbe nézni. Hiszen csalódást okoztam. Ha pedig sikerül, nem hinném, hogy szükségük lesz még rám. 
Alkalmatlan vagyok egy új világ kormányzására. Tanulatlan és túl fiatal. 
Egyébként is. Ha egyszer ez az egész körülöttünk új értelmet nyer, akkor az valóban az emberek birodalmának kell lennie. 
Egy védelmező sem térhet vissza. 
Minden ami rólunk megmaradhat, az egyetlen egy kézzel írott levél, és pár halovány emberi emlék. 
Itt lesz az ideje, hogy elengedjük őket. Ahogy ők is minket. 
Remélem békével. 
Mert ha béke nem lesz, akkor az egésznek semmi értelme. De azt hiszem a  béke is, mint olyan, csak hit kérdése. Ha valóban hiszünk benne akkor másoknak is beszélhetünk róla. Elültethetjük a magját. 
A kapuk bezáródtak mögöttünk, egy pillanatra pedig mindannyian megálltunk, hogy lássuk Liam miként épít egy hatalmas, erőt adó pajzsot a hely felé. 
Elmosolyodtam. 
Ha nem lennék ilyen helyzetben, még szépnek is tartanám a saját pajzsunkat. 
Varázslatosnak és megfoghatatlannak. 
Valami ami tényleg gyönyörű bennünk. 
Valaminek ami az igazi énem. 
Legbelül. Mélyen és igazán. 
Én vagyok. 


2015. szeptember 1.

Tizennyolc - Önjelölt király és királynő





Fel-alá járkáltam a szobámba, szó se róla elég ideges voltam. Pontosan tudom, hogy ezzel nem megyek semmire, de akkor se bírtam ki körömrágás nélkül a helyzetet. A percek csigalassúsággal teltek, túl hamar összedobáltam pár holmit az egyik táskámba, még arra is volt időm, hogy leosonjak a konyhára és összerakjak pár napra elegendő élelmet és vizet. A szobámba visszafele nem egy sajnálkozó pillantást kaptam, ami még csak még jobban feldühített, szóval hangosan csaptam be magam mögött az ajtót és csak azután kezdtem járkálásba. Még ha el is indulunk, ha Liam komolyan itt lesz akkor is, vajon jól teszem, hogy megbízom benne vagy a saját és gyermekem halálába sétálok? Na nem mintha tudnám merre induljak. Egész egyszerűen kilátástalannak látom az egész világot. Én a nagy optimista, álmodozó. 
Tehetetlenül nyújtóztam el az ágyamon, lehunytam szemeimet, kezemet a hasamra csúsztattam. Mindenki egy nagyobb terv része. Na persze, és mégis ki a fene aki a terveket irányítja és alkotja? Valami felsőbbrendű hatalom? 
- Annyira kibaszottul nevetséges - dörmögtem az orrom alá, mert rájöttem, hogy nem intézhetek el mindent társaságban. Tudom, hogy egységben az erő, de ez nem minden. A problémáim csak az enyémek, nem más. Képes leszek rá. Mert muszáj. Harry a társam, a másik felem. Nem hiszem, hogy túl tudnám élni nélküle ezt a világot. Szükségünk van rá. 
Ezzel az elhatározással öltöztem fel és vettem a hátamra a táskám, egy nagy sóhaj kíséretében léptem ki újra a folyosóra. Talán most látom utoljára ezt a helyet. 
Felelőtlenség de mindent egy lapra teszek fel, jöjjön aminek jönnie kell. Akármi is legyen a vége. Félnem kellene, sőt egyenesen rettegnem de félre kell ezt tennem, hogy a fejem tiszta maradjon. Csak a célom lebeghet a szemem előtt. 
Alig kanyarodtam ki az udvarra, azonnal két őr állt velem szembe, és úgy tűnt nem tetszik nekik az amire készülök. Lucas szintén ott volt. 
- Sétálni szeretnél? - Nézett rám a férfi, Adam szorosan a nyomában volt. Nem válaszoltam, ki akartam kerülni őket, de ismét elém álltak. 
- Azt hittem világosan fogalmaztam, Ruthie! 
- Én pedig azt hiszem nem hallom azt amit mondani akarsz, Lucas! Nincs jogod nekem parancsolgatni, és elfogok menni! 
Csend. 
Láttam ahogy a férfi arcvonásai megfeszülnek, úgy tűnik nem igazán tetszik neki ha valaki felesel. De hát, mit volt mit tenni, ez vagyok én. Se több, se kevesebb. 
- Jason, Mark! - Kiáltott a két férfire, mire azok rögtön felvonták pajzsukat - azt hittem megy ez szép szóval is nekünk! A teljes fajunk múlik rajtad! Nem kezdhetsz öngyilkos merényletekbe, valaki olyanért aki nagy valószínűséggel már halott! 
Szavai a szívembe martak. Hogy mondhatott ilyet? Harry, nem halott!
Nem foglalkoztam vele. Ismét elindultam, a két férfi pajzsa összeforrt előttem, mire egy undok mosoly kúszott arcomra. Ugye, tudja, hogy ezzel még nem állíthat meg? 
- Félre - szólítottam fel őket fojtott hangon, de meg sem mozdultak így újra megismételtem, igaz ezúttal sokkal erélyesebben - azt mondtam, félre! 
Még mindig semmi. 
- Ezt nevezik hűségnek, Ruthie! - Lépett mellém Lucas, kezét a vállamra helyezte - és engedelmességnek! 
Idegesen ráztam le magamról, szembefordultam vele, és csak hagytam, hogy átjárjanak az érzelmek. Pajzsom ezúttal sem hagyott cserben. Úgy tűnt, ismét összekovácsolódunk, amikor a nagy egységéből, hosszú csápokká nőtte ki magát, így foglyul ejtve a kissé elvetemült barátunkat. 
Ördögien vigyorodott el, gondolom azt hitte túl járhat az eszemen amikor megpróbálta előhívni pajzsát de azt nem tudta, amit én. Lehet, hogy nem vagyok olyan jártas a harcművészetben és rengeteg mindent kell még megtanulnom, ugyanakkor nincs olyan erős védelmük, mint nekem. Lehunytam szemeimet, és amikor újra kinyitottam már az egész kékben úszott. Én irányítottam Lucas erejét, és minden egyes cseppjével erősebb lettem, amíg Ő csak gyengült. Látszott a szemében a rémület, de nem foglalkoztam vele. 
Kihasználtam a meglepettségét, ugyanis nem tudom meddig vagyok képes tartani ezt az állapotot. Nem akarom már most kifárasztani magam, bármennyire is nehéz megállnom, hogy megöljem ezt a patkányt. 
- Nem vagy a vezetőm, kormányzóm vagy a királyom, Lucas! És ahhoz sincs semmi jogod, hogy előadd nekem itt a " mindent a felsőbb jóért" harcodat! Egyetlen embert sem fogsz feláldozni a kényelmes trónodért amíg én életben vagyok, megértetted? 
Lassan bólintott. 
Erre elengedtem a pajzsomat, bár még mindig tombolt bennem az erő, a két őr felé fordultam akik ezúttal sokkal könnyebben nyitottak előttem utat. Alig indultam el, de tényleg. Mindössze két lépést tettem, és máris rájöttem, hogy süket füleknek beszélek. Lucas ugyanis hátba támadott. Nem sérültem meg, hála a pajzsomnak, de komolyan megölhetett volna. Vele együtt pedig a gyerekemet is. 
Igen. 
El kellett volna számolnom tízig. 
De valahogy nem jutott eszembe a következő szám az egyes után. Így lépnem kellett. Tökéletes, indulatból kivitelezett támadás volt. Lucas pedig egyenesen az egyik fának csapódott. Talán nem a legszebben kivételezett ütés, de kezdésnek nem rossz. Tudtam, hogy megint mindenki engem bámul, vagyis a kialakult helyzetet inkább, mégsem érdekelt. Könnyed, ruganyos léptekkel szeltem át az udvart, a földön heverő férfihoz mentem. 
- Ha nem lenne itt a fiad, megölnélek! Mindazért ami vagy és amivé válni akarsz! De nincs időm rád, és az őrült ötleteidre! Ezek az emberek számítanak rád, te pedig elbuktál amikor képes voltál feláldozni egyet a tieid közül, és hátba támadtál engem amikor ennek az áldozati bárányodnak a megmentésére siettem! 
Azt hiszem legszívesebben leköpött volna. Igen. 
Határozottan ez volt a terve, vagy egy újabb csapás, de Adam most gyorsabb volt. A saját pajzsát emelte az apja és közém. 
- Elég volt ebből! -  Kiáltott ránk, hangja elég dühösen csengett - ennek nincs semmi értelme, sajnálom apa, de Ruthie igazat beszél! Mintha nem is lennél önmagad! Harry számít ránk! 
Ezt már inkább nekem címezte. 
Liam ekkor lépett ki az ajtón, és elég gyorsan felmérte a terepet, majd tekintetét egyenesen rám szegezte.
- Most komolyan, Ruthie? Megmondtam, hogy várj meg! Erre kijössz és botrányt rendezel? 
- Végre valaki aki... - kezdett volna bele Lucas, de Liam mihelyt odaért egy jól irányzott ütéssel elhallgattatta. 
- Fogd be, Lucas! - Pirított rá,és bocsánatkérően nézett Adam felé, aki csak legyintett. 
- Már engem is kezdett idegesíteni! 
- Köszi - sóhajtottam fel - és sajnálom, de tényleg mennem kell! 
- Ezt nem kell egyedül csinálnod, Ruthie! - Fogta meg a kezem Liam - megmondtam, hogy Ő a legjobb barátom, vagy nem bízol bennem? 
- Nem erről van szó - ráztam meg rögtön a fejem - nem számíthatok mindig mások segítéségére! Vannak dolgok amelyek...
- Amelyekhez társaság kell - bólintott rá mosolyogva Adam - csak nézz körbe, Ruthie! Nem a félelem csillog a szemükben, hanem a remény! Te olyat adtál ezeknek az embereknek amijük már régen nincs! Hitet valami sokkal jobba, ami egyáltalán nem az apám! 
Na persze. Ezt is csak akkor mondja amikor az említett személy épp elájult. De azért megpróbálkoztam azzal amit mondott. Végignéztem az embereken. Férfiak és nők. Gyerekek. Családok és magányos vándorok. Annyi félék, de mégis egyek. Adam pedig jól beszélt. 
- Harcolni fogunk érted, és magunkért! - Szólított meg a tömegből egy hang, a többiek pedig helyeslően zúgtak fel - hiszen már tudják hol vagyunk, nekünk kell előbb támadnunk, nincs mire várnunk! 
- Nem - ráztam meg a fejem - emlékszel mit mondtam? Nincs több ártatlan vér! 
- Pedig veszteség nélkül, nincs győzelem! Képes vagyok feláldozni az életem - vette át a szót egy másik hang, ezúttal egy nőé - érted! 
Mélytengeri csend borult a társaságra. Azt hittem rosszul hallok. Nyeltem egy nagyot. 
- Érted - szólalt meg Liam és felemelte karját, hogy azon kék fénye, magason kússzon az égbe. 
- Érted - folytatta Adam majd ugyanúgy cselekedett, mint Liam. Ezt követően sorban ejtették ki ezt a szót az ajkukon. Védelmezők és erőtlenek. Több fénycsóva kúszott a magasba, a karok pedig az ég felé lendültek. 
Lenyűgöző látvány volt. 
Előrébb léptem, kezemet pedig én is a levegőbe emeltem. Végignéztem a többieken, ez a sok arc. 
Vajon hányan fognak hamarosan csupán emlékké válni belőle? 
- Értetek! - Mondtam ki a végszót, és középen állva a legnagyobb fénycsóvát engedtem el.
Lehunytam szemeimet és hagytam, hogy egy kósza könnycsepp végiggördüljön arcomon, miközben a szél belekapott a hajamba. 
Hát ez lenne az. A vihar előtti csend. 
A legigazibb félelem mind közül.