2015. augusztus 14.

Tizenöt - Hiba a tervben




Vajon mondhatunk - e nemet önmagunkra? Valamire ami tényleg csak minket jellemez, ami a miénk és soha el nem választható lesz tőlünk. Vagy fordíthatunk -e ennek az egésznek hátat legalább? Ha már elveszíteni nem tudjuk, akkor legalább tehetnék úgy, mintha nem lenne itt? 
Mintha nem cipelnénk, cipelném mázsás súlyként, miközben minden egyes szívdobbanással szabadulni akarnék tőle? 
Egy szörnyetegnek éreztem magam. Ragadózónak. Nem tudtam parancsolni az erőmnek, elvesztettem a fejem és ezt majdnem két ember élete bánta, arról nem is beszélve, hogy talán soha sem fogom tudni elfelejteni a tekinteteket amit kaptam az emberektől. 
Csalódást okoztam még azelőtt, hogy igazán bizonyíthattam volna. 
Nem vagyok én Védelmező. Csak egy egyszerű ember aki nem találja a helyét, és akinek túl korán akasztottak ilyen felelősséget a nyakába. 
Sokáig nem álltam meg, de elég magasan repültem ahhoz, hogy ne bukjak le. Kezdetben nem egészen tudtam, hogy hova is mehetnénk, ahogy arra sem emlékeztem hány napja jöttem el a többiektől. Egyik napról a másikra éltem, és bármennyire is igyekeztem nem tudtam elfeledni amit ott tettem. 
Azután elkezdtem megoldást keresni, emlékeztem még Harry vallomására. Azt mondta Tom iratai között talált rólam valamit így a legjobb ötletnek tartottam ha visszamegyek oda. Nem volt nehéz, kora reggel indultam estére pedig már meg is érkeztem. Csendesen osontam be  a pajzson, már mindenki békésen aludt. Puha, halk léptekkel osontam a férfi irodája elé és kopogtam be.Néhány perc szöszmötölés után pedig feltárult az ajtó is. 
- Ruthie? 
- Bejöhetek? - Tudakoltam csendesen mire azonnal félreállt az ajtóból és beengedett. Körbenéztem mert még sosem jártam itt. Nagyon barátságos kis szoba volt.Rengeteg könyvvel és nagy ablakokkal. A központi helyen az íróasztal állt, ami mellett láthatóan - az égő lápából következtetve - most is dolgozott valamin. 
- Hol vannak a többiek? Minden rendben? Egyedül vagy? - Sietett elém azonnal, úgy tűnt komolyan aggódik miattuk, amin nem is értem miért csodálkozok, hiszen itt nőttek fel. 
- Rendben vannak - fogtam meg nyugtatóan a kezét - találtunk egy másik tábort, szintén sok-sok védelmezővel, talán találkozniuk kéne! 
- A barátod túlélte? 
Elhúztam a kezemet tőle és az ablakhoz sétáltam. Még sosem mondtam ki hangosan, bár nem is értem miért nem, hiszen hangokkal nem lehet változtatni a valóságon. De azt hiszem a némaság kevésbé fáj. 
- Nem - fontam össze mellkasom előtt karjaimat - Niall és még sokan mások meghaltak! Már nem volt kin segíteni! 
Szomorúan bólintott. 
- Viszont találtunk másokat, fáklyát gyújtottunk és most a pajzsunk védi őket, felteszem addig amíg mi is életben vagyunk! 
- Így van - erőltetett magára egy szomorkás mosolyt - helyes bár vakmerő cselekedett volt tőletek, a többiek is veled vannak? 
- Nem - ráztam meg azonnal a fejem - csak én jöttem, mert szeretnék kérni magától valamit! 
Erre az idős férfi felsóhajtott és leült az íróasztala mögé. 
- Felteszem a szüleidről és rólad lesz szó! 
Újból bólintottam. 
- Harry és én nagyon csúnyán összevesztünk, majd harcra került a sor ahol teljesen elvesztettem a fejem - kezdtem bele a történetbe - mintha nem is én magam lettem volna, hanem csak a pajzsom, mintha... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg az egészet! A srácok azt mondták különleges erő birtokában vagyok, a szüleim miatt, és beszéltek valami próféciáról is! Mi ez az egész, Tom? 
- Mindig is tudtak a létezésünkről, de meg kellett ígérnünk, hogy nem keltünk feltűnést, és kimaradunk a csatáikból! Persze ez nem így történt. Voltak olyan pillanatok amikor tényleg a segítségünket kérték és egyes védelmezők nem voltak olyan pártatlanok, mint azt elvárták volna. A nagy háborúk után azonban tényleg esküt tettünk, hogy nem segítünk, aki mégis beleavatkozna azt kivégezzük és elvonultan élünk. 
Le kellett ülnöm, hogy megemésszem a szavait. A sajátjaikat képesek lettek volna megölni? 
- Azonban vannak dolgok, amelyeket bármennyire is szeretnénk eltitkolni nem megy! Pontosan tudtuk, hogy közeledik a világvége, és hogy saját fajunk hozza majd el az összes élőlény pusztulását! Figyelmeztettük őket, de nem hallgattak ránk, és miután megtörtént a baj, minket kiáltottak ki bűnösnek, és le akartak vadászni! Egészen addig amíg rá nem jöttek, hogy segítséget is nyújthatunk nekik! Amit meg is adtunk. Ám hiába minden igyekezetünk, idővel a megmaradt élelemért, vízért egymás ellen fordultunk! Védelmezők harcoltak egymás ellen és sokakat elvesztettünk, míg mások elmenekültek. A szüleidnek azonban volt egy terve, tudták, hogy kockázatos de létre akarták hozni a legerősebb védelmezőt! 
- Hogy érti ezt? Létrehozni, hiszen szerették egymást nem? 
Erre elnevette magát. 
- Apád és anyád ki nem állhatta a másikat! Mindketten mást szerettek, akik nem voltak védelmezők, de tudták, hogy erős családból származnak, hosszú-hosszú generációk óta csak védelmezők születtek és, azt is tudták, hogy te is az leszel! Így születtél meg te! Már a születésed is egy csoda volt, mert a jövendölések szerint te leszel az aki megállíthatja majd ezt az egészet! 
Ez túl sok információ volt. Anya és apa nem is szerették egymást. Csak egy "ötlet" lennék? Ami majd vagy beválik, vagy nem? 
- És mi történt ezután? 
- Elküldtek, hogy máshol neveljenek fel, majd élték tovább az életüket, amíg meg nem haltak - közölte egyszerűen - tudom ez nagyon furcsán hangzik, de így voltál biztonságban. Senki sem tudott rólad, amíg Liam meg nem találta a papírjaimat. 
Letöröltem egy kósza könnycseppet arcomról. 
- Akkor ennyi lenne? Azért születtem, hogy meghaljak? 
- Nem egészen - mosolyodott el kedvesen - máshová vitettelek, nem akartam, hogy meghalj vagy, hogy rád találjanak! Megfogadtam, hogy megvédem az embereket, és így is teszek! Különben sem sikerült a dolog úgy ahogy annak kellett volna! 
- Mit beszél? - Vontam fel finoman szemöldökömet értetlenül. 
- Bármennyire is nem akarlak megbántani - mutatott rám - de nem te vagy a legerősebb Védelmező! Különleges vagy igen, de néhány elrendezett terv nem elég a sorsnak. Ha nincs érzelem, nincs hatás sem, Ruthie! Minket az érzéseink, a lelkünk tesz igazán emberivé! Plusz, Liam nem olvashatta el a teljes jóslatot! Mert abban azt írják valaki, aki a védelmezők fénykora után születik.
- A fénykor a szüleim idejében volt - álltam fel sietve, mire bólintott - akkor még csak most fog megszületni? 
Erre újra bólintott. 
- Tudjuk, hogy hol? Vigyáznunk kell rá! Az ég szerelmére - csaptam az asztalára - ne vigyorogjon már itt magában, és egyáltalán, hogy lehet ilyen nyugodt? 
- Mint mondtam - állt fel - a szüleid számításába igen komoly hiba csúszott, de te mégis erős, és különleges lettél, a gyermeked pedig azt hiszem valóban az lesz akiről szól a jóslat! 
- A gyermekem? - Vontam fel szemöldököm - mégis mi a fenéről beszél, hiszen én...
Kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. 
Istenem. 
- Harry? 
- Igen - bólintott - szeretitek egymást, és mind a ketten a fénykor után születettek, arról nem is beszélve, hogy mindketten hatalmas erővel bírtok! Az apró magzat aki pedig benned növekszik már azelőtt meg volt jövendölve, mielőtt te vagy az apja megszületettek volna! 
Nem akartam magamhoz térni a döbbenettől. Ez az egész túlment minden határon, mert nem tudtam hová kapkodhatnám a fejemet. 
- Miért nem mondta el ezt nekem? 
- Hittél volna nekem? 
- Nem hinném - mosolyodtam el - ahogy azt sem, hogy ez a legjobb pillanat, hogy gyereket szüljek. 
- Nos - lépett mellém -a legváratlanabb pillanatok hozzák a legjobb dolgokat az életünkbe, Ruthie! 
Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Tom felállt mellőlem és sietve nyitott ajtót. Legnagyobb döbbenetemre Harry lépett be, fáradtnak, megviseltnek tűnt, mint aki napok óta úton van. Amikor meglátott ugyanúgy ledöbbent, nem mozdultunk. 
- Azt hiszem én most magatokra hagylak - biccentett felénk Tom, és már ott sem volt. 
- Jól vagy? 
- Igen - bólintottam Harry kérdésére - miért jöttél ide? 
- Azonnal utánad indultam - lépett közelebb bátortalanul - de pár napja elvesztettem a nyomodat, és beleakadtam pár fejvadászba is! Tudtam, hogy idejössz, hogy a saját füleddel akarod hallani amit...
- Egy szava sem volt igaz - szakítottam félbe és ezúttal én mentem közelebb - mert a jóslat nem rólam szól! 
Harry szemöldöke összeszaladt. 
- Komolyan? 
- Igen - szeltem át az utolsó aprócska távolságot is közöttünk, majd finoman megfogtam kezét - pontosabban én is kellek hozzá ez igaz, de te is! 
- Ruthie, most már komolyan nem értek semmit! - Méltatlankodott Harry, de azért átfonta karját derekam körül. 
Homlokomat az övének támasztottam, és lehunytam szemeimet, hogy minden bátorságomat összeszedjem az igazsághoz. 
- A gyermekünk lesz az- suttogtam mintha attól tartanék, szavaim, mihelyt elhagyják a számat, egész egyszerűen összetörnek.
Végig magamon éreztem a tekintetét. 
Kinyitottam a szemem, mire egy apró könnycsepp gördült végig arcomon, amit a fiú készséggel törölt le hüvelykujjával. Ajkaim után kapott, puha szája édesen forrt egybe az enyémmel, szorosan magához ölelt, és úgy éreztem soha többé nem akar elengedni. Történjék bármi is.  Hosszú percek után szakadtunk el csak egymástól. Kezét a hasamra csúsztatta, én pedig az övére raktam az enyémet. Így álltunk, ketten a világ közepén, körülöttünk csatatér, és pusztítás. 
Egy új élet reményében. 
Amelynek szíve hevesen küzdött azért, hogy változást hozzon mindazoknak, akik valóban megérdemlik. 
Az ártatlanoknak. 

2 megjegyzés:

  1. Isteneeeeem! Ez olyan cukiiiiii!!! :')))))<3
    Hamar kovit mert egyszeruen imádom!!! :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy így tetszik! Igyekszem a héten hozni a folytatást! :)

      Törlés