2015. augusztus 6.

Tizennégy - A valóság?








Rideg magány. Ez vár végül minden emberre. Hiába minden. Család, szeretet, szerelem. Mert az élet elmúlik és azokból akikhez igazán kötődtünk nem marad semmi más csak por, emlék. Egy emlékkel nem leszünk boldogok. Legalábbis hosszútávra nem. A fájdalom örök.
Azt hiszem amikor teremtettek minket, pontosan tudták, hogy sok mindenre leszünk képesek, építeni, rombolni. Életben maradni és elviselni. Talán pont ezért nem láthatjuk a lelkünket. Mert ha látnánk mennyire darabokban van, mennyire vérzik akkor tényleg képtelenek lennénk kizárni a fájdalmat. Az első pofonnál térdre rogynánk és soha többé nem tápászkodnánk fel onnan. 
 A lelkünk bármennyire is csak a minék, akárhogy rejtegetnénk, és színlelhetünk, a könnyeink elárulnak minket. Mert az ember nem tökéletes. 
Ezek az apró bosszantó kis cseppek pedig a mi legnagyobb tökéletlenségünk egyike. Amíg csak világ a világ. 
Képtelen voltam ott maradni velük, attól féltem ha újra rá kell néznem megállíthatatlanul potyognak majd a könnyeim, azt pedig nem akartam. Így eljöttem. Nem túl csendesen, vagy láthatatlanul de el. 
A gond csak az volt, hogy nem tudtam hova mehetnék. Órákon át bolyongtam de csak ugyanoda lyukadtam ki. 
Amikor lement a nap még mindig Niall sírhelye mellett ültem, és csak bambán bámultam ki a fejemből. Szerettem volna összegezni a gondolataimat vagy bármi mást de nem igazán ment. Úgy éreztem, mintha minden erőm odalenne. Nem tudtam, hogy lesz-e még értelme az életemnek, bármennyire is eltúlzottnak hangzik. Egy olyan világban amikor mindent elvesztettél, családot, barátokat, egy élhető környezetet, de még a jövőd se biztos, nos itt hatalmas veszteségnek számít valami olyan, mint nekem Harry. 
Nehéz beismerni ezeket a " nagy dolgokat" de az igazság az, hogy mérhetetlenül szeretem Őt, és nem igazán tudom, hogy fogok még magamnak is hazudni. Mármint azzal kapcsolatban, hogy elmúlt. 
Csak úgy. 
Egyik pillanatról a másikra. 
Felsóhajtottam és felpillantottam az égre, ami ezernyi színben játszott felettem. 
Változott.
Talán nekem is itt lenne az idő rá. Valami jót és nagyot cselekedni. Kihasználni az erőmet, azt amire képes vagyok és nem bujkálni. Békét hozni, ha kell akár háborúval is. 
Ugyanakkor háború nincs veszteségek nélkül, így a legjobb tényleg az lesz, ha egy időre félreteszem az érzéseimet, érzéseket. Barátságokat. 
Mindent. 
Lehet-e lelketlen szörnyetegként harcolni? 
Majd kiderül.
Halk lépteket hallottam meg magam mellől. Azonnal felálltam és letöröltem a könnyeimet, majd szembefordultam  a vendégemmel. 
- Szia - köszönt Harry majdnem suttogva és közelebb lépett hozzám. 
- Szia - válaszoltam, még mindig nem éreztem biztosnak hangomat - jöttél jelentést írni, hogy mit csinálok? 
- Ruthie - rázta meg a fejét - nem is tudom mit mondhatnék, tudom, hogy...
- Nincs szükségem a magyarázataidra, Harry! Nem lesz jobb tőlük! 
- Akkor mégis mit csináljak? - Csattan fel és alig pár centire állt meg előttem, összefűzte ujjainkat, a jóleső érzésre pedig lehunytam szemeimet, hogy aztán könnycseppek gördüljenek végig arcomon. 
- Talán - hüppögtem - talán az lenne a legjobb, ha nem tettél volna semmit! De legyünk bármennyire is különlegesek a dolgokat nem tudjuk meg nem történté tenni, ahogy időutazók sem vagyunk! 
- Bármi lennék érted - fogta arcomat kezébe, homlokát az enyémnek döntötte és ajkaimba suttogott - csak kérlek ne hagyj el, szeretlek! 
Keserűen elmosolyodtam. 
- Én is szeretlek - csókoltam meg finoman puha ajkait, úgy ahogy a búcsú csókokat szokás adni, Harry szemei végig csukva voltak - de ennek véget kell vetnünk, soha többé nem tudnék megbízni benned! 
- Kérlek - könyörgött esdeklően - csak még egy esélyt...
- Sajnálom - léptem el mellőle. 
Hosszú percekig csak bámultuk egymást, arra készültem, hogy elmenjek de Harry ismét megragadott, ajkait durván nyomta enyéim ellen. Újra és újra, míg én úgy álltam, mint egy darab fa. 
- Gyerünk - suttogta két levegővétel között - csókolj meg - kérlelt és újra csókolni kezdett - csókolj meg, az Isten szerelmére! - Üvöltötte, aztán zokogva a földre rogyott, tenyerét bámulta miközben rázta a sírás.
 Nem volt erőm megszólalni. 
Csak menni akartam. 
Egyetlen árva hang nélkül léptem el mellőle és indultam vissza a táborba. Lehet, hogy az lett volna a legjobb megoldás ha elmegyek de egyedül nem tudok csatákat nyerni. Szükségem van a többi Védelmezőre, tanácsokra és még nagyon sokat kell tanulnom. Mert ha rajtam múlik, nem is olyan sokára amikor felkel a nap, egy régi világ hamvait perzselik majd végig sugarai, és köszönti mindazokat akik meghajoltak előtte, hogy túléljék azt ami ma kezdődött. 
A védelmezők visszatérnek. 
Ha pedig tényleg olyan fontos vagyok, akkor én kezdem a sort, és történjék bármi, kitartok a döntésem mellett. 
A végsőkig. 

*
(zene)

- Állj fel! - Üvöltötte torkaszakadtából Liam, én pedig komolyan megijedtem volna a hangjától ha nem tudom, hogy csak gyakorlunk, bár igaz, akkor  akkor meg nem értem miért  viselkedik így velünk. Adam és én feszültünk egymásnak.
 Két hét telt el mióta olyan csúnyán viselkedtem, és ez az időszak maga volt a fortyogó pokol de azzal, hogy az edzésekbe és a megbeszélésekbe menekültem kevesebb időm akadt sírni és szenvedni Harry hiánya miatt. Rossz volt minden egyes áldott nap látni Őt, de azt hiszen mára már ösztönösen is kerültük egymást. 
- Elég lesz mára - csitítottam a fiát és Adam mellé siettem aki a földről tápászkodott fel. Felhúztam majd felemeltem a kezemet és meggyógyítottam arcát. 
- Köszönöm - mosolygott rám - és tényleg elég lesz - intézte mondandóját Liam felé, elkezdte leporolni ruháit. 
- Lusta dög vagy! 
- Hát persze - forgatta a szemeit a srác nevetve - Ruthie nagyon sokat fejlődött, plusz más kötelezettségeim is vannak Payne mester! 
Liam csak felhorkantott, és nem túl elegánsan  bemutatott, míg mi ketten nevettünk. Ekkor azonban nem várt meglepetés ugrott be a küzdőtérre. 
- Ha még nem vagy fáradt, szívesen állok rendelkezésedre - csapta össze tenyerét Harry és a szakításunk óta ez volt az első alkalom, hogy hozzám beszélt. 
Adam tapintatosan rám nézett,  Liam pedig úgy tűnt aggódik.
 Harry és én nem voltunk egy súlycsoport.
 Lehet, hogy ösztönből nagyon erős vagyok de a fiú sokkal tapasztaltabb harcos, mint én. Ez pedig nagyon is megnehezíti a dolgomat. 
Ugyanakkor odakint nem hinném, hogy tekintettel lesznek arra, kinek milyen harcképességei vannak. 
Az erősebb győz. Mindig is így volt. 
- De persze, ha félsz akkor nem kell! 
- Nem félek tőled! - Sziszegtem fogaim között, felesleges felhergelnie. 
Egy féloldalas mosolyt eresztett meg felém. 
- Akkor bizonyítsd be! 
Lassan bólintottam. 
Mindketten elhelyezkedtünk, a levegőben hasítani lehetett volna a feszültséget, amit még tetőzött az is, hogy társaságot kaptunk pár néző személyében. Újra- és újra körbejártuk kör alakú küzdőteret, azt hiszem mindketten arra vártunk, hogy a másik támadjon. 
Mégsem tettük. 
Csak az arcvonásait figyeltem, de semmit nem tudtam kiolvasni belőlük. Rideg volt. 
Pont, mint amikor megismertem. 
Nyeltem egy nagyot és akkor csapott le. Pajzsából egy ostort formázott amit felém lendített, el akartam ugrani előle de ekkor a kék ragyogó fény apró darabokra szakadt és egyesével, pengeként akartak belém fúródni. 
Hangosan csattantak a pajzsomon, de Harry már újból résen volt és gyors tempóban megindult felém, pajzsán repült felém és felsikkantottam amikor ismét lecsapott. 
Egy nagy  burát vontam magam köré, a fiú akárhogy is próbálta nem tudott rajta bejutni. Lihegve állt meg előttem. 
- Ennyi? Majd odakint is a pajzsod mögé fogsz bújni? 
- Képtelen vagyok ellened harcolni, Harry!
- Miért? Hát nem én vagyok az ellenség? - Kiáltott rám - elárultalak! Hazudtam! 
- Ezt ne keverd bele! - Ráztam meg a fejem és leengedtem a pajzsomat, a következő pillanatban pedig már hátrafelé repültem az ütés erejétől amit rám mért. Túl meglepett voltam, hogy cselekedjek így eléggé bevertem a fejem. 
Szemem sarkából láttam, hogy egy perc pihenőt sem engedd nekem, ismét előttem állt, pajzsa még mindig a karja köré volt tekeredve, könnyű szerrel kapott el és hajított át a kör másik oldalára. Remegő kezekkel tornáztam magam fel négykézlábra, majd egyből vissza is le. Harry pajzsa a földön tartott, felkiáltottam fájdalmamban amit az ereje okozott. 
- Harry, megbolondultál? - Üvöltött rá távolról Liam, már rohant volna felénk is, de Harry kivonta pajzsát a kör köré, így senki nem jöhetett be.
- Támadj meg! - Emelt fel Harry a levegőbe, azután pedig elengedett. A lábam hatalmasat reccsent amikor a földre értem, ismét felkiáltottam. Azt hiszem eltörött. 
- Nem akarok veled harcolni! 
- Pedig muszáj lesz ha nem akarsz itt és most meghalni! 
- Akkor gyerünk, ölj meg! - Kiáltottam rá sírva - Mire vársz még? Ölj meg és legyen vége ennek az egésznek! 
- Harc nélkül, nem!
Ismét felemelt a levegőbe, és megint el akart hajítani de nálam pont itt szakadt el valahol a cérna. A szívem a torkomban dobogott, a vérem pedig csak úgy száguldozott az ereimbe, hallottam ahogy Liam a nevünket kiabálja, láttam amint még többen csatlakoznak. Kétségbeesettek. Nem értik mi történik. 
Lehunytam szemeimet és amikor újra kinyitottam már tudtam, hogy az egész kéken ragyog. Harry ostorát könnyen magamba olvasztottam, a pajzsomon lebegve értem földet. A fiú nagyokat lihegve nézett rám. 
Egyszerre támadtunk. 
Mindkettőnk kezéből ragyogó kék sugárkén távozott az ereje, félúton pedig hangosan összetalálkoztak, hogy aztán ott döntsenek ki az erősebb. Előrébb léptem egyet, pontosan érzetem az erőm határait. Megindultunk. Még többet nyeltem be Harry erejéből, a küzdőtér felé épített pajzsa megrepedt. Mintha apró darabjaira akarna hullani, egyik lépés a másik után következett. 
Egyre könnyebbnek éreztem magam. 
Minden sérülésem begyógyult, ugyanakkor forrónak éreztem az egész testemet. 
Hatalmas hangrobaj volt, minden kékben úszott, egészen addig amíg Harry tenyeréig nem értem.
Amikor kezeink összeértek kialudt minden fény, Harry orrából folyt a vér, és úgy tűnt nem akar hinni a szemének. Nem értettem min csodálkozik ennyire amíg rá nem néztem a karomra. 
Azért éreztem forróságot mert ez egész testem ragyogott. Én magam voltam a pajzsom, az első légvételemtől, az utolsó, legapróbb sejtemig. 
A felsőjénél fogva emeltem magasba, már nem igazán tudtam irányítani a dolgokat. Azt hiszem le akartam szúrni. Éles pengének éreztem a karomat, és semmi másra nem vágytam, csak gyilkolni. 
Az árulókat. 
Alig pár centire voltam tőle, nem szólt semmit csak végig a szemembe nézett. Ő is tudta, hogy nem állíthat meg. Lehunyta szemeit, én pedig felüvöltöttem és már lendítettem a kezem amikor valaki elé ugrott és Őt találtam el. 
Liam.
- Én voltam az - nyöszörögte, mire elkapott a felismerés - én árultalak el, nem Ő!
Vallomása visszarángatott a valóságba, elengedtem Őt, mire a földre hullott. Vére vörösre festette kezeimet. 
- A legjobb barátom - pihegte vérbe fagyva - csak engem akart menteni...
Ajkaim elnyíltak egymástól, Harry ellökött onnan, a földre estem, Ő pedig azonnal a fiú felé hajolt és meg akarta gyógyítani de nem ment neki. Túl gyenge volt most. Ezúttal én voltam az aki félrelökte. Kezemet a sérülésére szorítottam, a seb pedig gyógyulni kezdett. Pár pillanat múlva pedig ami emlékeztetett az egészre az a vére volt. 
Felálltam mellőle és körbenéztem mekkora pusztítást hagytunk magunk után. Az emberek szemeibe rettegés ült. 
Ismét lenéztem kezeimre. 
Undorodtam magamtól. Visszanéztem a fiúkra akik mindketten engem bámultak. Kapkodva szedtem a levegőt. 
Harry felém indult. 
- Ruhtie? 
- El kell innen tűnnöm - néztem ismét körbe az elmúlt percek pedig újra és újra lejátszódott bennem. 
- Mi? Nem kell sehova menned, itt biztonságban vagy! 
- Nem - ráztam meg a fejem - ti nem vagytok biztonságban, miattam! 
Végszóként ismét a pajzsomat hívtam segítségül. Egész egyszerűen elrepültem onnan. 
Mindegy hová, vagy milyen messzire. 
Semmi más nem számított. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése