2015. augusztus 19.

Tizenhat - Engedd el!







- Miért mondtad azt, hogy te voltál? - Szegeztem neki azonnal a kérdést, nem hiszem, hogy szükségünk volt egy ekkora balhéra - miért kellett ez az egész? 
- Sajnálom - vakarta meg a tarkóját - igazad van, elmondhattam volna utána neked, de attól féltem, hogy akkor...
- Akkor mi, Harry? Hogy képes vagyok és megölöm a legjobb barátodat? Csak azért mert fontosabb volt neked, mint én? És még egy ilyen hazugságot is bevállaltál? - Böktem meg a mellkasát, hangom indulatosan csengett - ne hidd az, hogy két öleléssel és csókokkal minden meg van oldva! 
- Kérlek, ne csináld ezt Ruthie - rázta meg a fejét Harry, majd lehuppant az egyik székre és hajába túrt - a fél világot átkutatnám érted, az életemet adnám ha kell, ne taszíts el magadtól azért mert egyszer hibáztál! Mind a ketten új lehetőséget kaptunk, a gyerek pedig csak még jobban összeköt minket! 
Hát persze. Már vártam mikor játsszuk ki a " de lesz egy közös gyerekünk" kártyát. 
Mindazonáltal nem tudtam, nem hinni neki. Hogy mindez pedig a vesztemet szolgálja majd, vagy sem az idővel fog csak kiderülni. Időnk viszont nem sok volt. Mert mindössze napok kérdése, hogy megtudják mi az igazság, ha nem perceké. Nem akarom, hogy még több emberi élet száradjon a lelkemen, így az lesz a legjobb ha a dolgok elé megyünk. 
- Tudod, hogy háború lesz, igaz? - Vontam fel a szemöldököm, Harry pedig szomorúan bólintott. 
- Azt hiszem, hogy ez az utolsó lépés, már minden lehetőséget kimerítettünk, nem élhetünk tovább patkányként még ha ezzel  pusztulásba is taszítjuk a társainkat, és saját magunkat is - húzta el a száját - Adm és a többiek is idetartanak! Szükségünk van rájuk! 
Bólintottam, de a hideg futkosott a hátamon. Nem akartam ismét a szemükbe nézni. Azok után amit tettem, csoda, hogy egyáltalán tényleg eljönnek. Szó nélkül sétáltam ki a szobából, egyedül akartam lenni, még mielőtt minden elkezdődik. De alig sétáltam ki az udvarra, azonnal meggondoltam magam. Felnéztem a kéken derengő pajzsra felettünk, és abba a terembe siettem ahol a fali rajzokat láttam a Védelmezőkről. 
Hideg volt itt. A falon lévő festmények kopottak, de még így is nagyon szép munkának tűntek. Körbesétáltam az egészet és azt hiszem megértettem. Legalábbis részben. Rosszul tettük, hogy a nagy háborúk után nem segítettünk az embereknek rendezni a dolgaikat. Azt, hogy elbujdostunk. Talán sokkal több embert tudtunk volna megmenteni, ha nem félünk, még a saját árnyékunktól is. 
Erről szóltak a rajzok.
Hogy mi tényleg mindig itt voltunk, ha segítség kellett. Így most sem lehet ez másképp. 
- Megfogott a művészet? - Tudakolta Louis a hátam mögül, mire elvigyorodtam. Hát ideértek végre. 
- Ez gyors volt - fordultam vele szembe - talán futva jöttetek? 
- Csak szeretnéd - szelte át a köztünk lévő távolságot, majd futólag megölelt - mindenki itt van, Tom pedig le van nyűgözve, ahogy a csapat másik fele is! Egész szép kis sereg gyűlt össze miattad, Ruthie! 
- Miattam? Hogy érted ezt? 
- Ugyan, ne szórakozz - legyintett unottan - ne akard nekem beadni, hogy azt hiszed, a kis magánakciód után nem téged akarnak vezetőjüknek! Elképesztő voltál! 
- Én inkább rémisztőnek találtam! - Ismertem be nevetve, de a srác csak megrántotta a vállát. 
- Önuralmat még tanulnod kell, de egyikőjük sem képes arra, amire te - bökött a mellkasomra - Liam pedig komoly büntetést kapott! 
- Mi? Hogy érted ezt? 
- Adam és a többiek, tárgyalást csináltak, ahol az- az ítélet született, hogy bűnös, megjegyzem ez egyáltalán nem meglepő - tette hozzá színpadiasan - halálra ítélték! 
Azt hiszem az arcomra fagyott a döbbenet.
- De ugye, nem...? 
- Még nem - rázta meg a fejét lassan - mert neked kell megölnöd! Persze, ha te is úgy akarod! 
Nyeltem egy nagyot. 
Úgy akarom? 


Több százan ülhettünk a hatalmas, szint máglyaszerűre megépített tábortűz körül. Kicsik és nagyok, nők és férfiak egyaránt. Védelmezők és erőtlenek. De többen voltak azok akik pajzsot tudtak maguk köré vonni, ha úgy adódik. Ez pedig elképesztett, hiszen alig pár hónapja, még biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok. Egyedül ezzel a hatalmas teherrel, szembe a nagyvilággal, aki mindenáron a vesztemet akarja. 
Nos, bár a vége nem változott a mondatnak, de ahogy így körülnézek, határozottan állíthatom, hogy soha többé nem leszek egyedül. Ezt a bennem növekvő gyermek pedig még jobban megerősíti. Nem akartam itt lenni, mert nem hiszem, hogy tudnék dönteni. Liam hibázott, igen komolyat de azt hiszem többször is bizonyította már, hogy megbánta amit tett. Azonban attól féltem, ha nem teszem meg akkor gyávának fognak tartani.
Tom le volt sújtva a hallottak után. Mégis eljött. Nem messze ült tőlem. Lucas, a másik csapat vezetője állt fel a helyről, és Liam felé fordult, akit ekkor rángattak be a tűz elé. Nagyon úgy tűnt, hogy szebb napokat is megélt már a fiú. Elfordítottam a fejem. 
Nem akartam a szemébe nézni. 
- Ez a fiú  - zengte be a teret Lucas hangja - társai ellen cselekedett, amikor árulásra adta a fejét! A tanácsunk meghallgatta mentségeit, kivizsgálta az ügyét és úgy döntöttünk, meg kell halnia, de nem a mi kezünk által! 
Magamon éreztem a tekintetét, ahogy a lassan felém forduló többiek sürgető arcvonását is. Én azonban nem akartam felállni. Meredten bámultam a kezeimet, mintha valamiféle megoldást várnék tőlük. Vagy legalább egy kis javaslatot, hogy mit is kellene tennem. 
Komolyan nyilvános kivégzésre vágyakoznak? Akkor miért jobbak, mint azok az emberek akik ezt okozták? 
Felsóhajtottam, majd végre eleget téve a néma követelésnek felálltam a helyemről. Ökölbe szorítottam a kezemet, és elindultam az emberek között, Liam lehajtott fejjel ült a kör közepén, a tűz előtt. Sebesült volt és fáradtnak tűnt. Nem érdemelte ezt. 
Lucas komolyan nézett rám, és még mielőtt elsétált volna a kezembe nyomott egy éles lándzsaszerű fegyvert. Istenem, micsoda klisé. Komolyan azt várják esetleg, hogy ezzel fogom átdöfni a szívét? 
Hiába suttogta búcsúzóul, hogy a döntés az én kezemben van, nem tudtam, miről kellene döntenem. Így csendben maradtam. Csupán a tűz ropogását lehetett hallani, na meg a feszültséget érezni, ami szintén a levegőben pattogott. 
Felsóhajtottam, majd végre felemeltem a fejem, hogy még egyszer mindenkin végignézzek. 
Rám vártak. 
Pontosabban arra, hogy tegyek valamit. 
Lehunytam szememet, és elmosolyodtam.
Miért hiszem, hogy ez annyira nehéz? Hiszen pontosan tudom, hogy mit akarok, és ha a döntés tényleg az én kezemben van, akkor ennek így kell történnie. 
- Nem is tudjátok milyen jó végignézni az arcokon - szólaltam meg végül - itt vagytok, biztonságban, egészségesen, valóban egy szebb hajnal küszöbén. Legalábbis reményem szerint. De azt is remélem, hogy mindannyian tudjátok, hogy ez, valóban egy háború lesz. Veszteségekkel. Nagy és fájdalmas csalódásokkal. Mindkét fél számára! 
Türelmesen figyeltek rám, így még egy nagy levegőt véve folytattam rögtönzött beszédemet. 
- Pár hete elvesztettem a legjobb barátomat, és nem tudom, hogy valaha el-e fog múlni a fájdalom amit érzek. Minden egyes áldott nap eszembe jut, hogy mennyi mindent éltünk át együtt, és, hogy mindig ott voltunk a másiknak! A halála értelmetlen volt - elcsuklott a hangom - én pedig nem akarok több értelmetlen halált! Ahogy elvesztett legjobb barátokat sem - néztem Harry szemeibe, majd Liam felé fordultam - mert habár valóban háborúra készülünk, ha az utolsó fegyverropogás is elnémult, akkor meg kell állnunk és meg kell bocsájtanunk! Én ma kezdem! 
Halk suttogás vonult végig a tömegen, de nem érdekelt. Eldobtam a lándzsát, kezemet Liam fejére tettem, és meggyógyítottam, majd felé nyújtottam a kezem, a fiú pedig a szemembe nézett. 
- Megbocsájtok neked, mert nem akarom, hogy Harry átélje azt a fájdalmat, amit én is átéltem azzal, hogy elvesztettem a legjobb barátomat! Nem foglak megölni, Liam! 
Azt hiszem, ezt még Ő sem akarta elhinni. 
Sután bólintott egyet, megöleltük egymást majd Ő is, leült a tömegbe. Nyeltem egy nagyot, attól féltem, hogy most gyengének fognak tartani. Esetleg nekem rontanak de nem így lett. 
Sőt. 
Nem tudom kitől jött az első taps, de többen is követték. Mindannyian felálltak a helyükről, és a nevemet kezdték el kántálni, újra és újra végignéztem rajtuk. Mígnem megakadt a szemem a zöld szemű fiún. 
Harry mosolygott. 
Őszintén. Pont úgy, mint amikor beleszerettem. 
Békét kell teremtenünk.
Hogy újra és újra láthassam ezt a mosolyt.

7 megjegyzés:

  1. Wiiiiiiiiiiii! Egyszeruen imadoooom! :)))))
    Nem lehet elmondani mennyire szeretem!!!!! :'))))
    Koviiiiiiit! Lecciiiiiiiii! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett drága! Igyekszem majd a folytatással! :)

      Törlés
  2. ♥♥♥♥
    Nem nagyon tudok mit mondani:) Imádtam.
    Annyiiira szeretem ezt a blogot (is)!
    Puszil:Am♡

    VálaszTörlés
  3. Szia ;)
    2napja olvastam el a Photoshoot blogodat, es imadtam. Nagy örömmel láttam, hogy nyitottál egy ujabb blogot, igy ezt is gyorsan ledaraltam, es nem csalodtam. Nagyon teheséges vagy, a blog pedig tényleg egyedi. Várom a kövit.
    Puszi, Szandi xX

    u.i.:Ma nyitottam meg a blogomat, és ha lenne kedved és időd megtennéd, hogy elmondod róla a véleményedet?
    Előre is köszönöm :)

    theoldmeharry-andscarlett.blogspot.sk

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, örülök akkor, hogy ide is eltaláltál meg, hogy tetszik a történet! :D Köszönöm szépen a szép szavakat! :)

      Törlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés