2015. augusztus 27.

Tizenhét - Ellenség





Az elkövetkezendő napok egész nyugisan teltek. Legalábbis számomra. Igaz, igyekeztem kivenni mindenből a részem, de jobb szerettem egyedül mászkálni, egy kicsit magamra koncentrálni. Harry viszont belevetette magát a dolgokba, és rendszerint csak este láttam amikor is soha nem mulasztott el egyetlen egy alkalmat sem, hogy alaposan kikérdezzen a napomról. Lefekvés előtt pedig egy csókot nyomot hasamra is, de szerencsémre az ajkaimat sem felejtette el, így boldogan, egymás karjaiban tértünk aludni. 
Reggel viszont újra indult a rohanás. A srácok elkezdték kidolgozni a nagy " haditervet" és azt hiszem nekem is fontos lett volna ott lennem, mert komoly feladat hárul rám, de nem tudtam megtenni. Most először féltem. Mióta kiderült, hogy babát várok rá kellett jönnöm, hogy már nem csak magamért felelek és nem rohanhatok mindenbe bele, csak úgy. Azonban az is biztos, hogy a félelem ebben a pillanatban nem a leghasznosabb érzelem. 
Én is korán keltem, délelőttönként sétáltam egy jó nagyot a tábor körül, majd ettem valamit és órákat vettem. Egész jó tanárai voltak a csapatnak, a legkiemelkedőbb azonban mégis Adam volt. Tudtam, hogy Harry nem örülne az ötletnek, pont ezért nem mondtam el neki. Adam és én nem voltunk túl jóba, pont ezért nem finomkodott velem. Küzdöttem, hogy jobb legyek és segített nekem ebben. Lassan egy teljes hete már. Pár napja viszont feltűnt a színen Liam is. 
Komolyan megbocsájtottam neki, de még mindig volt bennem egy kis tüske ezért nem szívesen fogadtam a jelenlétét. Legalábbis eleinte. 
Azután rájöttem, hogy nem hazudhatok tovább magamnak, mert ha megteszem azzal ellent mondok annak amiben hiszek. Így engedtem, hogy segítsen. Komoly szükségem volt rá, mert hiába volt meg a nyers erőm, jobbá kellett válnom. 
És nem csak az én érdekemben. 
Mindkét fiú nagyon lelkiismeretes volt, tudták hol a határaim, és bár mindig igyekeztek ezeket feszegetni, nem vittük túlzásba. 
Úgy tűnt a mai napom azonban másnak ígérkezik, mert a két srác helyett Harry várt rám azon a helyen ahol gyakorolni szoktunk, a tábor falain túl. Mellkasa előtt összefont karjai, összeszorított ajkai arra utaltak, hogy nagyon is dühös. 
Felsóhajtottam és megálltam. 
- Oké, tudom - tettem csípőmre a kezem - szólnom kellett volna neked erről az egészről, de attól féltem, hogy ellenezni fogod! 
- És milyen jól hitted - vágta hozzám dühösen rideg szavait - az én gyerekemmel vagy terhes, Ruthie! Nem lehetsz ilyen felelőtlen! 
Kezeim önkéntelenül kúsztak a hasamra.  Komolyan azt hiszi, hogy kárt okoznék benne vagy magamban? 
- Pontosan tudom, és jelenleg ez a gyerek elsősorban még az enyém, Harry! Tudok vigyázni rá! 
- Igazán? - Lépett közelebb - nekem nagyon nem úgy tűnik, hiszen a falakon túl vagy! Bármi megtörténhet! 
Már pont válaszolni akartam, hogy jobb lenne, ha nem dramatizálná túl a dolgot, de ekkor egy hangos becsapódás rázta meg a környéket. Mindketten a földre vetettük magunkat. A kapuinkat találták el, a pajzs ugyan visszaverte a lövedéket, de nem ez volt az utolsó ajándék. Bárki is küldte azt. 
Harry felém kúszott, majd megfogva kezemet talpra állított, és oldalra kapva a fejünket megláttuk az igazi ellenségünket. Nem harci gépekkel jöttek, és nem is voltak sokan. Mindössze egy maroknyi, feketébe öltözött ember, akik újból támadni készültek. 
- Menj vissza a táborba, őket pedig bízd rám! 
- Na persze - kiabáltam át az ismét beálló robaj hangját - nem hagylak itt egyedül! 
Harry erre felmordult és már futásnak is eredt feléjük. Ügyesen kerülte ki a lövedékeket, még nem vonta ki a pajzsát én azonban nem nézhettem ezt tétlenül, így az enyémmel segítettem.  Alig derengett fel körülötte a pajzsom, láttam ahogy a fekete ruhás emberek egy pillanatra ledermednek, de nem sokkal rá már kapcsoltak is. 
Nem bontották meg az alakzatukat. Az egyik felemelte a fegyverét majd célzott. Egyenesen a pajzsom közepébe, amitől felkiáltottam és a földre rogytam. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. 
Mintha én magam kaptam volna a lövést. Fájt mindenem, a pajzsom pedig azonnal visszahúzódott. Harry aggódva kapta hátra a fejét, és pont ezt használták ki, hogy elkapják. 
- Harry!- Kiáltottam, de már késő volt. Egy újabb lövés dördült és a fiú egy nagy puffanással ért földet. Ekkor hajtott be egy kisebb teherautó a képbe, a fekete ruhás férfiak felkapták Harry testét a földről és behajították a kocsiba, akinek a sofőrje azonnal indított. 
Feltápászkodtam a földről és futni kezdtem utánuk. Ki akartam vonni a pajzsomat de nem ment, mert egyből fájdalomba ütköztem. Zavartnak éreztem magam, mint aki két részre szakad és az egyik fele valóban nem akar engedelmeskedni a másik akaratának. 
De nem érdekelt a fájdalom. Újra és újra megpróbáltam, mígnem végre előbújt a kék derengés a csigaházából. Az erdőben nem volt túl jó a terep, mindenhol fák, közöttük kellett átverekednem magam, de nem csak nekem. A kocsi érezhetően lassított. Az egyik férfi kidugta a fegyverét és felém célzott, most már számítottam a fájdalomra és csak az erőmre koncentrálva hárítottam el azt. 
Ismét meglepetést okoztam nekik, a pajzsomat a kocsi felé irányítottam, és habár még ha lassan is de a kék fény engedelmesen kígyózott a fák között, akaratomnak megfelelően. Már majdnem elértem őket amikor az autót ugyanolyan kék pajzs vette körül, mint az enyém. Sőt. 
Felém csapott, az ütés erejétől pedig egész ügyesen vágódtam hátra. 
Felnyögtem a testembe hasító fájdalomra, végighorzsoltam a karomat, a pajzsom pedig ismét visszahúzódott. A jármű azonban a kék fénytől átitatódottan emelkedett a magasba, és egész egyszerűen elrepültek. 
A legtöbb amit tehettem, hogy tehetetlenül néztem végig a jelenetet. 
- Ruthie! - Hallottam meg a nevem a hátam mögül, és hamar beért az Adam és Liam páros. 
- Elvitték - támaszkodtam meg lihegve az egyik fának - magukkal vitték...
Nem voltam képes kimondani Harry nevét. Egyszerűen képtelenség az egész. Mégis mi a pokol volt ez? Még sosem éreztem ilyet, és még soha nem ütköztünk ekkora ellenállásba. Mintha rést ütöttek volna a pajzsba. 
- Vissza kell mennünk a táborba! - Ragadta meg a karomat Adam - gyerünk! 
-Nem! - Kiáltottam rájuk dühösen - utánuk kell mennem! Harry velük van, hát nem érted! 
- Ruthie, nem vagy olyan állapotban, hogy...
- Szart sem tudsz az állapotaimról, Adam! Ahogy felteszem arról sem, hogy a saját testvéreinkre kell majd támadnunk! 
- Miről beszélsz? - Vonta össze a szemöldökét Liam - mi mind egy oldalon állunk! 
- A nagy büdös francokat! Egy Védelmező volt velük, aki segített nekik, és felteszem arról sem tudtok, hogy a fegyverük megbénítja a pajzsunkat! 
Csend. Liam elképedten nézett rám, azonban nem úgy tűnt mintha a másik fiúnak meglepetést okozott volna a dolog. 
- Te tudtad, igaz? Vannak akik velük harcolnak a mieink közül? 
- Igen - bólintott keményen - a fegyver azonban komoly újdonság, és azt hiszem még komolyabb veszély is! Nem tudom, hogy fogunk elbírni vele ha még téged is megbénított! 
Lehunytam szemeimet, mire egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Az egész emberiség történelmét értelmetlen vérontás szövi át. Mindegy milyen évet írunk, a pusztítás folytatódik. 
Talán, soha nem is lesz vége. 
Miattunk 

*
Alig értünk vissza a táborba amikor Liam a szobámba akart kísérni, hogy pihenjek egy kicsit, ugyanis az aprócska sebek és horzsolások nem igazán akartak meggyógyulni, bárki is akarta őket erre ösztönözni. Én azonban hajthatatlan voltam. Tudtam, hogy Tom, Lucas és a többi hőscincér azonnal beszélni akarnak. Velük akartam menni. 
Adam már nem tartott vissza. Mindannyian Tom irodájában gyűltünk össze, azonban nekem nagyon is úgy tűnt, hogy a háborús időkre való tekintettel, Lucas átvette a vezetést. 
Ami baj. 
Nem volt olyan megfontolt és bölcs, mint Tom. Egy dolog érdekelte, méghozzá a hadviselés. Ezzel együtt pedig azt hiszem, semmi más. Nem számított hányan vérzünk el a csatamezőn. 
Győzni akart. 
Akár a saját fiának a holtestén keresztül is, de győzni. 
- Tudjuk mi volt a lövedékbe? - Lépett be a szobába végszóra Tom, mire Adam megrázta a fejét. 
- Ruthie azt mondja volt velük egy Védelmező is - nézett apjára a fiú - ez nem túl biztató, tekintve, hogy az egyik legerősebb tagunknak okozott komoly fájdalmat! 
- Igaz - bólintott Lucas -  nem hiszem, hogy tovább várhatunk, Tom! 
- Még nem állnak készen! - Rázta meg a fejét - egyikünk sem! Ne csinálj őrültséget, Lucas! 
A férfi erre felpattant a székéről és az ablakhoz sétált. Úgy tűnt komolyan gondolkodóba esett. 
- Nekünk itt van, Ő - bökött rám fejével - és a seregünk is készen áll! Az egyedüli aki fél, az te vagy Tom! Most kell támadnunk, még mielőtt visszatérnek! 
- Ruthie nem egy fegyver, Lucas! És még ha az is lenen, nem tartozik neked hűséggel! - Kelt a védelmemre Liam. 
- Ruthie pontosan tudja a dolgát! Nem ok nélkül születünk, a sorsunk elrendeltetett, ahogy az övé is! 
Hidegen hagytak a szavai. Tudtam, hogy nem jelent rám veszélyt. Ha nagyon felhúz még a nyakát is kitöröm, szóval elengedtem a rideg szavait a fülem mellett. Felálltam a székemről. 
- Vissza kell hoznunk! Harry komoly bajban van! 
- Sajnálom de nem engedhetem! A háború veszteségekkel jár, Harry pedig járulékos veszteség! 
Nyeltem egy nagyot. Valahogy sejtettem, hogy ezt fogom hallani. 
- Vigyétek vissza a szobájába - nézett a két fiúra - és gondoskodjatok róla, hogy ott is maradjon! Szükségünk van rá! 
Liam megragadt a karomat. 
- Majd én elintézem! 
Lucas erre bólintott. Liam pedig, azt hiszem már csak a színjátszás kedvéért is de nem túl finoman rángatott ki a szobából. Szó nélkül tettük meg az utat a szobámhoz. Amikor beléptem az ajtón, és szembefordultam vele, aggódva nézett rám. 
- Napnyugta előtt érted jövök! Harry  legjobb barátom, nem hagyhatom, hogy bármi baja essen! 
Elmosolyodtam. 
Ahogy én sem. 
Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen hamar cselekednünk kell, méghozzá egyedül. 
Ketten egy teljes sereg ellen. 
Nem túl biztatót. 
Már csak abban tudtam reménykedni, hogy minden rendben lesz. Túl fogjuk élni, és ha minden elnémult egy szebb világot tudunk magunknak építeni. 
Együtt. 
De a jelenlegi helyzetet elnézve, ez mindössze egy álom marad. 
A legtitkosabbak egyike. 


2015. augusztus 19.

Tizenhat - Engedd el!







- Miért mondtad azt, hogy te voltál? - Szegeztem neki azonnal a kérdést, nem hiszem, hogy szükségünk volt egy ekkora balhéra - miért kellett ez az egész? 
- Sajnálom - vakarta meg a tarkóját - igazad van, elmondhattam volna utána neked, de attól féltem, hogy akkor...
- Akkor mi, Harry? Hogy képes vagyok és megölöm a legjobb barátodat? Csak azért mert fontosabb volt neked, mint én? És még egy ilyen hazugságot is bevállaltál? - Böktem meg a mellkasát, hangom indulatosan csengett - ne hidd az, hogy két öleléssel és csókokkal minden meg van oldva! 
- Kérlek, ne csináld ezt Ruthie - rázta meg a fejét Harry, majd lehuppant az egyik székre és hajába túrt - a fél világot átkutatnám érted, az életemet adnám ha kell, ne taszíts el magadtól azért mert egyszer hibáztál! Mind a ketten új lehetőséget kaptunk, a gyerek pedig csak még jobban összeköt minket! 
Hát persze. Már vártam mikor játsszuk ki a " de lesz egy közös gyerekünk" kártyát. 
Mindazonáltal nem tudtam, nem hinni neki. Hogy mindez pedig a vesztemet szolgálja majd, vagy sem az idővel fog csak kiderülni. Időnk viszont nem sok volt. Mert mindössze napok kérdése, hogy megtudják mi az igazság, ha nem perceké. Nem akarom, hogy még több emberi élet száradjon a lelkemen, így az lesz a legjobb ha a dolgok elé megyünk. 
- Tudod, hogy háború lesz, igaz? - Vontam fel a szemöldököm, Harry pedig szomorúan bólintott. 
- Azt hiszem, hogy ez az utolsó lépés, már minden lehetőséget kimerítettünk, nem élhetünk tovább patkányként még ha ezzel  pusztulásba is taszítjuk a társainkat, és saját magunkat is - húzta el a száját - Adm és a többiek is idetartanak! Szükségünk van rájuk! 
Bólintottam, de a hideg futkosott a hátamon. Nem akartam ismét a szemükbe nézni. Azok után amit tettem, csoda, hogy egyáltalán tényleg eljönnek. Szó nélkül sétáltam ki a szobából, egyedül akartam lenni, még mielőtt minden elkezdődik. De alig sétáltam ki az udvarra, azonnal meggondoltam magam. Felnéztem a kéken derengő pajzsra felettünk, és abba a terembe siettem ahol a fali rajzokat láttam a Védelmezőkről. 
Hideg volt itt. A falon lévő festmények kopottak, de még így is nagyon szép munkának tűntek. Körbesétáltam az egészet és azt hiszem megértettem. Legalábbis részben. Rosszul tettük, hogy a nagy háborúk után nem segítettünk az embereknek rendezni a dolgaikat. Azt, hogy elbujdostunk. Talán sokkal több embert tudtunk volna megmenteni, ha nem félünk, még a saját árnyékunktól is. 
Erről szóltak a rajzok.
Hogy mi tényleg mindig itt voltunk, ha segítség kellett. Így most sem lehet ez másképp. 
- Megfogott a művészet? - Tudakolta Louis a hátam mögül, mire elvigyorodtam. Hát ideértek végre. 
- Ez gyors volt - fordultam vele szembe - talán futva jöttetek? 
- Csak szeretnéd - szelte át a köztünk lévő távolságot, majd futólag megölelt - mindenki itt van, Tom pedig le van nyűgözve, ahogy a csapat másik fele is! Egész szép kis sereg gyűlt össze miattad, Ruthie! 
- Miattam? Hogy érted ezt? 
- Ugyan, ne szórakozz - legyintett unottan - ne akard nekem beadni, hogy azt hiszed, a kis magánakciód után nem téged akarnak vezetőjüknek! Elképesztő voltál! 
- Én inkább rémisztőnek találtam! - Ismertem be nevetve, de a srác csak megrántotta a vállát. 
- Önuralmat még tanulnod kell, de egyikőjük sem képes arra, amire te - bökött a mellkasomra - Liam pedig komoly büntetést kapott! 
- Mi? Hogy érted ezt? 
- Adam és a többiek, tárgyalást csináltak, ahol az- az ítélet született, hogy bűnös, megjegyzem ez egyáltalán nem meglepő - tette hozzá színpadiasan - halálra ítélték! 
Azt hiszem az arcomra fagyott a döbbenet.
- De ugye, nem...? 
- Még nem - rázta meg a fejét lassan - mert neked kell megölnöd! Persze, ha te is úgy akarod! 
Nyeltem egy nagyot. 
Úgy akarom? 


Több százan ülhettünk a hatalmas, szint máglyaszerűre megépített tábortűz körül. Kicsik és nagyok, nők és férfiak egyaránt. Védelmezők és erőtlenek. De többen voltak azok akik pajzsot tudtak maguk köré vonni, ha úgy adódik. Ez pedig elképesztett, hiszen alig pár hónapja, még biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok. Egyedül ezzel a hatalmas teherrel, szembe a nagyvilággal, aki mindenáron a vesztemet akarja. 
Nos, bár a vége nem változott a mondatnak, de ahogy így körülnézek, határozottan állíthatom, hogy soha többé nem leszek egyedül. Ezt a bennem növekvő gyermek pedig még jobban megerősíti. Nem akartam itt lenni, mert nem hiszem, hogy tudnék dönteni. Liam hibázott, igen komolyat de azt hiszem többször is bizonyította már, hogy megbánta amit tett. Azonban attól féltem, ha nem teszem meg akkor gyávának fognak tartani.
Tom le volt sújtva a hallottak után. Mégis eljött. Nem messze ült tőlem. Lucas, a másik csapat vezetője állt fel a helyről, és Liam felé fordult, akit ekkor rángattak be a tűz elé. Nagyon úgy tűnt, hogy szebb napokat is megélt már a fiú. Elfordítottam a fejem. 
Nem akartam a szemébe nézni. 
- Ez a fiú  - zengte be a teret Lucas hangja - társai ellen cselekedett, amikor árulásra adta a fejét! A tanácsunk meghallgatta mentségeit, kivizsgálta az ügyét és úgy döntöttünk, meg kell halnia, de nem a mi kezünk által! 
Magamon éreztem a tekintetét, ahogy a lassan felém forduló többiek sürgető arcvonását is. Én azonban nem akartam felállni. Meredten bámultam a kezeimet, mintha valamiféle megoldást várnék tőlük. Vagy legalább egy kis javaslatot, hogy mit is kellene tennem. 
Komolyan nyilvános kivégzésre vágyakoznak? Akkor miért jobbak, mint azok az emberek akik ezt okozták? 
Felsóhajtottam, majd végre eleget téve a néma követelésnek felálltam a helyemről. Ökölbe szorítottam a kezemet, és elindultam az emberek között, Liam lehajtott fejjel ült a kör közepén, a tűz előtt. Sebesült volt és fáradtnak tűnt. Nem érdemelte ezt. 
Lucas komolyan nézett rám, és még mielőtt elsétált volna a kezembe nyomott egy éles lándzsaszerű fegyvert. Istenem, micsoda klisé. Komolyan azt várják esetleg, hogy ezzel fogom átdöfni a szívét? 
Hiába suttogta búcsúzóul, hogy a döntés az én kezemben van, nem tudtam, miről kellene döntenem. Így csendben maradtam. Csupán a tűz ropogását lehetett hallani, na meg a feszültséget érezni, ami szintén a levegőben pattogott. 
Felsóhajtottam, majd végre felemeltem a fejem, hogy még egyszer mindenkin végignézzek. 
Rám vártak. 
Pontosabban arra, hogy tegyek valamit. 
Lehunytam szememet, és elmosolyodtam.
Miért hiszem, hogy ez annyira nehéz? Hiszen pontosan tudom, hogy mit akarok, és ha a döntés tényleg az én kezemben van, akkor ennek így kell történnie. 
- Nem is tudjátok milyen jó végignézni az arcokon - szólaltam meg végül - itt vagytok, biztonságban, egészségesen, valóban egy szebb hajnal küszöbén. Legalábbis reményem szerint. De azt is remélem, hogy mindannyian tudjátok, hogy ez, valóban egy háború lesz. Veszteségekkel. Nagy és fájdalmas csalódásokkal. Mindkét fél számára! 
Türelmesen figyeltek rám, így még egy nagy levegőt véve folytattam rögtönzött beszédemet. 
- Pár hete elvesztettem a legjobb barátomat, és nem tudom, hogy valaha el-e fog múlni a fájdalom amit érzek. Minden egyes áldott nap eszembe jut, hogy mennyi mindent éltünk át együtt, és, hogy mindig ott voltunk a másiknak! A halála értelmetlen volt - elcsuklott a hangom - én pedig nem akarok több értelmetlen halált! Ahogy elvesztett legjobb barátokat sem - néztem Harry szemeibe, majd Liam felé fordultam - mert habár valóban háborúra készülünk, ha az utolsó fegyverropogás is elnémult, akkor meg kell állnunk és meg kell bocsájtanunk! Én ma kezdem! 
Halk suttogás vonult végig a tömegen, de nem érdekelt. Eldobtam a lándzsát, kezemet Liam fejére tettem, és meggyógyítottam, majd felé nyújtottam a kezem, a fiú pedig a szemembe nézett. 
- Megbocsájtok neked, mert nem akarom, hogy Harry átélje azt a fájdalmat, amit én is átéltem azzal, hogy elvesztettem a legjobb barátomat! Nem foglak megölni, Liam! 
Azt hiszem, ezt még Ő sem akarta elhinni. 
Sután bólintott egyet, megöleltük egymást majd Ő is, leült a tömegbe. Nyeltem egy nagyot, attól féltem, hogy most gyengének fognak tartani. Esetleg nekem rontanak de nem így lett. 
Sőt. 
Nem tudom kitől jött az első taps, de többen is követték. Mindannyian felálltak a helyükről, és a nevemet kezdték el kántálni, újra és újra végignéztem rajtuk. Mígnem megakadt a szemem a zöld szemű fiún. 
Harry mosolygott. 
Őszintén. Pont úgy, mint amikor beleszerettem. 
Békét kell teremtenünk.
Hogy újra és újra láthassam ezt a mosolyt.

2015. augusztus 14.

Tizenöt - Hiba a tervben




Vajon mondhatunk - e nemet önmagunkra? Valamire ami tényleg csak minket jellemez, ami a miénk és soha el nem választható lesz tőlünk. Vagy fordíthatunk -e ennek az egésznek hátat legalább? Ha már elveszíteni nem tudjuk, akkor legalább tehetnék úgy, mintha nem lenne itt? 
Mintha nem cipelnénk, cipelném mázsás súlyként, miközben minden egyes szívdobbanással szabadulni akarnék tőle? 
Egy szörnyetegnek éreztem magam. Ragadózónak. Nem tudtam parancsolni az erőmnek, elvesztettem a fejem és ezt majdnem két ember élete bánta, arról nem is beszélve, hogy talán soha sem fogom tudni elfelejteni a tekinteteket amit kaptam az emberektől. 
Csalódást okoztam még azelőtt, hogy igazán bizonyíthattam volna. 
Nem vagyok én Védelmező. Csak egy egyszerű ember aki nem találja a helyét, és akinek túl korán akasztottak ilyen felelősséget a nyakába. 
Sokáig nem álltam meg, de elég magasan repültem ahhoz, hogy ne bukjak le. Kezdetben nem egészen tudtam, hogy hova is mehetnénk, ahogy arra sem emlékeztem hány napja jöttem el a többiektől. Egyik napról a másikra éltem, és bármennyire is igyekeztem nem tudtam elfeledni amit ott tettem. 
Azután elkezdtem megoldást keresni, emlékeztem még Harry vallomására. Azt mondta Tom iratai között talált rólam valamit így a legjobb ötletnek tartottam ha visszamegyek oda. Nem volt nehéz, kora reggel indultam estére pedig már meg is érkeztem. Csendesen osontam be  a pajzson, már mindenki békésen aludt. Puha, halk léptekkel osontam a férfi irodája elé és kopogtam be.Néhány perc szöszmötölés után pedig feltárult az ajtó is. 
- Ruthie? 
- Bejöhetek? - Tudakoltam csendesen mire azonnal félreállt az ajtóból és beengedett. Körbenéztem mert még sosem jártam itt. Nagyon barátságos kis szoba volt.Rengeteg könyvvel és nagy ablakokkal. A központi helyen az íróasztal állt, ami mellett láthatóan - az égő lápából következtetve - most is dolgozott valamin. 
- Hol vannak a többiek? Minden rendben? Egyedül vagy? - Sietett elém azonnal, úgy tűnt komolyan aggódik miattuk, amin nem is értem miért csodálkozok, hiszen itt nőttek fel. 
- Rendben vannak - fogtam meg nyugtatóan a kezét - találtunk egy másik tábort, szintén sok-sok védelmezővel, talán találkozniuk kéne! 
- A barátod túlélte? 
Elhúztam a kezemet tőle és az ablakhoz sétáltam. Még sosem mondtam ki hangosan, bár nem is értem miért nem, hiszen hangokkal nem lehet változtatni a valóságon. De azt hiszem a némaság kevésbé fáj. 
- Nem - fontam össze mellkasom előtt karjaimat - Niall és még sokan mások meghaltak! Már nem volt kin segíteni! 
Szomorúan bólintott. 
- Viszont találtunk másokat, fáklyát gyújtottunk és most a pajzsunk védi őket, felteszem addig amíg mi is életben vagyunk! 
- Így van - erőltetett magára egy szomorkás mosolyt - helyes bár vakmerő cselekedett volt tőletek, a többiek is veled vannak? 
- Nem - ráztam meg azonnal a fejem - csak én jöttem, mert szeretnék kérni magától valamit! 
Erre az idős férfi felsóhajtott és leült az íróasztala mögé. 
- Felteszem a szüleidről és rólad lesz szó! 
Újból bólintottam. 
- Harry és én nagyon csúnyán összevesztünk, majd harcra került a sor ahol teljesen elvesztettem a fejem - kezdtem bele a történetbe - mintha nem is én magam lettem volna, hanem csak a pajzsom, mintha... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg az egészet! A srácok azt mondták különleges erő birtokában vagyok, a szüleim miatt, és beszéltek valami próféciáról is! Mi ez az egész, Tom? 
- Mindig is tudtak a létezésünkről, de meg kellett ígérnünk, hogy nem keltünk feltűnést, és kimaradunk a csatáikból! Persze ez nem így történt. Voltak olyan pillanatok amikor tényleg a segítségünket kérték és egyes védelmezők nem voltak olyan pártatlanok, mint azt elvárták volna. A nagy háborúk után azonban tényleg esküt tettünk, hogy nem segítünk, aki mégis beleavatkozna azt kivégezzük és elvonultan élünk. 
Le kellett ülnöm, hogy megemésszem a szavait. A sajátjaikat képesek lettek volna megölni? 
- Azonban vannak dolgok, amelyeket bármennyire is szeretnénk eltitkolni nem megy! Pontosan tudtuk, hogy közeledik a világvége, és hogy saját fajunk hozza majd el az összes élőlény pusztulását! Figyelmeztettük őket, de nem hallgattak ránk, és miután megtörtént a baj, minket kiáltottak ki bűnösnek, és le akartak vadászni! Egészen addig amíg rá nem jöttek, hogy segítséget is nyújthatunk nekik! Amit meg is adtunk. Ám hiába minden igyekezetünk, idővel a megmaradt élelemért, vízért egymás ellen fordultunk! Védelmezők harcoltak egymás ellen és sokakat elvesztettünk, míg mások elmenekültek. A szüleidnek azonban volt egy terve, tudták, hogy kockázatos de létre akarták hozni a legerősebb védelmezőt! 
- Hogy érti ezt? Létrehozni, hiszen szerették egymást nem? 
Erre elnevette magát. 
- Apád és anyád ki nem állhatta a másikat! Mindketten mást szerettek, akik nem voltak védelmezők, de tudták, hogy erős családból származnak, hosszú-hosszú generációk óta csak védelmezők születtek és, azt is tudták, hogy te is az leszel! Így születtél meg te! Már a születésed is egy csoda volt, mert a jövendölések szerint te leszel az aki megállíthatja majd ezt az egészet! 
Ez túl sok információ volt. Anya és apa nem is szerették egymást. Csak egy "ötlet" lennék? Ami majd vagy beválik, vagy nem? 
- És mi történt ezután? 
- Elküldtek, hogy máshol neveljenek fel, majd élték tovább az életüket, amíg meg nem haltak - közölte egyszerűen - tudom ez nagyon furcsán hangzik, de így voltál biztonságban. Senki sem tudott rólad, amíg Liam meg nem találta a papírjaimat. 
Letöröltem egy kósza könnycseppet arcomról. 
- Akkor ennyi lenne? Azért születtem, hogy meghaljak? 
- Nem egészen - mosolyodott el kedvesen - máshová vitettelek, nem akartam, hogy meghalj vagy, hogy rád találjanak! Megfogadtam, hogy megvédem az embereket, és így is teszek! Különben sem sikerült a dolog úgy ahogy annak kellett volna! 
- Mit beszél? - Vontam fel finoman szemöldökömet értetlenül. 
- Bármennyire is nem akarlak megbántani - mutatott rám - de nem te vagy a legerősebb Védelmező! Különleges vagy igen, de néhány elrendezett terv nem elég a sorsnak. Ha nincs érzelem, nincs hatás sem, Ruthie! Minket az érzéseink, a lelkünk tesz igazán emberivé! Plusz, Liam nem olvashatta el a teljes jóslatot! Mert abban azt írják valaki, aki a védelmezők fénykora után születik.
- A fénykor a szüleim idejében volt - álltam fel sietve, mire bólintott - akkor még csak most fog megszületni? 
Erre újra bólintott. 
- Tudjuk, hogy hol? Vigyáznunk kell rá! Az ég szerelmére - csaptam az asztalára - ne vigyorogjon már itt magában, és egyáltalán, hogy lehet ilyen nyugodt? 
- Mint mondtam - állt fel - a szüleid számításába igen komoly hiba csúszott, de te mégis erős, és különleges lettél, a gyermeked pedig azt hiszem valóban az lesz akiről szól a jóslat! 
- A gyermekem? - Vontam fel szemöldököm - mégis mi a fenéről beszél, hiszen én...
Kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. 
Istenem. 
- Harry? 
- Igen - bólintott - szeretitek egymást, és mind a ketten a fénykor után születettek, arról nem is beszélve, hogy mindketten hatalmas erővel bírtok! Az apró magzat aki pedig benned növekszik már azelőtt meg volt jövendölve, mielőtt te vagy az apja megszületettek volna! 
Nem akartam magamhoz térni a döbbenettől. Ez az egész túlment minden határon, mert nem tudtam hová kapkodhatnám a fejemet. 
- Miért nem mondta el ezt nekem? 
- Hittél volna nekem? 
- Nem hinném - mosolyodtam el - ahogy azt sem, hogy ez a legjobb pillanat, hogy gyereket szüljek. 
- Nos - lépett mellém -a legváratlanabb pillanatok hozzák a legjobb dolgokat az életünkbe, Ruthie! 
Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Tom felállt mellőlem és sietve nyitott ajtót. Legnagyobb döbbenetemre Harry lépett be, fáradtnak, megviseltnek tűnt, mint aki napok óta úton van. Amikor meglátott ugyanúgy ledöbbent, nem mozdultunk. 
- Azt hiszem én most magatokra hagylak - biccentett felénk Tom, és már ott sem volt. 
- Jól vagy? 
- Igen - bólintottam Harry kérdésére - miért jöttél ide? 
- Azonnal utánad indultam - lépett közelebb bátortalanul - de pár napja elvesztettem a nyomodat, és beleakadtam pár fejvadászba is! Tudtam, hogy idejössz, hogy a saját füleddel akarod hallani amit...
- Egy szava sem volt igaz - szakítottam félbe és ezúttal én mentem közelebb - mert a jóslat nem rólam szól! 
Harry szemöldöke összeszaladt. 
- Komolyan? 
- Igen - szeltem át az utolsó aprócska távolságot is közöttünk, majd finoman megfogtam kezét - pontosabban én is kellek hozzá ez igaz, de te is! 
- Ruthie, most már komolyan nem értek semmit! - Méltatlankodott Harry, de azért átfonta karját derekam körül. 
Homlokomat az övének támasztottam, és lehunytam szemeimet, hogy minden bátorságomat összeszedjem az igazsághoz. 
- A gyermekünk lesz az- suttogtam mintha attól tartanék, szavaim, mihelyt elhagyják a számat, egész egyszerűen összetörnek.
Végig magamon éreztem a tekintetét. 
Kinyitottam a szemem, mire egy apró könnycsepp gördült végig arcomon, amit a fiú készséggel törölt le hüvelykujjával. Ajkaim után kapott, puha szája édesen forrt egybe az enyémmel, szorosan magához ölelt, és úgy éreztem soha többé nem akar elengedni. Történjék bármi is.  Hosszú percek után szakadtunk el csak egymástól. Kezét a hasamra csúsztatta, én pedig az övére raktam az enyémet. Így álltunk, ketten a világ közepén, körülöttünk csatatér, és pusztítás. 
Egy új élet reményében. 
Amelynek szíve hevesen küzdött azért, hogy változást hozzon mindazoknak, akik valóban megérdemlik. 
Az ártatlanoknak. 

2015. augusztus 6.

Tizennégy - A valóság?








Rideg magány. Ez vár végül minden emberre. Hiába minden. Család, szeretet, szerelem. Mert az élet elmúlik és azokból akikhez igazán kötődtünk nem marad semmi más csak por, emlék. Egy emlékkel nem leszünk boldogok. Legalábbis hosszútávra nem. A fájdalom örök.
Azt hiszem amikor teremtettek minket, pontosan tudták, hogy sok mindenre leszünk képesek, építeni, rombolni. Életben maradni és elviselni. Talán pont ezért nem láthatjuk a lelkünket. Mert ha látnánk mennyire darabokban van, mennyire vérzik akkor tényleg képtelenek lennénk kizárni a fájdalmat. Az első pofonnál térdre rogynánk és soha többé nem tápászkodnánk fel onnan. 
 A lelkünk bármennyire is csak a minék, akárhogy rejtegetnénk, és színlelhetünk, a könnyeink elárulnak minket. Mert az ember nem tökéletes. 
Ezek az apró bosszantó kis cseppek pedig a mi legnagyobb tökéletlenségünk egyike. Amíg csak világ a világ. 
Képtelen voltam ott maradni velük, attól féltem ha újra rá kell néznem megállíthatatlanul potyognak majd a könnyeim, azt pedig nem akartam. Így eljöttem. Nem túl csendesen, vagy láthatatlanul de el. 
A gond csak az volt, hogy nem tudtam hova mehetnék. Órákon át bolyongtam de csak ugyanoda lyukadtam ki. 
Amikor lement a nap még mindig Niall sírhelye mellett ültem, és csak bambán bámultam ki a fejemből. Szerettem volna összegezni a gondolataimat vagy bármi mást de nem igazán ment. Úgy éreztem, mintha minden erőm odalenne. Nem tudtam, hogy lesz-e még értelme az életemnek, bármennyire is eltúlzottnak hangzik. Egy olyan világban amikor mindent elvesztettél, családot, barátokat, egy élhető környezetet, de még a jövőd se biztos, nos itt hatalmas veszteségnek számít valami olyan, mint nekem Harry. 
Nehéz beismerni ezeket a " nagy dolgokat" de az igazság az, hogy mérhetetlenül szeretem Őt, és nem igazán tudom, hogy fogok még magamnak is hazudni. Mármint azzal kapcsolatban, hogy elmúlt. 
Csak úgy. 
Egyik pillanatról a másikra. 
Felsóhajtottam és felpillantottam az égre, ami ezernyi színben játszott felettem. 
Változott.
Talán nekem is itt lenne az idő rá. Valami jót és nagyot cselekedni. Kihasználni az erőmet, azt amire képes vagyok és nem bujkálni. Békét hozni, ha kell akár háborúval is. 
Ugyanakkor háború nincs veszteségek nélkül, így a legjobb tényleg az lesz, ha egy időre félreteszem az érzéseimet, érzéseket. Barátságokat. 
Mindent. 
Lehet-e lelketlen szörnyetegként harcolni? 
Majd kiderül.
Halk lépteket hallottam meg magam mellől. Azonnal felálltam és letöröltem a könnyeimet, majd szembefordultam  a vendégemmel. 
- Szia - köszönt Harry majdnem suttogva és közelebb lépett hozzám. 
- Szia - válaszoltam, még mindig nem éreztem biztosnak hangomat - jöttél jelentést írni, hogy mit csinálok? 
- Ruthie - rázta meg a fejét - nem is tudom mit mondhatnék, tudom, hogy...
- Nincs szükségem a magyarázataidra, Harry! Nem lesz jobb tőlük! 
- Akkor mégis mit csináljak? - Csattan fel és alig pár centire állt meg előttem, összefűzte ujjainkat, a jóleső érzésre pedig lehunytam szemeimet, hogy aztán könnycseppek gördüljenek végig arcomon. 
- Talán - hüppögtem - talán az lenne a legjobb, ha nem tettél volna semmit! De legyünk bármennyire is különlegesek a dolgokat nem tudjuk meg nem történté tenni, ahogy időutazók sem vagyunk! 
- Bármi lennék érted - fogta arcomat kezébe, homlokát az enyémnek döntötte és ajkaimba suttogott - csak kérlek ne hagyj el, szeretlek! 
Keserűen elmosolyodtam. 
- Én is szeretlek - csókoltam meg finoman puha ajkait, úgy ahogy a búcsú csókokat szokás adni, Harry szemei végig csukva voltak - de ennek véget kell vetnünk, soha többé nem tudnék megbízni benned! 
- Kérlek - könyörgött esdeklően - csak még egy esélyt...
- Sajnálom - léptem el mellőle. 
Hosszú percekig csak bámultuk egymást, arra készültem, hogy elmenjek de Harry ismét megragadott, ajkait durván nyomta enyéim ellen. Újra és újra, míg én úgy álltam, mint egy darab fa. 
- Gyerünk - suttogta két levegővétel között - csókolj meg - kérlelt és újra csókolni kezdett - csókolj meg, az Isten szerelmére! - Üvöltötte, aztán zokogva a földre rogyott, tenyerét bámulta miközben rázta a sírás.
 Nem volt erőm megszólalni. 
Csak menni akartam. 
Egyetlen árva hang nélkül léptem el mellőle és indultam vissza a táborba. Lehet, hogy az lett volna a legjobb megoldás ha elmegyek de egyedül nem tudok csatákat nyerni. Szükségem van a többi Védelmezőre, tanácsokra és még nagyon sokat kell tanulnom. Mert ha rajtam múlik, nem is olyan sokára amikor felkel a nap, egy régi világ hamvait perzselik majd végig sugarai, és köszönti mindazokat akik meghajoltak előtte, hogy túléljék azt ami ma kezdődött. 
A védelmezők visszatérnek. 
Ha pedig tényleg olyan fontos vagyok, akkor én kezdem a sort, és történjék bármi, kitartok a döntésem mellett. 
A végsőkig. 

*
(zene)

- Állj fel! - Üvöltötte torkaszakadtából Liam, én pedig komolyan megijedtem volna a hangjától ha nem tudom, hogy csak gyakorlunk, bár igaz, akkor  akkor meg nem értem miért  viselkedik így velünk. Adam és én feszültünk egymásnak.
 Két hét telt el mióta olyan csúnyán viselkedtem, és ez az időszak maga volt a fortyogó pokol de azzal, hogy az edzésekbe és a megbeszélésekbe menekültem kevesebb időm akadt sírni és szenvedni Harry hiánya miatt. Rossz volt minden egyes áldott nap látni Őt, de azt hiszen mára már ösztönösen is kerültük egymást. 
- Elég lesz mára - csitítottam a fiát és Adam mellé siettem aki a földről tápászkodott fel. Felhúztam majd felemeltem a kezemet és meggyógyítottam arcát. 
- Köszönöm - mosolygott rám - és tényleg elég lesz - intézte mondandóját Liam felé, elkezdte leporolni ruháit. 
- Lusta dög vagy! 
- Hát persze - forgatta a szemeit a srác nevetve - Ruthie nagyon sokat fejlődött, plusz más kötelezettségeim is vannak Payne mester! 
Liam csak felhorkantott, és nem túl elegánsan  bemutatott, míg mi ketten nevettünk. Ekkor azonban nem várt meglepetés ugrott be a küzdőtérre. 
- Ha még nem vagy fáradt, szívesen állok rendelkezésedre - csapta össze tenyerét Harry és a szakításunk óta ez volt az első alkalom, hogy hozzám beszélt. 
Adam tapintatosan rám nézett,  Liam pedig úgy tűnt aggódik.
 Harry és én nem voltunk egy súlycsoport.
 Lehet, hogy ösztönből nagyon erős vagyok de a fiú sokkal tapasztaltabb harcos, mint én. Ez pedig nagyon is megnehezíti a dolgomat. 
Ugyanakkor odakint nem hinném, hogy tekintettel lesznek arra, kinek milyen harcképességei vannak. 
Az erősebb győz. Mindig is így volt. 
- De persze, ha félsz akkor nem kell! 
- Nem félek tőled! - Sziszegtem fogaim között, felesleges felhergelnie. 
Egy féloldalas mosolyt eresztett meg felém. 
- Akkor bizonyítsd be! 
Lassan bólintottam. 
Mindketten elhelyezkedtünk, a levegőben hasítani lehetett volna a feszültséget, amit még tetőzött az is, hogy társaságot kaptunk pár néző személyében. Újra- és újra körbejártuk kör alakú küzdőteret, azt hiszem mindketten arra vártunk, hogy a másik támadjon. 
Mégsem tettük. 
Csak az arcvonásait figyeltem, de semmit nem tudtam kiolvasni belőlük. Rideg volt. 
Pont, mint amikor megismertem. 
Nyeltem egy nagyot és akkor csapott le. Pajzsából egy ostort formázott amit felém lendített, el akartam ugrani előle de ekkor a kék ragyogó fény apró darabokra szakadt és egyesével, pengeként akartak belém fúródni. 
Hangosan csattantak a pajzsomon, de Harry már újból résen volt és gyors tempóban megindult felém, pajzsán repült felém és felsikkantottam amikor ismét lecsapott. 
Egy nagy  burát vontam magam köré, a fiú akárhogy is próbálta nem tudott rajta bejutni. Lihegve állt meg előttem. 
- Ennyi? Majd odakint is a pajzsod mögé fogsz bújni? 
- Képtelen vagyok ellened harcolni, Harry!
- Miért? Hát nem én vagyok az ellenség? - Kiáltott rám - elárultalak! Hazudtam! 
- Ezt ne keverd bele! - Ráztam meg a fejem és leengedtem a pajzsomat, a következő pillanatban pedig már hátrafelé repültem az ütés erejétől amit rám mért. Túl meglepett voltam, hogy cselekedjek így eléggé bevertem a fejem. 
Szemem sarkából láttam, hogy egy perc pihenőt sem engedd nekem, ismét előttem állt, pajzsa még mindig a karja köré volt tekeredve, könnyű szerrel kapott el és hajított át a kör másik oldalára. Remegő kezekkel tornáztam magam fel négykézlábra, majd egyből vissza is le. Harry pajzsa a földön tartott, felkiáltottam fájdalmamban amit az ereje okozott. 
- Harry, megbolondultál? - Üvöltött rá távolról Liam, már rohant volna felénk is, de Harry kivonta pajzsát a kör köré, így senki nem jöhetett be.
- Támadj meg! - Emelt fel Harry a levegőbe, azután pedig elengedett. A lábam hatalmasat reccsent amikor a földre értem, ismét felkiáltottam. Azt hiszem eltörött. 
- Nem akarok veled harcolni! 
- Pedig muszáj lesz ha nem akarsz itt és most meghalni! 
- Akkor gyerünk, ölj meg! - Kiáltottam rá sírva - Mire vársz még? Ölj meg és legyen vége ennek az egésznek! 
- Harc nélkül, nem!
Ismét felemelt a levegőbe, és megint el akart hajítani de nálam pont itt szakadt el valahol a cérna. A szívem a torkomban dobogott, a vérem pedig csak úgy száguldozott az ereimbe, hallottam ahogy Liam a nevünket kiabálja, láttam amint még többen csatlakoznak. Kétségbeesettek. Nem értik mi történik. 
Lehunytam szemeimet és amikor újra kinyitottam már tudtam, hogy az egész kéken ragyog. Harry ostorát könnyen magamba olvasztottam, a pajzsomon lebegve értem földet. A fiú nagyokat lihegve nézett rám. 
Egyszerre támadtunk. 
Mindkettőnk kezéből ragyogó kék sugárkén távozott az ereje, félúton pedig hangosan összetalálkoztak, hogy aztán ott döntsenek ki az erősebb. Előrébb léptem egyet, pontosan érzetem az erőm határait. Megindultunk. Még többet nyeltem be Harry erejéből, a küzdőtér felé épített pajzsa megrepedt. Mintha apró darabjaira akarna hullani, egyik lépés a másik után következett. 
Egyre könnyebbnek éreztem magam. 
Minden sérülésem begyógyult, ugyanakkor forrónak éreztem az egész testemet. 
Hatalmas hangrobaj volt, minden kékben úszott, egészen addig amíg Harry tenyeréig nem értem.
Amikor kezeink összeértek kialudt minden fény, Harry orrából folyt a vér, és úgy tűnt nem akar hinni a szemének. Nem értettem min csodálkozik ennyire amíg rá nem néztem a karomra. 
Azért éreztem forróságot mert ez egész testem ragyogott. Én magam voltam a pajzsom, az első légvételemtől, az utolsó, legapróbb sejtemig. 
A felsőjénél fogva emeltem magasba, már nem igazán tudtam irányítani a dolgokat. Azt hiszem le akartam szúrni. Éles pengének éreztem a karomat, és semmi másra nem vágytam, csak gyilkolni. 
Az árulókat. 
Alig pár centire voltam tőle, nem szólt semmit csak végig a szemembe nézett. Ő is tudta, hogy nem állíthat meg. Lehunyta szemeit, én pedig felüvöltöttem és már lendítettem a kezem amikor valaki elé ugrott és Őt találtam el. 
Liam.
- Én voltam az - nyöszörögte, mire elkapott a felismerés - én árultalak el, nem Ő!
Vallomása visszarángatott a valóságba, elengedtem Őt, mire a földre hullott. Vére vörösre festette kezeimet. 
- A legjobb barátom - pihegte vérbe fagyva - csak engem akart menteni...
Ajkaim elnyíltak egymástól, Harry ellökött onnan, a földre estem, Ő pedig azonnal a fiú felé hajolt és meg akarta gyógyítani de nem ment neki. Túl gyenge volt most. Ezúttal én voltam az aki félrelökte. Kezemet a sérülésére szorítottam, a seb pedig gyógyulni kezdett. Pár pillanat múlva pedig ami emlékeztetett az egészre az a vére volt. 
Felálltam mellőle és körbenéztem mekkora pusztítást hagytunk magunk után. Az emberek szemeibe rettegés ült. 
Ismét lenéztem kezeimre. 
Undorodtam magamtól. Visszanéztem a fiúkra akik mindketten engem bámultak. Kapkodva szedtem a levegőt. 
Harry felém indult. 
- Ruhtie? 
- El kell innen tűnnöm - néztem ismét körbe az elmúlt percek pedig újra és újra lejátszódott bennem. 
- Mi? Nem kell sehova menned, itt biztonságban vagy! 
- Nem - ráztam meg a fejem - ti nem vagytok biztonságban, miattam! 
Végszóként ismét a pajzsomat hívtam segítségül. Egész egyszerűen elrepültem onnan. 
Mindegy hová, vagy milyen messzire. 
Semmi más nem számított. 




2015. augusztus 4.

Tizenhárom - Én voltam




Tökéletesen figyelmen kívül hagytam az egészet. Ha áruló van, hát legyen úgy. Nem akartam róla beszélni. Egy kicsit felejteni akartam, mert gyógyulni nem hiszem, hogy fogok. Akárhányszor lehunyom a szemem eszembe jut az a sok-sok szörnyűség amit láttam, és amit átéltem. Azokról nem is beszélve ami még rám várhat. Harry persze azonnal megbeszélést akart. Azt mondtam neki, hogy menjen ha akar de én kihagyom. Nem ellenkezett. Bár még túl korán volt úgy éreztem itt lesz az ideje, hogy felkeressem ennek az aprócska kis közösségnek a főkolomposát.
- Kop-kop - dőltem neki az ajtófélfának amikor Adam kinyitotta azt. Végignézett rajtam és a kezemben lévő két üveg piára. 
- Gyere, be - intett fejével én pedig eleget tettem a kérésnek és elléptem mellette, hogy aztán körbenézhessek az apró de annál ízlésesebb helyen. 
- Nahát - emeltem rá ismét tekintetemet - ki hinné, hogy még maradt valakinek jó ízlése! 
- Anyám rendezte be - a nappali felé terelgetett ahol elővett két poharat majd megragadta az egyik üvegemet a kezemből és töltött - még mielőtt meghalt! 
- Sajnálom - koccintottam vele - de legalább édesapád még él, aki megjegyzem azt hiszi, hogy áruló van a barátaim között! 
Hátrébb lépdeltem és kényelmesen elhelyezkedtem az egyik hívogató fotelben. 
- Talán jó oka van rá - ült le mellém.
- Talán - mosolyodtam el - de talán csak össze akar ugrasztani minket! 
Csend. 
Úgy tűnt alaposan megrág minden gondolatot, hogy aztán kinyögje a leghülyébbet amit csak összeszedhetett. 
- Miért vagy itt pontosan? 
Lehúztam a maradék italomat, az alkohol pedig végigperzselte a torkomat. 
- Szükségem van egy italra - döntöttem oldalra a fejemet - vagy többre! 
Ezt már Ő sem állhatta meg vigyor nélkül és a sajátját is megitta, hogy aztán újra tölthesse. Innentől nem igazán volt megállás. Egyik pohár jött a másik után, kezdtünk nagyon feloldódni. Sőt. Ő talán egy kicsit többet is ivott a kelleténél és bár kezdetben még egész más terveim voltak jobbnak láttam ha taktikát váltok, ugyanis akadt egy olyan érzésem, hogy nem érünk rá a félszavas, elejtett üzenetekre. Adam nem bírta az alkoholt. Hamar kinyúlt, így pedig csak minden könnyebb lett. Amikor nem figyelt mert épp valami emlékéről beszélt esz egyszerűen lecsaptam egy vázával. 
Elég könnyű volt ami azt illeti.
Egy székre ültettem és megkötöztem majd helyet foglaltam a kanapén és vártam, hogy mikor érkezik meg az apja. Nem is olyan sokára nyitódott a bejárati ajtó és megérkezett a házigazda is. Egy kicsit lefagyott amikor meglátott minket. 
- Egy italt? - Nyújtottam felé egy poharat de nem úgy tűnt, mintha el akarná fogadni, erre megrántottam a vállamat és megittam én - ha nem, hát nem!
- Mit akarsz? 
- Némi magyarázatot, azt hiszem - forgattam meg a szememet  és megpaskoltam a még mindig eszméletlen Adam térdét - tudja a fia és én nagyon jól kijövünk egymással, így talán megkönyíthetné a dolgomat és nem csak rejtélyes üzeneteket hagyna nekem. " Áruló van a tieid között" Mégis ki a fene beszél még így? 
- Ennek nem ez a módja, én megértem, hogy ...
- Nem, kurvára nem érti meg és leszarom minek mi a módja! Kezdjen el beszélni, vagy istenemre mondom megölöm a fiát, aztán pedig végzek mindenkivel aki fontos magának! 
Bevallom egy kicsit teátrálisan hangozhattam. De mikor máskor, ha most nem? 
Azonban a drága barátunk még mindig  nem beszélt. 
- Szóval? - Léptem elé, ugyanolyan barna szemei voltak, mint a fiának - oh ugyan már, nem gondolhatja komolyan, hogy egész nap magára fogok várni! Bökje ki! 
- Egy kicsit emlékeztetsz az apádra Ruthie - sóhajtott fel végül - Ő is mindent megtett volna, hogy megkapja amit akar! 
- Nagyszerű, még egy ember aki ismerte apámat - bólintottam - csak tudja ezzel nem megyek túl sokra és még mindig nem válaszolt a kérdésemre! Ki az áruló? 
Kopogás. 
Szó nélkül ment kinyitni pár pillanat múlva pedig a négy társam jelent meg. Kissé meglepődve. 
- Mi a fenét csinálsz? - Indult meg a foglyom felé azonnal Louis, de egy hanyag mozdulattal, no meg a pajzsommal szépen a helyére tettem a fiút. 
- Ruthi, mi ez az egész? - Lépett elő Harry is. 
- Vallatok - kortyoltam bele poharam tartalmába.
- Te részeg vagy? 
- Csak erősen ittas - kértem ki magamnak kuncogva és visszasétáltam Adam mögé - szóval, kedves apuka ott tartottunk, hogy mi az igazság? Ki az áruló maga szerint? 
- Ezt nem így fogjuk elintézni! - Nézett rám mérgesen Liam - tudom, hogy sok veszteség ért, de nem kellene így viselkedned velük! Befogadtak és menedéket adtak! 
Nem érdekelt mit mond. Egyik fülemen ki a másikon pedig be. Liam azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, határozottan lépett előrébb, mire kivontam pajzsomat. 
- Nem tudsz megállítani! 
- Csak figyelj! - húztam el a számat és Őt is Louis mellé parancsoltam, de számra mellékeltem egy igen élesre kihegyezett kis pajzsdarabot ami elég erősen rá koncentrált. 
- Még valaki? - Néztem  két fiúra majd vissza Adam apjára - ki az áruló? 
Semmi válasz. Kezdtem unni a játékot így a fiúhoz léptem és gondoskodtam róla, hogy magához térjen. Bár egy kicsit még zavart volt úgy tűnt nagyon is felmérte a helyzetét. Ujjamat nyakához szorítottam ami azért volt fontos mert a pajzsom úgy viselkedett, mint egy éles kés. Így azt hiszem elég jó esélye volt arra, hogy meghaljon. 
Pattanásig feszült a hangulat. 
- Kérlek - könyörgött az apja - ne tedd ezt...
- Minden egyes nap halnak meg emberek, nem fogsz meghatni a könyörgéseddel! Tudod, mit akarok hallani és a fiad életébe kerül, ha nem árulod el most azonnal! 
Újabb hosszú másodpercek teltek el. Felsóhajtottam a kis fegyveremet pedig még jobban a fiú bőrébe nyomtam akinek így kiserkent a vére. 
- Oké - lépett előrébb Harry - nem kell ezt csinálnod Ruthie! 
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak és mit nem! - Csattantam fel és még tovább húztam a sebet. 
- Én vagyok az!- Kiáltott rám én pedig azt hittem komolyan megbolondultam. Azonnal abbahagytam mindent, Liam és Louis könnyedén csúsztak le a falról. 
- Parancsolsz? 
- Rám gondolt - nézett Adam apjára - én vagyok az áruló, nem sokkal azelőtt kezdődött, hogy találkoztunk...
- Harry - szólította meg Liam de a fiú leintette. 
- Amikor először eljöttem a táboromból elfogtak. Persze amikor kiderült, hogy védelmező vagyok akkor rögtön fel akartak használni de elmondtam nekik mit tudok és cserébe elengedtek! Azzal a feltétellel, hogy mindig tájékoztatom őket éppen mit csinálsz! 
Nem. 
Nem, nem és nem. 
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez az egész hazugság. Képtelenség, hogy ezt tegye velem. 
- Tom hosszú éveken keresztül keresett téged, egyik este belógtam az irodájába a jegyzetei pedig az asztalon voltak. Arról szóltak, hogy lesz majd valaki köztünk aki véget vethet az egésznek. De azt hiszem ezt az erőtlen emberek egészen máshogy akarják megoldani,az életedet akarják. Felajánlottam, hogy megkereslek nekik, úgy gondoltam egy élet nem számít hiszen én akkor is Védelmező maradok, de aztán minden megváltozott! 
Csend. 
Egy hang sem jött ki a torkomon, kezem-lábam remegett, alig bírtam visszanyelni a könnyeimet. Nem akartam gyengének látszani előtte és sírni de ez egyre nehezebbé vált. 
- Megismertelek - lépett közelebb Harry - megkedveltelek majd azon kaptam magam, hogy bármit megtennék érted, hogy megvédjelek! Mert szeretlek! Soha senkit nem szerettem még ennyire, mint téged Ruthie! Így abbahagytam. Nem küldtem nekik több üzenetet, pontosan ezért túrtak fel minden falut, Niall halála is az én hibám...
Képtelen voltam ezt hallgatni. Túl őszinte volt, annyira valóságos, hogy minden egyes szó amit kiejtett az ajkain a szívembe fúródott és apró darabokra törte a lelkemet, a teljes valómat. 
Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, igazából nem is tudom mit mondhattam volna. Jobbnak láttam a némaságot, szóval inkább csak elléptem Adam mellől, némi határozottságot, vagy legalább annak a látszatát erőltettem magamra és elindultam kifelé a házból. 
Kezemben még mindig ott volt az egyik pohár. 
Harry megfogta a kezemet amikor mellé értem. 
- Szeretnél még valamit mondani? - Suttogtam remegő hangon. 
Nem érkezett válasz, így kirántottam karomat a szorításából és még mielőtt kiléptem az ajtón megittam az utolsó korty italom hogy aztán letehessem a poharamat az egyik kis asztalra. 
- Ruthie - szólított meg Harry, de nem néztem rá, csak megálltam és türelmesen vártam - annyira sajnálom! 
Igen. 
A sajnálat mint olyan valószínűleg mindent helyrehozhat. 
A mesékben talán. 
De amikor olyan szörnyetegekkel kell szembenézned, mint Harry Styles akkor nem ér semmit.