2015. július 31.

Tizenkettő - Miattad





Gondolom mindenki azt hitte, hogy rosszabbul fogom viselni. Hetekig dühöngeni fogok majd és bosszút akarok állni mindenkin aki él és mozog. De nem akartam, hogy így érezzék. Elég ha én érzem és megtartom magamnak. Emiatt viszont egy kicsit távolságtartó és rideg is lettem. Szótlan. Nem érdekelt mit akarnak csinálni a többiek, tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy ez újból megtörténjen, szóval elhatároztam, hogy nem állok le. Tovább kutatok emberek után és akin csak tudok segítek, így két legyet ütök egycsapásra. Ugyanis előbb vagy utóbb de felhívom magamra a figyelmet így még felesleges utakba sem kell bonyolódnom. 
Az éjszakák azonban mások voltak, talán az egész napos némaság miatt, vagy csak mert bűntudatom volt a mérhetetlen fájdalom mellett. Nem tudtam aludni. Ha pedig mégis akkor rémálmaik voltak. Minden egyes este. Pedig eléggé kimerülten. 
Későn értem vissza a táborhelyünkre, a tűz már ropogott és Harry nagyon idegesnek tűnt ugyanis amikor megjelentem szinte azonnal elém szaladt, arcomat két tenyere közé fogta és hevesen csókolt meg. Jólesett az érintése. Az egyetlen amit érezni tudtam az a jóleső forróság volt. 
- Mit csináltál? - Korholt le amikor végighúzta hüvelykujját az arcomon lévő egyik hegen. Valószínűleg mocskos voltam, poros és véráztatta. Sziklákra másztam, de nem akartam használni a pajzsomat. Nélküle is kell lennem valakinek. 
Így nem válaszoltam csak kibontakoztam az öleléséből és lehuppantam a földre a tűz mellé, hogy a lángokat bámuljam. 
- Sokáig fogod még ezt csinálni? - Nézett rám Louis - mindannyian vesztettünk már el valakit, mégsem rohangálunk a világban, mint valami őrült idióta! 
- Louis, kérlek! - Pirított rá Liam - ezt már megbeszéltük! 
- Ezen nem volt mit megbeszélni, semmi értelme itt lennünk - folytatta hevesen a fiú - ha itt akar maradni akkor...
- Akkor menj el Louis - szólaltam meg hosszú napok óta először, rekedtnek hallottam saját hangomat - nem kértem, hogy maradjatok, ahogy azt sem, hogy gyertek velem! 
- Mióta eltemetted a legjobb barátodat, egy szót sem szólsz hozzánk Ruthie - vette át a szót csendesebben Zayn, és még magam is meglepődtem milyen barátságos a hangja - nem tudjuk, mire készülsz. 
Na igen. 
Valójában mire is készülök? 
- Meg kell tudnom, hogy miért pont ezt a falut rohanták le - törtem meg ismét a beálló csendet, mire  Liam előrébb lépett - vagy ti már tudjátok? 
- Nem hiszem, hogy lett volna okuk erre...
- Nekem pedig kifejezetten úgy tűnik, hogy valakit, vagy valamit nagyon keresnek! Mert ha nem akkor eddig mégis mire vártak? Mióta élek egyetlen katonát sem láttam Louis! Miért pont most? 
- Tudják, hogy életben vagy - szólalt meg Liam, én pedig egyből rákaptam tekintetemet, a srác pedig felsóhajtott. 
- Mi? 
- Liam - nézett rá Harry figyelmeztetően.
- Te is tudtál róla? - Pattantam fel a helyemről és a göndör felé fordultam - mégis mi a fene folyik itt? Elmondaná végre valaki? 
- Mindig arról meséltek neked, hogy te vagy az utolsó Védelmező - nézett rám Louis, a tűz fénye narancssárgára festette az arcát - ami természetesen nem volt igaz, viszont te vagy az akinek az apja és az anyja is Védelmező volt. A többiek - nézett végig a díszes társaságon - Liam, Harry és még sokáig sorolhatnám a neveket, nekik csak az egyik rokonuk volt az, és még azt sem biztos, hogy a szüleik! Aminek nem is lenne jelentősége, csakhogy a legerősebb Védelmezők mind azok voltak akiknek a szülei is azok. 
- Nekem a nagyapám volt - mosolygott rám Liam és leült mellém, hogy aztán előhúzzon a kabátjából egy régi fényképet amin egy mosolygós, életvidám fiatal férfi állt, aki nagyon hasonlított rá. 
- Nekem apám volt az - folytatta Louis - én mégsem lettem. Nem értjük miért marad ki néha egy-egy generáció de létezik egy prófécia. 
- Egy prófécia? - Vontam fel a szemöldököm - miért nem hiszünk már egyből az összes tündérmesének? 
- Nem nézted végig a falon lévő festményt Ruthie - ingatta a fejét Harry - pedig sokat tanulhattál volna belőle! 
- Igazán? Akkor miért csak most mondjátok el ezt nekem? Próféciáról beszéltek és menekülni akartok? 
- Senki sem győzhet egyedül - komolyodott meg Liam - még te sem! 
Csend. 
Igyekeztem alaposan megrágni a hallottakat. 
- Miről szól? 
-  A jóslat szerint lesz egy tűz amely minden életet kiolt majd, és porig rombolja az emberek által épített világot - Harry hangja kísértetiesen zengett - ahhoz pedig, hogy a hamuból új élet emelkedjen fel, a legerősebb csillagra lesz szükség aki fényével mutatja majd az utat követőinek! 
- Csillagok - suttogtam magam elé, visszaemlékeztem a Harry által mondott mesére, egy kicsit összezavart ez az egész. 
- És mégis miből gondoljátok, hogy én vagyok az utolsó? Hiszen annyian lehetnek még kint! Ez az egész egy hatalmas baromság, amit még ti sem gondolhattok komolyan! 
Harry elmosolyodott. Két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és a nyakamban lógó kristálymedált emelte elém, úgy, hogy annak a végét lássam ami így egy csillagot formázott előttem.
- Ez csak egy buta nyaklánc -ráztam meg a fejem és elvettem a fiútól - csak ez maradt nekem a szüleimtől...
Hangom a végére elhalkult, és én is a kezembe vettem az apró kristályt ami tényleg mindig a nyakamban lógott, és már fel sem tűnt a létezése. 
- Ez akkor is képtelenség - ingattam a fejem - miért csak most? Miért kellett ehhez ennyi embernek meghalnia? Miért csak ültök és rám vártok? 
- Ezt én is szeretném megtudni - zengte be a teret egy mély, öblös hang majd egy kisebb izomkolosszus lépett elő. Barna bőre volt, sötétbarna szemei, félmeztelen, csak egy nadrágot és cipőt viselt karjain fekete tetoválások tömkelege. Félnem kellett volna tőle, de egyszerűen olyan kellemes látványt nyújtott a szememnek, hogy nem tudtam elkapni róla a tekintetemet. 
Harry lépett először. Mindannyiunkra kivonta a pajzsát, így akár biztonságban is érezhettük volna magunkat de az idegen csak elvigyorodott és mintha semmi nem lenne előtte könnyed lépésekkel átlépte a gyenge védelmet. 
Engem bámult. Akárcsak én Őt. 
Oldalra billentettem a fejem, ajkaim egy kicsit elnyíltak egymástól ahogy figyeltem mozdulatait a jóképű férfinak. Megállt előttem, kezemet felemelte és egy apró csókot lehelt rá, hogy aztán a szemeimbe nézhessem. 
 - Nagyon jó - állt közénk Harry - akkor akár el is engedhetnéd, ugyanis Ő az én barátnőm! 
A férfi lesajnálóan mérte végig, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak. 
- Adam vagyok - mutatkozott be aztán - és megtiszteltetés veled találkoznom, Ruthie! 
- Azt már tudjuk, hogy te is Védelmező vagy - szólalt meg Liam is - de, hogy találtál ránk? Követtél minket? 
- Nem - nézett rá egy kicsit barátságosabban - nem messze van innen az otthonom, több száz ember él együtt, többek között az én védelmem segítségével! 
- Hogy, ez mennyire nagyszerű - húzta el a száját Harry, és teljes testével állt elém - akkor esetleg vissza is mehetnél! 
- Nélkületek nem hinném! 
- Már miért, nem? - Feszült neki Harry, de finoman megfogtam a kezét mire lazított testtartásán. 
- Szívesen veled tartanánk, Adam! 
A férfi erre még utoljára mindenkin végignézett azután pedig bólintott. Liam bosszúsan sóhajtott fel, gyorsan kioltotta a tüzet, Adam pedig már indult is. 
- Hé - léptem Harry elé - még soha sem mondtad ki hangosan, hogy a barátnőd vagyok! 
- Az vagy, nem? - Nyúlt finoman az állam alá, mire bólintottam, Ő pedig gyengéden megcsókolt. 
- Szeretlek - suttogtam miközben fejemet homlokának döntöttem - minden rendben lesz! 
- Én is szeretlek, Ruthie! De csak remélni merem, hogy igazad lesz...

*

Ismét este volt. De már nem csak öten ültük körül a tűzet, hanem több, mint százan. Gyerekek, felnőttek, boldogak és boldogtalan emberek egyaránt. A kis kolónia vezetője Adam apja volt, aki ugyanolyan, volt mint a fia, csak kicsit idősebb. Lucas nagyon elégedettnek tűnt amiért a köreibe tudhatott minket és azonnal egy hatalmas ünnepséget akart rendezni.  Mi tiltakoztunk, de azt mondta a komolyabb dolgok várhatnak holnapig. Ma pihennünk kell. Így történt tehát, hogy a tűz körül táncoló párok vannak, nevető arcok és hangos zene szól körülöttünk. Mindannyian tele hassal ültünk már és azt se tudtam hirtelen hova kapjam a fejem,annyi minden volt amit meg akartam nézni. Bár még mindig kissé bizonytalan volt a csapatunk, hiszen szorosan egymás mellett foglaltunk helyett. 
Hátamat Harry felsőtestének vetettem, így érezhettem minden egyes nyugtalan szívdobbanását. 
A táncosok ügyesek voltak, egyszerre tapsolt a közönség, Lucas, Adam mellett ült, valójában úgy tűnt mintha inkább trónoltak volna, és mi lennénk a népe, ami egy kicsit vicces, hiszen már rég nem  kiskirályok korában élünk. 
Persze csak ha valóságos ez az egész, és nem egy édes álomban vagyunk. 
Figyeltem ahogy egy lány odalép Lucas elé, mire az két puszit nyom neki az arcára és valamit a kezébe.
A zene nem állt le, tovább táncoltak, mígnem a lány elénk nem ugrándozott, egyszer, kétszer majd háromszor is, hogy aztán majdnem előttünk hajoljon meg és egy apró kis papírdarabot dobjon pontosan elém. 
Harry mozdult elsőként, hogy elvegye, de én gyorsabb voltam és a zsebembe csúsztattam. Nem akartam, hogy most ezzel foglalkozzunk. Szerettem volna, ha a többiek is megnyugszanak egy kicsit. 
Nem vártuk meg az ünnepség végét, hamar leléptük, kaptunk egy külön szobát. Harry és én együtt fürödtünk meg, apró lopott csókokat váltottunk amíg élveztük a meleg vizet. Kifésültem a hajamat, bebújtunk a puha ágyba, és csak ekkor jutott eszembe a papír. 
Előkotortam a zsebemből és kihajtogattam.
Harry olvasta fel hangosan. 
Vesztünkre.

" Áruló van a tieid között! "


2 megjegyzés:

  1. Oh, MY GOD!!!!!! :OOOO
    EZ NEM IGAZ!!! Egyszeruen imádom a blogodat!!!!!!!! O.O *-*
    Naggyon varom a kovit! :)
    Ui.:meg mindig imádom a blogodat! ;))
    Pussz: Betti :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha, ugye-ugye? :D Nagyon örülök, hogy tetszik a történet, és köszönöm a szép szavakat!
      Igyekszem majd a folytatással! :))

      Törlés