2015. július 24.

Tizenegy- Bűn és Bűnhődés





Azt hiszem néha csak egy kis segítség hiányzik. Egy- két fénysugár az életünkből, hogy meglássuk a jót és merjünk előrébb lépni. Jobbakká válni, olyan emberekké akik képesek felismerni a körülöttük létező világ problémáit és segíteni akarnak azon. Ha pedig tudnak is akkor még egy lépést tettünk előrébb. 
Valami ilyesmi történhetett velünk is. Ugyanis a falu felszabadítása után valahogy nem volt megállás. Nem rejtőzködtünk tovább. Sőt. Újabb és újabb településeken segítettünk, még több ember állt mögénk és talán ettől még boldogabbnak kellene lenem, de valahogy nem ment. A szívem a torkomban dobogott akárhányszor arra gondoltam, hogy Niall talán már nincs is életben. 
Természetesen igyekeztem ezt a dolgot elhessegetni a fejemből, de elég béna vagyok ezekben. Harry minden lépésemre ügyelt, és az igazság az, hogy egyre jobb barátságba lettünk a többiekkel is. Meneteltünk, segítettünk, esténként pedig eltöltöttem pár lopott órát Harry társaságában.
Maga lett volna a paradicsom, ha éppen nem egy ilyen rohadó környezet venne körül minket.
Szóval maradt a valóság. 
- Már csak egy napi járásra vagyunk - huppant le közénk Louis, sápadtságomat látva pedig hozzátette - minden rendben lesz! 
Hálásan mosolyogva bólintottam felé. 
Vicces. Az ember hajlamos azt hinni, hogy ha folyamatosan azt hajtogatja "minden rendben lesz" akkor tényleg megtörténik. A bökkenő csak ott van, hogy ez mindössze egy hazugság. Méghozzá a kegyes részlegből amivel empatikus módon megpróbáljuk szebbé varázsolni a nem túl szép dolgokat. 
- Azért vittelek magammal mert nagyobb terveink is vannak - nézett rám hirtelen Harry - de azt hiszem rosszul közelítettük meg az egészet! 
Liam egyetértően bólintott, én pedig értetlenkedve vontam fel a szemöldököm. 
- Miféle terv? 
- Le akartuk rohanni őket -vette át a szót Zayn - és össze akartunk gyűjteni annyi védelmezőt amennyit csak lehet, de azt hiszem Harry arra gondol, hogy nem biztos, hogy a támadás a legjobb megoldás. Talán a védekezés is megteszi, elvégre ha sikerül megmentenünk az embereket, egyedül a vezetőség városa marad védtelen és ítéltetnek éhhalálra! 
Éhhalál. 
Vajon tisztában vannak vele, hogy ez ártatlan életeket is magába foglal? Miért hiszik azt, hogy mindenki a vesztünket akarja akik a megmaradt világ vezetőségének közelében élnek? 
- Gondolom nem értesz velünk egyet - bökte meg a vállam csipkelődve Louis mire tényleg megráztam a fejem. 
- Ott sem mindenki bűnös! Biztosan van más kiút is ebből az egészből! 
- Persze - bólintott Harry kissé dühösen - a halálunk által felépülhet egy szebb jövő! 
- Nem ezt mondtam - ellenkeztem egyből - ne forgasd ki a szavaimat!
- Te pedig értsd meg, hogy nem tudok mindenkit megmenteni! 
Hangja éles késként szúródott a mellkasomban. 
- Senki sem kérte, hogy gyere velem Harry! - Tiltakoztam hevesen - ahogy azt sem, hogy sorra mindenkinek segítsünk! 
- Na persze - forgatta a szemeit - tudtommal te voltál az, aki kiugrott a fák mögül...
- Nem fogom végignézni, ahogy ártatlanok halnak meg miattunk - vágtam közbe hevesen - valahogy nem bírná a gyomrom! 
- Nem mi okoztuk ezt az egészet, Ruthie! - Szólalt meg csendesen Liam - ha elkapnak egy védelmezőt, akkor fegyvert kovácsolnak belőle...még senki nem élte túl! Ezért rejtőzködünk! 
- Gyávaságból - szólalt meg Louis - ezért rejtőzködtök! 
Senki nem akart tovább beszélgetni. 
Valahogy fagyos lett a hangulat, és hosszú napok óta most először. Azt hiszem már várható is volt a dolog. Hiszen annyira kiszámíthatóak vagyunk. Még ha próbáljuk ennek az ellenkezőjét is eljátszani. 
Ezen az estén nem aludtam. Tudtam, hogy holnapra nagyon fáradt leszek de valahogy mégsem tudtam lehunyni a szememet. A többiek mindannyian békésen szundítottak, mellettünk a tűz halk lángja ropogott de én csak a csillagos eget tudtam bámulni. 
A gondolataim megállíthatatlanul pörögtek a szemem előtt, és minden egyes kérdésem megválaszolatlan maradt. Mert nem volt aki választ adjon rá.
Pontosabban nem élt már olyan. 
Mert arra gondoltam, hogy vajon a szüleim büszkék lennének-e rám, vajon segítenének-e most nekem és milyen gyerekük lettem volna ha még élnének. 
Úgy értem, hogy azt tenném amit mondanak? 
Vagy még az Ő szavuk ellen is képes lennék fellépni és hatalmas örültségékbe ugrani. 
Vajon megértenék, hogy a legjobb barátom miatt csinálom? 
Oldalra fordítottam a fejem, és elmosolyodtam amikor Harry nyugodt arcára néztem. Nem bírtam megállni, hogy ne simítsam végig ujjaimat gyengéden arcának finom ívén. Még mielőtt elhúzhattam volna a kezemet, elkapta azt és egy-egy apró csókot helyezett minden egyes új begyemre. 
Halkan kuncogni kezdtem, mire rám nézett. 
- Nem akartalak megbántani! 
- Tudom - suttogtam és tényleg így éreztem. Csak meg akart védeni, ez minden. 
- Szeretlek, Ruthie! - Villantott rám egy szép vigyort, és én sem állhattam meg mosoly nélkül. 
- Szeretlek, Harry - bújtam hozzá közelebb, mire magához ölelt és túlontúl hamar visszaaludt. Hallgattam egyenletes szívverését, apró légvételeit és magamba szívtam finom illatát, a gondolat pedig önkéntelenül fészkelte be magát a fejembe. 
Mi lesz ha elvesztem? 
Azt soha nem élném túl. 
Darabjaimra hullanék, ha már nem most is úgy vagyok.
Miatta. 

*


Karikás szemekkel, kicsit fáradtan de annál biztosabb léptekkel, Harry kezét szorosan fogva haladtam a célunk felé. Tudtam, hogy már alig pár lépés választ el, ám arra a látványra ami a szemünk elé tárult, még én sem voltam felkészülve. 
Nem mertem ránézni a többiekre. Louis és Zayn szintén itt nőtt fel. 
Nekik is pont úgy fájt, mint nekem. 
Törmelék, felszálló füst és némaság.
Ez minden ami a menedékből maradt. 
Szó nélkül indultam meg felé, nem kértem engedélyt vagy biztatást és valójában az sem érdekelt volna, ha nem biztonságos. Csak menni akartam. Megkeresni Őt. Vagy imádkozni, hogy ne találjam meg ezzel is nyújtva a lelkem felé egy kis reményt arra, hogy még életben van. 
Mert nem halhat meg. 
Bukdácsolva haladtam, arcomat könnyek csíkozták és több követte. Nem tudtam abbahagyni a sírást.
Nem tudtam, hogy kell. 
Csak meneteltem előrébb. Holtesteket láttam a romok alatt, felett, az udvaron már ami megmaradt belőle. 
Mindenhol. 
Anyák vérét rászáradva a gyermekeik bőrére, az utolsó leheleteket a férfiak arcán ahogy családjukat próbálták védeni. Hazafelé rohanó gyermeksikolyokat akik soha nem értek már el addig. 
És ezt emberek tették. 
Parancsra. 
Így érünk véget, így ér véget minden. A saját kezünk által. 
- Ruthie - kiáltott felém Louis én pedig végre valahára felkaptam a fejem és a hang irányába rohantam. 
Láttam a karkötőjét. 
Én adtam neki a tizedik születésnapjára, nekem is pontosan olyan volt. 
Csak neki és nekem. 
Niall feküdt egy nagyobb törmelékkupac alatt. 
Harry megpróbált visszatartani de már késő volt. Annyira késő. Az erőm segítségével szabadítottam ki onnan. Véres volt az arca,szemei élettelenül meredtek az égbolt felé, azok a gyönyörű kék szemei amelyeket annyira szerettem már nem csillogtak többet játékosan. 
Már nem fog több idióta viccet elsütni, és nevetni sem rajtuk.
Ahogy nem fogja elkérni az utolsó csirkeszárnyat sem a konyhán. 
Mert neki már nincs szüksége ezekre. 
Csak nekem lett volna rá. 
De cserbenhagytam amikor elmentem és itt hagytam védtelenül. Szó nélkül elsétáltam. 
- Még csak el sem búcsúzhattam tőle- hunytam le szemeit, remegő hangon. Bőre jéghideg volt érintésem alatt. Elcsuklott a hangom.
- Ruthie...
- Miért tették ezt? - Kiáltottam fel hangosan és a földre csaptam,nem érdekelt tenyerem mennyire tiltakozik a fájdalom ellen - miért, miért, miért? 
- Ruthie - próbálkozott újból Harry, de megráztam a fejemet. Nem érdekelt a vigasztalása. El kell temetnem őket. 
Mindenkit. 
Egy apró csókot nyomtam legjobb barátom homlokára majd felálltam mellőle és hosszú uszályként vontam ki magam mögé kéken derengő fényemet. A romok megmozdultak, engedelmesen kotródtak félre az útból. A kúszó kékség finoman ölelte körül a megfáradt testeket.
Eltemettem őket. Nem hagytam, hogy segítsenek. Mindenki pihenni tért. 
És én biztosítom nekik a békét ezentúl. 
Gyönyörű zöld füvet, apró patakot és virágoktól megduzzadt fákat képzeltem el nekik, a természet pedig a pajzsom védelme alatt meg is tette amit kértem. 
Szép sírkert lett. 
Szó nélkül léptem az egyik fáklyához ami megmenthette volna őket, majd a másikhoz és leleheltem beléjük életet. 
A halottakra vigyáznak ezentúl. 
Hát ez lett a gyávaságból. 
Nem is érdemlünk mi mást csak szenvedést. 
A rejtőzködés miatt. 
Most. 
És mindörökké. 

2 megjegyzés:

  1. Hali! :)
    Ma talaltam a blogot es egyszeruen immadom! :)))
    Rrlemelem hamar jon a Kovi! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága!

      Ennek nagyon örülök, igyekszem a folytatással, olyan péntek magasságában remélem sikerül összehozni! :)

      Törlés