2015. július 20.

Tíz- Életben vagyunk

Halihó! 

Itt is lenne a folytatás, remélem tetszeni fog, az esetleges hibákért elnézést kérek, pluszban van itt nektek egy link, egy zenével amit akkor hallgattam miközben írtam remélem így tényleg visszaadja a hangulatot ami megfogott miközben írtam. Véleményeknek nagyon-nagyon örülnék! :) 







Reggel arra ébredtem, hogy fázok. Bár melegen voltam felöltözve, hiányzott mellőlem valaki. Ha egész pontos akarok lenni, akkor bizony Harry volt ez a valaki. Felkaptam a táskámat a földről és elmosolyodtam ahogy az előttünk elterülő kis tóra néztem, főleg az emlékeim miatt. Felsóhajtottam már indulni akartam, hogy megkeressem a többieket amikor egy hatalmas csattanás rázta meg a földet. Összeszorult a torkom a hangra, amit géppuska ropogás is követett, a kiabálásokról már nem is beszélve. Azonnal futásnak eredtem, egyenesen a hang irányában. 
A többiek is utánam eredtek, így együtt rohantunk át a sűrű és magas fák lombjai között, Liam volt az aki végül megállított minket és egy határozott mozdulattal a fűbe vetődtünk. Megjegyzem én nem szándékosan. 
Harci gépeket, katonákat, fegyvereseket láttunk amint lerohannak egy aprócska és minden bizonnyal védtelen közösséget. Nem kíméltek semmit, a romos házakat, ingadozó templomokat, felnőtteket, gyermekeket mindent a porig akartak égetni.
- Miért teszik ezt? - Suttogta Zayn - nem ártottak senkinek! 
- Fejvadászok - válaszolt ugyanolyan halkan Louis - nem tehetünk semmit értük, titeket keresnek és az olyanokat, mint mi vagyunk! 
Hát persze. Louis és Zayn árulónak számít. Nem adják a hatalom kezére a védelmezőket, pedig ez a mostani társadalom egyetlen kőbe vésett szabálya.
Újabb sikolyok hallatszottak a szemem sarkából pedig megpillantottam egy apró családot akik pont felénk tartottak. Nem úgy tűnt mintha észrevettek volna, inkább csak menekülni próbáltak. Egy fegyveres katona azonban elkapta őket, a kisfiú sikoltani kezdett, a nő pedig zokogva könyörgött az életükért, egyedül a férfi volt az aki némán nézett szembe a katonával.
Az egyenruhás önkényeskedő igazságosztó pedig a fejéhez emelte fegyverét, és azt hiszem ekkor pattanhatott el az a bizonyos cérna. 
Szó nélkül ugrottam fel a helyemről, még fél füllel halottam ahogy Louis szitkozódik, és valamelyik megpróbál marasztalni de mindhiába. Nem fogom végignézni ahogy ártatlan emberéletek hullanak el. 
Többek között miattam. 
Olyan gyorsan szedtem a lábamat ahogy csak tudtam, nem akartam egyből lelepleződni így egy hirtelen de annál elegánsabb mozdulattal egész egyszerűen kirúgtam a férfi kezéből a fegyvert, aki hangosan felordított a kezét ért ütés miatt. 
- Remélem el is tört! - Kiáltottam rá, a pisztoly után rohantam és a családfő kezébe nyomtam - vigye innen a családját! 
A férfi nem kérdezett sokat csak bólintott és ismét futásnak eredtek, időközben pedig a katona feltápászkodott a földről, azt hiszem hátulról akart támadni, ám Zayn gyorsabb volt és egy hangos reccsenéssel eltörte a férfi nyakát. 
Hálásan bólintottam felé. 
- Annyira tudtam, hogy nem fogod megállni - forgatta a  szemét Louis - mi a terved? 
- Nincs tervem - feleltem őszintén, mire csak felhorkantott. 
Mégis mit várt? Hogy már futás közben parancsnokká váltam? 
- Liam figyelj rájuk - vette át a szót Harry - ne használd az erődet csak ha szükséges, vigyázzatok egymásra és mentsetek meg akit csak tudtok! Mi együtt megyünk - pillantott ezúttal rám - a táborunknál találkozunk és estig várunk, ha nem jön valaki,  akkor továbbindulunk nélküle! 
- Őt is itt fogod hagyni? - Nézett rá Zayn ridegen, mire Harry összepréselte ajakit. A válasz túl egyértelmű volt. 
Még kimondatlanul is. 
Nem. 
Azt hiszem nem ez lett volna a legjobb alkalom a vitákra, szóval egész egyszerűen megragadta a karomat és futásnak eredtünk, egyenesen a harctér közepébe. Igaz, enyhe túlzás annak nevezni, mert ami itt folyik az nem több az értelmetlenségnél. Így nevet sem érdemel. 
Jobb erőben voltunk, az első pár katona nem is számított ránk, a poros egyre néptelenebb utcákon gyorsan haladtunk, akit csak tudtunk megmentettünk, de még így is pont elég vérbe fagyott holtest feküdt az út mentén, élettelen szemük az égre meredve. Egy hangos és nagy lövedék csapódott be egyenesen elénk ami miatt mindketten hátrarepültünk, elszakadtunk egymástól.
Bár azt hittem el fogok ájulni az ütés miatt, de a pajzsom most sem hagyott cserben. Kérés nélkül tompított az ütésen, igaz még így is sikerült konkrétan lenulláznom egy egyébként is ingadozó házat. Köhögve, néhány karcolással testemen másztam ki a romok alól, egyből Harry után kezdtem kiabálni, de halk sírásra lettem figyelmes. 
Csendes léptekkel indultam meg a hang irányába, egy fiatal nő ült a földön, körülötte mindenhol vér és a más alig lélegző kisfiát szorongatta magához.
- Az apját már elveszítettem - nézett fel rám- nem tehetik ezt  velem, nem vehetitek el tőlem a kicsikémet, csak Ő maradt nekem belőle! 
A kisfiú szaggatottan lélegzett, küzdött de azt hiszem már csak percei lehettek hátra. Én pedig álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Az anya felzokogott, arcát a gyerek mellkasára helyezte, én pedig döntöttem. 
Melléjük térdeltem, kezemet a sebre helyeztem, ami a hasán voltam. Lehunytam szemeimet, mindent megpróbáltam kizárni a körülöttem lévő ostoba, és utolsó napjait rúgó világból, az anya fájdalmából és a kisfiú utolsó, küzdő szívdobogására koncentráltam. Azt akartam, hogy érezze azt amit én is. A reményt, az erőt. 
Forróság gyúlt a mellkasomban, a forróság pedig a kezem felé indult, a barna hajú, törékeny nő végre rám nézett, és én is kinyitottam a szemem ami ezúttal kéken izzott. Láttam az arcán a megrökönyödést, hallottam ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete de nem érdekelt. Meg akartam gyógyítani ezt a gyereket. Tenyerem kéken izzott, a seb pedig egyik pillanatról a másikra gyógyulni kezdett, mígnem teljesen összeforrt ahogy a testén lévő összes többi apró karc, horzsolás és zúzódás. Nagy, zöld szemeivel az anyjára nézett én pedig felálltam amikor újabb robbanás rázta meg a házakat. 
- Köszönöm - suttogta magához szorítva a gyermeket - köszönöm Védelmező! 
Összerezzentem a név hallatára. 
- Maradjanak itt- súgtam nekik oda még utoljára aztán még mindig izzó szemmel kiléptem az utcára. Az első katona reakciója megfizethetetlen volt amikor meglátott. Elvigyorodtam és félrebillentettem a fejem, mire felemelte a fegyverét. 
Ki kellett volna nevetnem.
Egyetlen apró kis pöccintéssel kivertem a kezéből amikor a hajlékony, kék pajzsom ostorként nyúlt utána, majd tovább haladtam ügyelve arra, hogy a férfi ne okozzon több gondot. Már csak a tompa puffanást hallottam magam után. 
A levegőbe emelkedtem, pajzsom ezúttal alattam örvénylett, és rendes pók módjára nyúlt a harci gépek után, nem kímélve egyetlen ártó szándékú lelket sem. Valójában az egész nem tartott tovább pár percnél, mert azt hiszem egy kicsit kiakadtam. 
Oké. 
Őrjöngtem ami azt illeti.
 Az aprócska főtér közepére jutottam ahol Harry és a többiek már vártak rám, mindketten a pajzsukkal védték az embereket, azonban én voltam az utolsó csapás. 
Harry szó nélkül vont magához amikor végre leengedhettük a pajzsunkat és hosszan csókolt meg. 
- Szóval - törte meg az idilli pillanatot Louis - azt hiszem ha eddig nem is tudtak rólatok, mára egészen biztossá vállt a védelmezők létezése! 
Tekintetét az előttünk elterülő romokra emelte, és mi is úgy tettünk. Füst gomolygott, törmelékdarabokkal a levegőben de volt más is. A remény. Méghozzá a túlélők szemében akik bár bátortalanul de felénk igyekeztek, élükön a nemrég meggyógyított kisfiúval aki egyenesen hozzám szaladt és megfogta kezemet, hogy aztán egy hálás, foghíjas mosollyal jutalmazzon. 
- Féltékenynek kéne lennem? - Vonta fel a szemöldökét Harry lehajolva a kisfiúhoz aki abban a pillanatban az ölébe mászott. A fiú magához vonta és felemelte miközben összekulcsolta ujjainkat és így néztük az előttünk elterülő látványt. Pontosan addig amíg az első sérültet elő nem hozták. 
Úgy tűnt mintha nem mernének ránk nézni, vagy közelebb jönni, ám a Harry karjaiban lévő gyermek kiugrott a srác kezei közül és óvatosan megfogta egy nyurga, szőke férfi kezét aki az arcán, pontosabban a szeménél lévő vérző sebet szorongatva botorkált elő. 
Másik szeme tökéletesen épp volt, és könyörgően nézett rám. 
Liam már épp lépett volna, hogy segítsen rajta azonban ismét engedtem az érzésnek, felemeltem a kezem és hagytam, hogy vezessen az erő visszaadva ezzel egy ártatlan ember látását. 
- Tudsz gyógyítani - ámuldozott Liam, Harry csak a szemeit forgatta. 
- Segítsetek másoknak is - indult el pár ember felé - ti ketten pedig keressetek a romok között túlélőket! 
Zayn és Louis bólintott és mindenki indult a dolgára. 
Úgy tűnik csapatként jobbak vagyunk. 
Egészen jók. 
Ahogy teltek a percek és lassan sikerült a sérülések végére érnünk egész kimerültnek éreztem magam. Ugyanakkor tudtam, hogy a tetteinknek következményei lesznek. Egy egész osztagot pusztítottunk el. Ennek nyoma lesz és ezek az emberek ezúttal tényleg miattunk fognak meghalni. 
- Harry -szólítottam meg csendesen, már este volt, segítettünk eltakarítani a romokat, és a pajzs segítségével rendbe tenni a házakat, eltemetni a halottakat.  A göndör fiú felém fordult, nem szólt semmit csak gyengéden átölelt ajkait finoman szorította az enyéim ellen. 
Egy kósza könnycseppet töröltem le arcáról, de még több követte, ez az erős férfi itt sírt előttem, a földre rogyva én pedig nem tudtam mit mondhatnék.
- Az a sok ember - találta meg ismét a hangját időközben pedig csatlakozott hozzánk Liam is - értelmetlenül haltak meg, és tovább folytatták volna! 
- De vége van Harry! - Fogtam két kezem közé arcát, vigasztalóan csókoltam meg homlokát - vége van! 
- Mégis meddig? Mihelyt kitesszük a lábunkat innen ezek az emberek halálra ítéltettek! Vissza fognak jönni, talán már most is úton vannak feléjük - vette át a szót Zayn - felénk...
- Akkor maradjunk és nézzünk szembe velük! 
- Nem - tiltakozott egyből Harry - te is tudod, Liam, hogy nem ez a feladatunk! 
- Egy falu még nem a világ vége Liam - tette a srác vállára kezét Louis - a háború áldozatokat követel! 
- És pont Caleb életét akarod feláldozni? -Néztem rá dühösen - az a kisfiú a halál tornácán volt, és alig hét éves! Te is lehettél volna a helyében, Louis! 
- Elég ebből - szakított félbe minket ezúttal az a fiatal férfi akinek a szemét gyógyítottam meg - kérlek, ne veszekedjetek, minden rendben lesz velünk és még ha vissza is jönnek, hogy elpusztítsanak akkor is csak hálásak lehetünk nektek! 
- Ugyan miért lennél hálás? 
- A napokért - válaszolt Zayn kérdésre - a nevem Joseph és örök hálával tartozok nektek ahogy az egész falu is! 
- Nos ez igazán szép gesztus Joseph - állt fel Harry - de nem sokra mentek vele! Meg fognak ölni titeket! Ha pedig szerencsétek lesz, akkor gyorsabbak lesznek, mint most voltak! 
Mélytengeri csend borult a beszélgetésre. 
- Apám sokat mesélt nekem a fáklyákról - törte meg a némaságot Joseph és fejével a falu határában lévő fehér, lándzsaszerű oszlopokra biccentett - azt mondta világosságot hoznak az életünkbe, fényt és reményt! 
- Hát persze - csapott a homlokára Liam - az őrláng égni fog, amikor pedig ellenség közeledik a pajzsunk amiből a lángot adtuk megvédi őket! 
- Ez lehetséges? - Pillantott rá Harry - még sosem láttam ilyet...
- Persze, hogy nem - ráztam meg a fejem - mostanában nem nagyon reklámozzuk magunkat, de azt hiszem ezen már  túl vagyunk! 
Harry és Liam akarták csinálni. Harry konkrétan ragaszkodott hozzá, nem hagyott időt vitatkozni, ugyanis mire bármit is mondhattam volna, két apró, kéken izzó gömb ragyogott a fáklyák tetején készen arra, hogy bármikor védelmet adhassanak a falu lakóinak. 
Mi pedig végre indulhattunk tovább. Ha tovább maradunk csak még több bajt hozunk rájuk. 
Hála ide, vagy oda. 
- Kialudhat a láng? - Néztem Joseph felé aki szomorúan bólintott miközben kikísért minket. 
- A Védelmezője halálával a pajzsa is pihenni tér - nézett rám - apám halálával pedig az utolsók egyike is kialudt- szemét a fáklyákra emelte - egészen mostanáig! 
Mosolyogva bólintottam, megvártam amíg a többiek kezet fognak vele, majd szorosan magamhoz öleltem. 
- Vigyázz rájuk - suttogtam még utoljára. 
Louis, Zayn és Liam haladt előttem míg Harry mellettem lépdelt. Az erdő szélről még visszapillantottam a házakra. Most minden annyira békésnek tűnt. 
Harry kezét az enyémbe csúsztatta amíg hangosan felolvastam a sorokat amit hátrahagytam az egyik fáklya mellett álló táblán mindazoknak, akik úgy gondolják büntetés nélkül gyilkolhatnak. 
És mindazoknak akik eddig azt hitték eltűntünk, vagy soha nem is tudtak rólunk. 
Bizonyságtételként. 


"Életben vagyunk"

1 megjegyzés:

  1. Nekem nagyon tetszik :D
    Kíváncsian várom a folytatást :*
    Amúgy mikor lesz a folytatás??

    VálaszTörlés