2015. július 4.

Nyolc - Vegyél rá!




Halkan zártam be magam után az ajtót és gyorsan belebújtam pulóverembe, megpróbáltam hangtalanul kisurranni az épületből. Na nem mintha fogoly lennék, csak éppen napok óta semmi életkedvem és egész álló nap a szobában gubbasztók szóval úgy gondoltam jót tenne egy kis friss levegő, főleg most, hogy valószínűleg már mindenki pihen. Így meg merek kockáztatni egy kisebb kiruccanást. 
Hamar az udvaron találtam magam ami szintén néptelen volt. Hűvös szél simogatta az arcomat és kapott bele a hajamba. Lehunytam szemeimet, csak élveztem a pillanatot. Imádtam a szelet.
Annyira szabadnak éreztem magam tőle. Valakinek aki tényleg csak egy apró kis porszem ebben a hatalmas gépezetben. Ezt most nem a rossz értelemben értem. Mondhatnám, hogy a jelentéktelenség olyan rossz dolog, de ez nincs így. A jelentéktelenség egész klassz érzés. Ugyanis hajlamosak vagyunk néhány problémát és rosszul elsült lépést felnagyítani és a végletekig túlkomplikálni mindent. Pedig nem vagyunk egyedül, és nincs túl sok jelentősége a napjainknak a világ szempontjából. Ugyanis az velünk is nagyon jól elvan és nélkülünk is. 
Plusz bármikor tudunk újrakezdeni. Szóval komolyan túlélhető a téma. 
Egy kicsit kirázott a hideg és már épp vissza akartam menni a szobámba amikor egy sötét alak közeledett felém amikor pedig már alig pár lépés választott el minket könnyen rájöhettem, hogy ez a valaki bizony Liam. 
Csak a szemeimet tudtam forgatni csíntalan, gyerekes vigyorára. Szűk farmert és fekete felsőt viselt, karját nem egy tetoválás díszítette, kezében pedig egy üveg bort szorongatott ha jól láttam.
- Nahát sikerült megtalálnod a lépcsőket a várbörtönödből, Rapunzel? 
- Nahát pont a tréfa répát sikerült megtalálnod a kertben? 
- Csakhogy tudd mindenkit halálra rémítettél a múltkor a " hé nézzétek én így spórolok az árammal" magánszámoddal! Nem is mondtad, hogy eggyé tudsz válni a pajzsoddal! 
Erre nem válaszoltam csak elfordítottam a fejem és ajkamba haraptam. Ekkor lettem figyelmes egy apró kis fényforrásra és némi zenére. Méghozzá egész régi zenére. 
- Ez Rock n' Roll? 
- Hé - méltatlankodott - Bill Haley az abszolút király! 
Elvigyorodtam és kihívóan néztem rá. 
- Elvis a király! 
Szintén mosolygott majd felém nyújtotta a kezét én pedig egy pár perces gondolkodás után azonnal megfogtam azt és mentem vele. Nem igazán tartottam a többiektől mert tudtam, hogy nem maradok itt sokáig. Így vagy úgy de lelépek szóval miért ne szórakozhatnék egy kicsit, nem igaz? 
Szerettem az ötvenes évek zenéit, talán az egyik kedvencem lett amikor egy régi zenelejátszón meghallgattam pár addig a sarokban porosodó dalt. Niall és én örökké tudtunk volna rájuk táncolni. 
Ez volt a mi titkunk. Jobban mondva az egyik. 
Liam átvezetett az embereken, töltött az egyik pohárba némi italt és a kezembe nyomta, majd összekoccintotta poharainkat. 
- A világvégére! 
Felvontam a szemöldököm. 
- Ugyan Ruthie, minden rosszban van valami jó! Megszabadultunk a nyomi zenétől és maradt az amit már régen nem hallgatunk -bökött fejével a szebb napokat is látott lemezjátszó felé. 
- Akkor hát a világvégére! - Emeltem magasabbra a poharamat és belekortyoltam a borba, közben végig magamon éreztem Liam átható tekintetét. Pontosan ezért utáltam ha valakinek barna szeme van. 
- Táncolj velem - kérte szemtelenül - már ha van elég bátorságod a drágalátos pajzsod nélkül, védelmező! 
Farkasszemet néztünk aztán pedig letettem a poharamat ami egy hangos koccanással érkezett meg az asztalra. Határozottan nyúltam a hajgumim után és engedtem ki hosszú hajam, hogy aztán elinduljak a táncolók felé. Liam persze követett. Megfogta kezemet, az enyém pedig engedelmesen simult az övébe. 
- Nem is tudod mire vállalkoztál - súgtam oda amikor magamhoz húztam, és táncolni kezdtünk. A zene nem volt hangos, kellemes annál inkább. Már nem is tudom mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak. Nem kellett figyelnem a lépésekre mert mindegyikre tökéletesen emlékeztem egyszerűen csak éltem és a ritmussal együtt mozogtam. Liam azonban nem volt ilyen ügyes. 
Sőt. 
Igazán ügyetlen volt és azt hiszem egy kicsit le is volt nyűgözve és inába szállt a bátorság amikor a táncparkett közepe felé invitáltam. Megállt én pedig sikeresen nekiütköztem valakinek. Már jó előre bocsánatot kérve fordultam meg, ám Harry állt velem szembe. 
Szavak nélkül fogta meg a derekamat és táncolni kezdtünk. A zene egyre gyorsabb lett, de egyikünknek sem kellett pihenő. A többieknek viszont annál inkább ugyanis csak ránk figyeltek, na nem mintha érdekelt volna. Végig egymás szemébe néztünk, azt hiszem mindketten kezdtünk kimerülni de nem volt megállás. 
Szinte parázslott körülöttünk a levegő, a szívem pedig a torkomban dobogott. Nem volt ez így rendben. Utálnom kellene amiért csúnyán átvágott és kihasznált. 
Mégsem tudtam. 
A legtöbb amit tehettem, hogy nem bámulom olyan feltűnően finom vonásait. 
Igen. Újabb képtelenség. 
Amikor azonban megláttam Grace arcát akit csókolgatott azonnal elszakadtam tőle. Zihálva bámultam rá egy pillanatig, mindenki csendben volt. Én pedig kihasználva a közönséget a lehető leglazábban adtam neki egy büdös nagy pofont. Csak úgy csattant a kezem, még a fejét is elfordította az ütés erejétől. Elégedetten sóhajtottam egyet, amikor rám nézett szemei haragtól átitatottan izzottak én azonban csak kihasználva a kínálkozó alkalmat, hogy mindenki minket bámul, megjegyzem egyesek kuncogva, illedelmesen meghajoltam lezárva a kis produkciónkat és hátraarcot vágva kivágtattam a szobából, és még az emberek sem voltak az utamban. Valamiért előzékenyen léptek félre előlem. 
Ezt már szeretem kérem. 
Alig jutottam az udvar közepéig amikor utánam jött, és cseppet sem finoman visszarántott a vállamnál fogva. 
- Ha még egyszer kezet mersz rám emelni, Ruthie akkor én...
Még mielőtt befejezhette volna egy újabb pofonnal jutalmaztam.
- Különben? - Már megint emeltem volna a kezemet de elkapta azt és erősen tartott. Szorosan magához vont. 
- Ne mert többet a szádra venni a nevemet, te féreg! - sziszegtem dühösen. Legszívesebben komolyan letéptem volna a fejét. Ki akartam szabadulni a szorításából, de nem engedett. Rángatni kezdtem a kezem. 
- Lenyugodnál végre? Engedd, hogy elmagyarázzak mindent! 
- Nincs szükségem a magyarázatodra! 
- Nekem meg úgy tűnik, hogy van, mivel úgy viselkedel, mint egy idióta kiskamasz aki most lép a pubertásba! Fogd már fel, hogy ez nem játék! Nem viccből vagyunk itt és nem ok nélkül hoztalak ide! 
- Szóval ide hoztál! - Rántottam ki végre magam - minden egyes lépést megterveztél, mond csak?
- Úgy valahogy! 
- Annyira utállak! - Sikítottam hisztérikusan - sőt, egyenesen gyűlöllek! 
Végszóra eleredt az eső is. Óráknak tűnő percekig álltunk egymással szemben ezalatt a rövid idő alatt pedig tökéletesen eláztam. Pontosabban áztunk. A fenének kell éppen most esnie. Összefontam karomat a mellkasom előtt, mert tényleg kezdtem nagyon fázni, Harry ismét magához húzott. 
- Már megmondtam, hogy engedj el! - Léptem el tőle, de gyorsabb volt, ezúttal már ajkaink is találkoztak. Nem akartam engedni neki. Úgy akartam állni ott, mint egy darab fa, de nem ment. 
Kezeimet a tarkójára csúsztatva csókoltam vissza, mozdulataink hevesek voltak, kapkodóak. 
Dideregtem az érintései alatt, tényleg nagyon hideg volt. 
Mintha olvasott volna a gondolataimba pajzsát kivonta felénk, így védve minket az esőtől. 
- Nem - suttogtam amikor végigcsókolta az állam ívét, egészen a fülemig. Hátrébb léptem tőle - nem játszok ilyet! Grace nem érdemli meg! 
- Nem érdekel Grace! 
- Engem pedig te nem érdekelsz, Styles! - Szakadtam el tőle végleg - és ez volt az utolsó alkalom, hogy egy újjal is hozzám értél! 
Ismét megfordultam, de az aprócska öregember állt velem szembe akinek még mindig nem tudom a nevét. 
- Akadt egy kis problémánk, Harry! 
- Mi a baj Tom? - Állt mellém a fiú, és mindketten kíváncsian néztünk a férfira, Harry védelme még mindig felettünk lebegett. 
- Feltúrták a táborát, megöltek mindenkit! Őt keresik, ez biztos! 
- Hogy érti azt, hogy a táborát, és megöltek mindenkit? - Vágtam Harry elé a kérdésemmel - és miért keresnek? Mégis mi a pokol folyik itt? 
- Sajnálom, Ruthie! A forrásaink megbízhatóak, mindenki aki eddig ismertél halott! 
Nem. Ez tökéletes képtelenség. 
Niall nem halhatott meg. 
Életben kell lennie. 
- El kell innen tűnnöm - ráztam meg a fejem idegesen, könnyeim megállíthatatlanul folytak arcomon. Az előbbi boldog percek, a zene, tánc most annyira idegennek és távolinak tűntek. Mintha nem is ma lett volna, hanem évezredekkel ezelőtt. 
- Nem mehetsz sehová...
- Teszek rá! - Kiabáltam túl az egyre hangosabb esőt - nem hagyhatom cserbe a barátaimat! 
- Nem érted, hogy meghaltak? - Vette át a szót Harry - már nem tehetsz semmit! 
- Te vagy az aki nem tehetsz semmit! Niall nem hallhat meg! Jól van, és egy szavatokat sem kell elhinnem, elegem van ebből az őrületből! 
Kérdésem az lett volna bőven, de a válaszok nem igazán érdekeltek. 
Pontosabban most nem. 
Csak cselekedni akartam. 
Ha kell az egész világot felforgatom azért az emberért aki mindennél többet ér nekem, és aki olyan nekem mintha a testvérem lenne. 
Az utolsó családtagom. 
Hogy hagyhattam magára? 
Annyira ostoba vagyok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése