2015. július 13.

Kilenc- Csillagok voltunk




Harry és az időközben megérkező Liam döbbentem nézett rám. Azt hiszem nem érthették mit jelent az igazi barátság, a szeretet, a hűség és minden más ami hiányzik ebből a pusztuló világból. El akarják nekem mesélni a Védelmezők történelmét, hogy mi és miért történt pontosan de azt hiszem nem értik a lényeget. Talán pontosan azért mert nem volt alkalmuk olyanokkal lenni akik valóban túlontúl esendőek. Múlóak. Még nem foghatják fel, hogy egyszer mindannyian meghalunk, bátrak a pajzsuk miatt. 
De ha olyanok között nősz fel akiket egyik-napról a másikra elveszíthetsz akkor nem tehetsz mást. Vagy felkészülsz a legrosszabbra vagy megvéded a legjobb tudásod szerint őket, hogy tovább maradhassanak veled. Mégis ki akar leélni egyedül egy világot, vagy egy életet a saját képmásával? 
Én biztos, hogy nem. Egyedül Tom volt az aki nem lepődött meg a reakciómon. Idősebb, bölcsebb és nyilvánvalóan tapasztaltabb volt mindannyiunknál. Valószínűleg ez lehet az ok. 
Leültem a betonra, fejemet a térdemre hajtottam, nem érdekelt mit beszélnek, miről sugdolóznak. Nem találtam itt a helyem, nem tartozom ide. Hiába vagyunk egyek, mégis túlontúl különbözünk.
Louis és Zayn jelent meg néhány emberrel együtt. Felnéztem az arcukra és szintén szomorúságot láttam. Veszteséget. 
- Ti ezt akkor sem fogjátok megérteni, ha a világ összes nyelvén írom le és olvasom fel hangosan - sóhajtottam fel, tekintetemet a csillagos égboltra emeltem - amíg nem éreztétek milyen igazán szeretni, feltétel és ítéletek nélkül addig nem. És addig lehettek bármik, az egész hiábavaló! 
Feltápászkodtam a földről, leporoltam magamat. 
- Az egyetlen tanárom egy általatok annyira lenézett egyszerű ember volt - itt Louis felé pillantottam - nem kedveltük egymást, de sosem hagytam volna magára. Hálás vagyok neki mindazért amire megtanított. Kimondva és némán is. A harc és a mozdulatok nem minden, ennek az egésznek belülről kell fakadnia - böktem mellkasomra - azon csodálkoztatok, hogyan tudok eggyé válni a pajzsommal, miközben gyógyítani nem tudok, sajnálkoztok is talán de csak én tudlak szánni titeket. Minden védelmező képes arra amit akkora nagy csodálattal néztek, mindegyik akinek van lelke. Vissza fogok menni,  nem kérek hozzá engedélyt vagy bármi mást, a legjobb barátomról van szó, és olyan emberekről akiket szeretek!  Szóval ha valaki be szeretne avatni valami szörnyen fontosba az jobb ha gyorstalpalót tart. 
Nem vártam meg amíg valamelyikük közbeszól. Egész egyszerűen ahogy a nagy és "dicső" monológom végére értem megfordultam és elindultam vissza a szobámba pár holmit összeszedni. Még az ajtóban hallottam, hogy utolérnek. A vállam fölött pillantottam hátra, Louis és Zayn is velem tartott. 
Szó nélkül léptünk be az épültbe, Louis csak annyit mondott, öt perc múlva ugyanitt találkozunk és mindannyian így is tettünk. Néhány ruhát, pár gyümölcsöt, vizet és egy doboz bontatlan kekszet hajítottam be csak. Kevés de több, mint a semmi. Már vártak rám, mögöttem léptek ki az ajtón, ahol már elég sokan voltak. Oké a sok talán kicsit túlzás de minimum húsz védelmezővel néztem fakasszemet. Nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz túl kedves a búcsúnk. 
- Sajnálom - kezdett bele Tom egyből - de nem engedhetlek el! 
Az egyik oldalán Liam a másikon pedig Harry állt, közvetlenül mellette Grace és még egy rakat ismeretlen ember. 
- Sajnálom - utánoztam a hangnemet - de nem fogok engedélyt kérni hozzá! 
- Ruthie kérlek gondol ezt át! Te ide tartozol, ez a családod, mindig is ez volt! 
- Anyám és apám szembeköpné magát ha látnák mit művelt ezzel a hellyel, maga szánalmas bolond! Komolyan azt hiszi, hogy azért mert eljátssza itt nekem a nagy szakállú bölcset és olyan szavakkal dobálózik, hogy " szükségünk van rád" bízni fogok magában? Két embere is megpróbált megölni, mert azt hitték nem vagyok védelmező. Ezt több, mint elég indok nekem arra, Tom, hogy lelépjek! Álljon félre amíg szépen mondom! 
- Különben? - Vonta fel szemöldökét kihívóan Grace, mire csak elvigyorodtam. 
- Nem fogod megköszönni, kislány! 
Szinte vicsorítva indult  nekem, azaz indult volna ha Harry nem kapja el és rántja vissza. A fiú Tom másik oldalán álló fiúra nézett, mire Liam bólintott. Mindketten, szó nélkül indultak meg felém. Nem éreztem fenyegetést, Louis és Zayn mindenesetre közelebb húzódtak hozzám. Én pedig kiengedtem a pajzsomat, ami engedelmesen feszült meg előttem. 
Pontosabban előttünk. 
- Ugye, most csak viccelsz? - Vonta fel szemöldökét Harry - nem hagyom, hogy egyedül vágj neki, még ha ostobaságot is teszel! 
- Én pedig bebizonyítom, hogy nem vagyok rossz ember, Ruthie! Veletek megyünk, ha tetszik a többieknek, ha nem! - Zárta le a vitát Liam, mire bólintottam. 
- Ez az utolsó szavatok, fiúk? - Emelte meg a hangját Tom, válaszul pedig mindkét srácot beengedtem a pajzsom védelme alá. 
Azt hittem komoly csata fog kialakulni. Hatalmas fényáradat és kemény szavak de semmi ilyenről nem volt szó. Harry egész egyszerűen a levegőbe emelt minket, egészen a felhők felé. Gyorsan és észrevétlenül mozogtunk az irányításával. 
A legérdekesebb pedig az volt, hogy hagytam. 
Ismét rábíztam magunkat, ám ezúttal résen leszek. Így azt hiszem a bizalom szó egy kicsit sok is. Úgy mondanám, ezúttal kihasználtam az alkalmat. 
És őt is. 

*


Már mindenki aludt.Békésen és nyugodtan én azonban sehogy sem tudtam lehunyni a szemem, úgy éreztem mire odaérek már túlontúl késő lesz. Így inkább elindultam körbenézni, hátha találok valamit ami kellően leköti a figyelmemet. Nem kellett sokat mennem. Egy aprócska de annál szebb tó mellett táboroztunk le, amiről még csak nem is tudtunk. Gondolkodás nélkül öltöztem le és léptem bele a kellemesen hűvös vízbe, a tavacska közepébe úsztam még ott is magabiztos voltam, hiszen leért a lábam. Elmerültem a hely szépségében, az apró de annál szebb vízesésben ami a tavat táplálta, a sziklákban és a növényekben. 
Nem is hallottam amikor valaki csatlakozott hozzám, csak azt éreztem ahogy Harry kezét a derekamra csúsztatja. Egy pillanatra megállt a szívverésem, finoman kirázott a hideg, de aztán erőt vettem magamon és szembenéztem vele. 
Bár meztelen voltam, nem éreztem magam sebezhetőnek. 
Egymás szemébe nézve bámultuk egymást, egyetlen árva szó nélkül, perceken keresztül. Némán. Úgy éreztem nem létezik más csak mi ketten. Én léptem először. 
Kezemet arcára csúsztattam, mire közelebb vont magához.
- Nem kellett volna megütnöm téged! 
- Semmi baj - suttogta, mint aki attól fél, hogy megtöri a pillanatot egy hangosabb szóval - megérdemeltem! Rossz ember vagyok, Ruthie! 
- Ez nem igaz, Harry! - Válaszoltam én is ugyanolyan halkan, mire csak egy fanyar mosoly kúszott ajkaira. Áthidaltam a köztünk lévő néhány lélegzetvételnyi távolságot, ajkaimmal finoman érintettem az övéit, szorosabban kapaszkodott belém, nem ellenkezett, nyelve pár pillanat múlva táncra hívta az enyémet. Engedtünk a pillanatnak, mellkasom az övének feszült, bőr a bőrhöz. Éreztem testének melegét, heves szívverését, puha érintését. 
Lábaimat dereka köré csavartam, biztosan tartott, hangtalan, nedves csókokat hagyott nyakamon. A vízesés mögé úsztunk, ott pedig a magas sziklafalnak tolt. Ujjaival bőrömet cirógatta, hajába túrtam és erőteljesebben meghúztam pár tincset amikor ajkaival kényeztetett tovább. A szívem egyre hevesebben vert, és csak ekkor vettem észre, hogy az egész tó kéken ragyog miattunk. Annyira gyönyörű volt. 
- Tényleg bízol bennem? - Suttogta Harry fülemben, miközben legérzékenyebb pontomat kényeztette figyelmes ujjaival. 
Szemébe nézve bólintottam, torkomat túl száraznak éreztem, hogy bármit is mondani tudjak. Minden annyira sok volt. Túl új, szinte végtelen. 
Fájdalmasan felnyögtem amikor először hatolt belém, összeszorítottam szemeimet.
- Nézz rám, kérlek! 
Megvárta amíg újra ráfigyelek, ajkaink ismét találkoztak, míg csípője finom mozgásba kezdett. Minden egyes légvétellel könnyebb lett. Tökéletesnek éreztem minden pillanatát. Kezek, heves csókok, érintések, nehéz légvételek gabalyodtak egymásba miközben eggyé váltunk. Harry pajzsa ott feszült a fiú mögött, szorosan magához ölelt, tarkójába mélyesztettem körmeimet, egyikünk sem fogta vissza magát. Éreztem, hogy már nem kell sok neki, így sietve kaptam ajkai után, végig egymás szemébe néztünk, az utolsó pár mozdulatánál nem csókoltuk meg egymást, de ajkaink ott lebegtek egymástól alig pár milliméterre, én pedig csak néztem ahogy ez a gyönyörű fiú darabjaira hullik előttem. 
Nagyokat lélegezve igyekezett légvételét rendbe szedni, ahogy én is. Karjaim még mindig nyaka körül voltak, és nem úgy tűnt, mintha Ő el akarná engedni a derekamat. Talán túl gyors volt az egész, hirtelen. 
De nem volt mire várnom. 
Hosszú órákon át maradtunk még, kifeküdtünk a partra, és újra meg újra szeretkeztünk. 
Nem számított a világvége, a pusztulás, vagy az, hogy hová is tartok pontosan. 
Mert ezekben a percekben. 
Embernek éreztem magam. 
Igazi embernek. 
- Nagyapám arról mesélt gyerekkoromban, hogy amikor a világunkat teremtették, sokan irigyek voltak az emberekre - ölelt magához szorosan Harry, mire felvontam szemöldököm.
- Mégis ki? 
Erre szélesen elvigyorodott. 
- A Nap, a Hold de a legirigyebbek maguk a csillagok voltak, kivétel nélkül, mindannyian arra vágytak, hogy érezhessenek, megunták a várakozást és egész egyszerűen lehullottak az égről. 
- Hullócsillagok? 
- Igen - nevetett a fiú - de nem élték túl, pontosabban egy kivételével aki nem irigységből jött, hanem azért mert tényleg érezni akarta - fűzte össze ujjainkat- szeretni és szeretve lenni vágyott. Odafentről megszánták és lelket adtak neki, testet és akaratot. Mindössze egyetlen dolgot kértek tőle! 
- Micsodát? - Vigyorogtam most már én is egyre kíváncsibban. 
- Arra kérték, vigyázzon az emberekre, óvja meg őket, és mutasson számukra utat! Fényével legyen a fáklyájuk, az igazi Védelmezőjük! 
Visszaemlékeztem a falakon lévő rajzokra, hullócsillagokat is láttam. 
- Szerinted...
- Nem tudom - vágott közbe Harry - nagyapám sok mindenről mesélt nekem, de azt hiszem valamiben igaza lehetett - csókolt meg finoman - ha megtalálod a csillagod, akkor vagy igazán egész, akkor vagy igazi Védelmező. 



1 megjegyzés: