2015. július 31.

Tizenkettő - Miattad





Gondolom mindenki azt hitte, hogy rosszabbul fogom viselni. Hetekig dühöngeni fogok majd és bosszút akarok állni mindenkin aki él és mozog. De nem akartam, hogy így érezzék. Elég ha én érzem és megtartom magamnak. Emiatt viszont egy kicsit távolságtartó és rideg is lettem. Szótlan. Nem érdekelt mit akarnak csinálni a többiek, tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy ez újból megtörténjen, szóval elhatároztam, hogy nem állok le. Tovább kutatok emberek után és akin csak tudok segítek, így két legyet ütök egycsapásra. Ugyanis előbb vagy utóbb de felhívom magamra a figyelmet így még felesleges utakba sem kell bonyolódnom. 
Az éjszakák azonban mások voltak, talán az egész napos némaság miatt, vagy csak mert bűntudatom volt a mérhetetlen fájdalom mellett. Nem tudtam aludni. Ha pedig mégis akkor rémálmaik voltak. Minden egyes este. Pedig eléggé kimerülten. 
Későn értem vissza a táborhelyünkre, a tűz már ropogott és Harry nagyon idegesnek tűnt ugyanis amikor megjelentem szinte azonnal elém szaladt, arcomat két tenyere közé fogta és hevesen csókolt meg. Jólesett az érintése. Az egyetlen amit érezni tudtam az a jóleső forróság volt. 
- Mit csináltál? - Korholt le amikor végighúzta hüvelykujját az arcomon lévő egyik hegen. Valószínűleg mocskos voltam, poros és véráztatta. Sziklákra másztam, de nem akartam használni a pajzsomat. Nélküle is kell lennem valakinek. 
Így nem válaszoltam csak kibontakoztam az öleléséből és lehuppantam a földre a tűz mellé, hogy a lángokat bámuljam. 
- Sokáig fogod még ezt csinálni? - Nézett rám Louis - mindannyian vesztettünk már el valakit, mégsem rohangálunk a világban, mint valami őrült idióta! 
- Louis, kérlek! - Pirított rá Liam - ezt már megbeszéltük! 
- Ezen nem volt mit megbeszélni, semmi értelme itt lennünk - folytatta hevesen a fiú - ha itt akar maradni akkor...
- Akkor menj el Louis - szólaltam meg hosszú napok óta először, rekedtnek hallottam saját hangomat - nem kértem, hogy maradjatok, ahogy azt sem, hogy gyertek velem! 
- Mióta eltemetted a legjobb barátodat, egy szót sem szólsz hozzánk Ruthie - vette át a szót csendesebben Zayn, és még magam is meglepődtem milyen barátságos a hangja - nem tudjuk, mire készülsz. 
Na igen. 
Valójában mire is készülök? 
- Meg kell tudnom, hogy miért pont ezt a falut rohanták le - törtem meg ismét a beálló csendet, mire  Liam előrébb lépett - vagy ti már tudjátok? 
- Nem hiszem, hogy lett volna okuk erre...
- Nekem pedig kifejezetten úgy tűnik, hogy valakit, vagy valamit nagyon keresnek! Mert ha nem akkor eddig mégis mire vártak? Mióta élek egyetlen katonát sem láttam Louis! Miért pont most? 
- Tudják, hogy életben vagy - szólalt meg Liam, én pedig egyből rákaptam tekintetemet, a srác pedig felsóhajtott. 
- Mi? 
- Liam - nézett rá Harry figyelmeztetően.
- Te is tudtál róla? - Pattantam fel a helyemről és a göndör felé fordultam - mégis mi a fene folyik itt? Elmondaná végre valaki? 
- Mindig arról meséltek neked, hogy te vagy az utolsó Védelmező - nézett rám Louis, a tűz fénye narancssárgára festette az arcát - ami természetesen nem volt igaz, viszont te vagy az akinek az apja és az anyja is Védelmező volt. A többiek - nézett végig a díszes társaságon - Liam, Harry és még sokáig sorolhatnám a neveket, nekik csak az egyik rokonuk volt az, és még azt sem biztos, hogy a szüleik! Aminek nem is lenne jelentősége, csakhogy a legerősebb Védelmezők mind azok voltak akiknek a szülei is azok. 
- Nekem a nagyapám volt - mosolygott rám Liam és leült mellém, hogy aztán előhúzzon a kabátjából egy régi fényképet amin egy mosolygós, életvidám fiatal férfi állt, aki nagyon hasonlított rá. 
- Nekem apám volt az - folytatta Louis - én mégsem lettem. Nem értjük miért marad ki néha egy-egy generáció de létezik egy prófécia. 
- Egy prófécia? - Vontam fel a szemöldököm - miért nem hiszünk már egyből az összes tündérmesének? 
- Nem nézted végig a falon lévő festményt Ruthie - ingatta a fejét Harry - pedig sokat tanulhattál volna belőle! 
- Igazán? Akkor miért csak most mondjátok el ezt nekem? Próféciáról beszéltek és menekülni akartok? 
- Senki sem győzhet egyedül - komolyodott meg Liam - még te sem! 
Csend. 
Igyekeztem alaposan megrágni a hallottakat. 
- Miről szól? 
-  A jóslat szerint lesz egy tűz amely minden életet kiolt majd, és porig rombolja az emberek által épített világot - Harry hangja kísértetiesen zengett - ahhoz pedig, hogy a hamuból új élet emelkedjen fel, a legerősebb csillagra lesz szükség aki fényével mutatja majd az utat követőinek! 
- Csillagok - suttogtam magam elé, visszaemlékeztem a Harry által mondott mesére, egy kicsit összezavart ez az egész. 
- És mégis miből gondoljátok, hogy én vagyok az utolsó? Hiszen annyian lehetnek még kint! Ez az egész egy hatalmas baromság, amit még ti sem gondolhattok komolyan! 
Harry elmosolyodott. Két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és a nyakamban lógó kristálymedált emelte elém, úgy, hogy annak a végét lássam ami így egy csillagot formázott előttem.
- Ez csak egy buta nyaklánc -ráztam meg a fejem és elvettem a fiútól - csak ez maradt nekem a szüleimtől...
Hangom a végére elhalkult, és én is a kezembe vettem az apró kristályt ami tényleg mindig a nyakamban lógott, és már fel sem tűnt a létezése. 
- Ez akkor is képtelenség - ingattam a fejem - miért csak most? Miért kellett ehhez ennyi embernek meghalnia? Miért csak ültök és rám vártok? 
- Ezt én is szeretném megtudni - zengte be a teret egy mély, öblös hang majd egy kisebb izomkolosszus lépett elő. Barna bőre volt, sötétbarna szemei, félmeztelen, csak egy nadrágot és cipőt viselt karjain fekete tetoválások tömkelege. Félnem kellett volna tőle, de egyszerűen olyan kellemes látványt nyújtott a szememnek, hogy nem tudtam elkapni róla a tekintetemet. 
Harry lépett először. Mindannyiunkra kivonta a pajzsát, így akár biztonságban is érezhettük volna magunkat de az idegen csak elvigyorodott és mintha semmi nem lenne előtte könnyed lépésekkel átlépte a gyenge védelmet. 
Engem bámult. Akárcsak én Őt. 
Oldalra billentettem a fejem, ajkaim egy kicsit elnyíltak egymástól ahogy figyeltem mozdulatait a jóképű férfinak. Megállt előttem, kezemet felemelte és egy apró csókot lehelt rá, hogy aztán a szemeimbe nézhessem. 
 - Nagyon jó - állt közénk Harry - akkor akár el is engedhetnéd, ugyanis Ő az én barátnőm! 
A férfi lesajnálóan mérte végig, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak. 
- Adam vagyok - mutatkozott be aztán - és megtiszteltetés veled találkoznom, Ruthie! 
- Azt már tudjuk, hogy te is Védelmező vagy - szólalt meg Liam is - de, hogy találtál ránk? Követtél minket? 
- Nem - nézett rá egy kicsit barátságosabban - nem messze van innen az otthonom, több száz ember él együtt, többek között az én védelmem segítségével! 
- Hogy, ez mennyire nagyszerű - húzta el a száját Harry, és teljes testével állt elém - akkor esetleg vissza is mehetnél! 
- Nélkületek nem hinném! 
- Már miért, nem? - Feszült neki Harry, de finoman megfogtam a kezét mire lazított testtartásán. 
- Szívesen veled tartanánk, Adam! 
A férfi erre még utoljára mindenkin végignézett azután pedig bólintott. Liam bosszúsan sóhajtott fel, gyorsan kioltotta a tüzet, Adam pedig már indult is. 
- Hé - léptem Harry elé - még soha sem mondtad ki hangosan, hogy a barátnőd vagyok! 
- Az vagy, nem? - Nyúlt finoman az állam alá, mire bólintottam, Ő pedig gyengéden megcsókolt. 
- Szeretlek - suttogtam miközben fejemet homlokának döntöttem - minden rendben lesz! 
- Én is szeretlek, Ruthie! De csak remélni merem, hogy igazad lesz...

*

Ismét este volt. De már nem csak öten ültük körül a tűzet, hanem több, mint százan. Gyerekek, felnőttek, boldogak és boldogtalan emberek egyaránt. A kis kolónia vezetője Adam apja volt, aki ugyanolyan, volt mint a fia, csak kicsit idősebb. Lucas nagyon elégedettnek tűnt amiért a köreibe tudhatott minket és azonnal egy hatalmas ünnepséget akart rendezni.  Mi tiltakoztunk, de azt mondta a komolyabb dolgok várhatnak holnapig. Ma pihennünk kell. Így történt tehát, hogy a tűz körül táncoló párok vannak, nevető arcok és hangos zene szól körülöttünk. Mindannyian tele hassal ültünk már és azt se tudtam hirtelen hova kapjam a fejem,annyi minden volt amit meg akartam nézni. Bár még mindig kissé bizonytalan volt a csapatunk, hiszen szorosan egymás mellett foglaltunk helyett. 
Hátamat Harry felsőtestének vetettem, így érezhettem minden egyes nyugtalan szívdobbanását. 
A táncosok ügyesek voltak, egyszerre tapsolt a közönség, Lucas, Adam mellett ült, valójában úgy tűnt mintha inkább trónoltak volna, és mi lennénk a népe, ami egy kicsit vicces, hiszen már rég nem  kiskirályok korában élünk. 
Persze csak ha valóságos ez az egész, és nem egy édes álomban vagyunk. 
Figyeltem ahogy egy lány odalép Lucas elé, mire az két puszit nyom neki az arcára és valamit a kezébe.
A zene nem állt le, tovább táncoltak, mígnem a lány elénk nem ugrándozott, egyszer, kétszer majd háromszor is, hogy aztán majdnem előttünk hajoljon meg és egy apró kis papírdarabot dobjon pontosan elém. 
Harry mozdult elsőként, hogy elvegye, de én gyorsabb voltam és a zsebembe csúsztattam. Nem akartam, hogy most ezzel foglalkozzunk. Szerettem volna, ha a többiek is megnyugszanak egy kicsit. 
Nem vártuk meg az ünnepség végét, hamar leléptük, kaptunk egy külön szobát. Harry és én együtt fürödtünk meg, apró lopott csókokat váltottunk amíg élveztük a meleg vizet. Kifésültem a hajamat, bebújtunk a puha ágyba, és csak ekkor jutott eszembe a papír. 
Előkotortam a zsebemből és kihajtogattam.
Harry olvasta fel hangosan. 
Vesztünkre.

" Áruló van a tieid között! "


2015. július 24.

Tizenegy- Bűn és Bűnhődés





Azt hiszem néha csak egy kis segítség hiányzik. Egy- két fénysugár az életünkből, hogy meglássuk a jót és merjünk előrébb lépni. Jobbakká válni, olyan emberekké akik képesek felismerni a körülöttük létező világ problémáit és segíteni akarnak azon. Ha pedig tudnak is akkor még egy lépést tettünk előrébb. 
Valami ilyesmi történhetett velünk is. Ugyanis a falu felszabadítása után valahogy nem volt megállás. Nem rejtőzködtünk tovább. Sőt. Újabb és újabb településeken segítettünk, még több ember állt mögénk és talán ettől még boldogabbnak kellene lenem, de valahogy nem ment. A szívem a torkomban dobogott akárhányszor arra gondoltam, hogy Niall talán már nincs is életben. 
Természetesen igyekeztem ezt a dolgot elhessegetni a fejemből, de elég béna vagyok ezekben. Harry minden lépésemre ügyelt, és az igazság az, hogy egyre jobb barátságba lettünk a többiekkel is. Meneteltünk, segítettünk, esténként pedig eltöltöttem pár lopott órát Harry társaságában.
Maga lett volna a paradicsom, ha éppen nem egy ilyen rohadó környezet venne körül minket.
Szóval maradt a valóság. 
- Már csak egy napi járásra vagyunk - huppant le közénk Louis, sápadtságomat látva pedig hozzátette - minden rendben lesz! 
Hálásan mosolyogva bólintottam felé. 
Vicces. Az ember hajlamos azt hinni, hogy ha folyamatosan azt hajtogatja "minden rendben lesz" akkor tényleg megtörténik. A bökkenő csak ott van, hogy ez mindössze egy hazugság. Méghozzá a kegyes részlegből amivel empatikus módon megpróbáljuk szebbé varázsolni a nem túl szép dolgokat. 
- Azért vittelek magammal mert nagyobb terveink is vannak - nézett rám hirtelen Harry - de azt hiszem rosszul közelítettük meg az egészet! 
Liam egyetértően bólintott, én pedig értetlenkedve vontam fel a szemöldököm. 
- Miféle terv? 
- Le akartuk rohanni őket -vette át a szót Zayn - és össze akartunk gyűjteni annyi védelmezőt amennyit csak lehet, de azt hiszem Harry arra gondol, hogy nem biztos, hogy a támadás a legjobb megoldás. Talán a védekezés is megteszi, elvégre ha sikerül megmentenünk az embereket, egyedül a vezetőség városa marad védtelen és ítéltetnek éhhalálra! 
Éhhalál. 
Vajon tisztában vannak vele, hogy ez ártatlan életeket is magába foglal? Miért hiszik azt, hogy mindenki a vesztünket akarja akik a megmaradt világ vezetőségének közelében élnek? 
- Gondolom nem értesz velünk egyet - bökte meg a vállam csipkelődve Louis mire tényleg megráztam a fejem. 
- Ott sem mindenki bűnös! Biztosan van más kiút is ebből az egészből! 
- Persze - bólintott Harry kissé dühösen - a halálunk által felépülhet egy szebb jövő! 
- Nem ezt mondtam - ellenkeztem egyből - ne forgasd ki a szavaimat!
- Te pedig értsd meg, hogy nem tudok mindenkit megmenteni! 
Hangja éles késként szúródott a mellkasomban. 
- Senki sem kérte, hogy gyere velem Harry! - Tiltakoztam hevesen - ahogy azt sem, hogy sorra mindenkinek segítsünk! 
- Na persze - forgatta a szemeit - tudtommal te voltál az, aki kiugrott a fák mögül...
- Nem fogom végignézni, ahogy ártatlanok halnak meg miattunk - vágtam közbe hevesen - valahogy nem bírná a gyomrom! 
- Nem mi okoztuk ezt az egészet, Ruthie! - Szólalt meg csendesen Liam - ha elkapnak egy védelmezőt, akkor fegyvert kovácsolnak belőle...még senki nem élte túl! Ezért rejtőzködünk! 
- Gyávaságból - szólalt meg Louis - ezért rejtőzködtök! 
Senki nem akart tovább beszélgetni. 
Valahogy fagyos lett a hangulat, és hosszú napok óta most először. Azt hiszem már várható is volt a dolog. Hiszen annyira kiszámíthatóak vagyunk. Még ha próbáljuk ennek az ellenkezőjét is eljátszani. 
Ezen az estén nem aludtam. Tudtam, hogy holnapra nagyon fáradt leszek de valahogy mégsem tudtam lehunyni a szememet. A többiek mindannyian békésen szundítottak, mellettünk a tűz halk lángja ropogott de én csak a csillagos eget tudtam bámulni. 
A gondolataim megállíthatatlanul pörögtek a szemem előtt, és minden egyes kérdésem megválaszolatlan maradt. Mert nem volt aki választ adjon rá.
Pontosabban nem élt már olyan. 
Mert arra gondoltam, hogy vajon a szüleim büszkék lennének-e rám, vajon segítenének-e most nekem és milyen gyerekük lettem volna ha még élnének. 
Úgy értem, hogy azt tenném amit mondanak? 
Vagy még az Ő szavuk ellen is képes lennék fellépni és hatalmas örültségékbe ugrani. 
Vajon megértenék, hogy a legjobb barátom miatt csinálom? 
Oldalra fordítottam a fejem, és elmosolyodtam amikor Harry nyugodt arcára néztem. Nem bírtam megállni, hogy ne simítsam végig ujjaimat gyengéden arcának finom ívén. Még mielőtt elhúzhattam volna a kezemet, elkapta azt és egy-egy apró csókot helyezett minden egyes új begyemre. 
Halkan kuncogni kezdtem, mire rám nézett. 
- Nem akartalak megbántani! 
- Tudom - suttogtam és tényleg így éreztem. Csak meg akart védeni, ez minden. 
- Szeretlek, Ruthie! - Villantott rám egy szép vigyort, és én sem állhattam meg mosoly nélkül. 
- Szeretlek, Harry - bújtam hozzá közelebb, mire magához ölelt és túlontúl hamar visszaaludt. Hallgattam egyenletes szívverését, apró légvételeit és magamba szívtam finom illatát, a gondolat pedig önkéntelenül fészkelte be magát a fejembe. 
Mi lesz ha elvesztem? 
Azt soha nem élném túl. 
Darabjaimra hullanék, ha már nem most is úgy vagyok.
Miatta. 

*


Karikás szemekkel, kicsit fáradtan de annál biztosabb léptekkel, Harry kezét szorosan fogva haladtam a célunk felé. Tudtam, hogy már alig pár lépés választ el, ám arra a látványra ami a szemünk elé tárult, még én sem voltam felkészülve. 
Nem mertem ránézni a többiekre. Louis és Zayn szintén itt nőtt fel. 
Nekik is pont úgy fájt, mint nekem. 
Törmelék, felszálló füst és némaság.
Ez minden ami a menedékből maradt. 
Szó nélkül indultam meg felé, nem kértem engedélyt vagy biztatást és valójában az sem érdekelt volna, ha nem biztonságos. Csak menni akartam. Megkeresni Őt. Vagy imádkozni, hogy ne találjam meg ezzel is nyújtva a lelkem felé egy kis reményt arra, hogy még életben van. 
Mert nem halhat meg. 
Bukdácsolva haladtam, arcomat könnyek csíkozták és több követte. Nem tudtam abbahagyni a sírást.
Nem tudtam, hogy kell. 
Csak meneteltem előrébb. Holtesteket láttam a romok alatt, felett, az udvaron már ami megmaradt belőle. 
Mindenhol. 
Anyák vérét rászáradva a gyermekeik bőrére, az utolsó leheleteket a férfiak arcán ahogy családjukat próbálták védeni. Hazafelé rohanó gyermeksikolyokat akik soha nem értek már el addig. 
És ezt emberek tették. 
Parancsra. 
Így érünk véget, így ér véget minden. A saját kezünk által. 
- Ruthie - kiáltott felém Louis én pedig végre valahára felkaptam a fejem és a hang irányába rohantam. 
Láttam a karkötőjét. 
Én adtam neki a tizedik születésnapjára, nekem is pontosan olyan volt. 
Csak neki és nekem. 
Niall feküdt egy nagyobb törmelékkupac alatt. 
Harry megpróbált visszatartani de már késő volt. Annyira késő. Az erőm segítségével szabadítottam ki onnan. Véres volt az arca,szemei élettelenül meredtek az égbolt felé, azok a gyönyörű kék szemei amelyeket annyira szerettem már nem csillogtak többet játékosan. 
Már nem fog több idióta viccet elsütni, és nevetni sem rajtuk.
Ahogy nem fogja elkérni az utolsó csirkeszárnyat sem a konyhán. 
Mert neki már nincs szüksége ezekre. 
Csak nekem lett volna rá. 
De cserbenhagytam amikor elmentem és itt hagytam védtelenül. Szó nélkül elsétáltam. 
- Még csak el sem búcsúzhattam tőle- hunytam le szemeit, remegő hangon. Bőre jéghideg volt érintésem alatt. Elcsuklott a hangom.
- Ruthie...
- Miért tették ezt? - Kiáltottam fel hangosan és a földre csaptam,nem érdekelt tenyerem mennyire tiltakozik a fájdalom ellen - miért, miért, miért? 
- Ruthie - próbálkozott újból Harry, de megráztam a fejemet. Nem érdekelt a vigasztalása. El kell temetnem őket. 
Mindenkit. 
Egy apró csókot nyomtam legjobb barátom homlokára majd felálltam mellőle és hosszú uszályként vontam ki magam mögé kéken derengő fényemet. A romok megmozdultak, engedelmesen kotródtak félre az útból. A kúszó kékség finoman ölelte körül a megfáradt testeket.
Eltemettem őket. Nem hagytam, hogy segítsenek. Mindenki pihenni tért. 
És én biztosítom nekik a békét ezentúl. 
Gyönyörű zöld füvet, apró patakot és virágoktól megduzzadt fákat képzeltem el nekik, a természet pedig a pajzsom védelme alatt meg is tette amit kértem. 
Szép sírkert lett. 
Szó nélkül léptem az egyik fáklyához ami megmenthette volna őket, majd a másikhoz és leleheltem beléjük életet. 
A halottakra vigyáznak ezentúl. 
Hát ez lett a gyávaságból. 
Nem is érdemlünk mi mást csak szenvedést. 
A rejtőzködés miatt. 
Most. 
És mindörökké. 

2015. július 20.

Tíz- Életben vagyunk

Halihó! 

Itt is lenne a folytatás, remélem tetszeni fog, az esetleges hibákért elnézést kérek, pluszban van itt nektek egy link, egy zenével amit akkor hallgattam miközben írtam remélem így tényleg visszaadja a hangulatot ami megfogott miközben írtam. Véleményeknek nagyon-nagyon örülnék! :) 







Reggel arra ébredtem, hogy fázok. Bár melegen voltam felöltözve, hiányzott mellőlem valaki. Ha egész pontos akarok lenni, akkor bizony Harry volt ez a valaki. Felkaptam a táskámat a földről és elmosolyodtam ahogy az előttünk elterülő kis tóra néztem, főleg az emlékeim miatt. Felsóhajtottam már indulni akartam, hogy megkeressem a többieket amikor egy hatalmas csattanás rázta meg a földet. Összeszorult a torkom a hangra, amit géppuska ropogás is követett, a kiabálásokról már nem is beszélve. Azonnal futásnak eredtem, egyenesen a hang irányában. 
A többiek is utánam eredtek, így együtt rohantunk át a sűrű és magas fák lombjai között, Liam volt az aki végül megállított minket és egy határozott mozdulattal a fűbe vetődtünk. Megjegyzem én nem szándékosan. 
Harci gépeket, katonákat, fegyvereseket láttunk amint lerohannak egy aprócska és minden bizonnyal védtelen közösséget. Nem kíméltek semmit, a romos házakat, ingadozó templomokat, felnőtteket, gyermekeket mindent a porig akartak égetni.
- Miért teszik ezt? - Suttogta Zayn - nem ártottak senkinek! 
- Fejvadászok - válaszolt ugyanolyan halkan Louis - nem tehetünk semmit értük, titeket keresnek és az olyanokat, mint mi vagyunk! 
Hát persze. Louis és Zayn árulónak számít. Nem adják a hatalom kezére a védelmezőket, pedig ez a mostani társadalom egyetlen kőbe vésett szabálya.
Újabb sikolyok hallatszottak a szemem sarkából pedig megpillantottam egy apró családot akik pont felénk tartottak. Nem úgy tűnt mintha észrevettek volna, inkább csak menekülni próbáltak. Egy fegyveres katona azonban elkapta őket, a kisfiú sikoltani kezdett, a nő pedig zokogva könyörgött az életükért, egyedül a férfi volt az aki némán nézett szembe a katonával.
Az egyenruhás önkényeskedő igazságosztó pedig a fejéhez emelte fegyverét, és azt hiszem ekkor pattanhatott el az a bizonyos cérna. 
Szó nélkül ugrottam fel a helyemről, még fél füllel halottam ahogy Louis szitkozódik, és valamelyik megpróbál marasztalni de mindhiába. Nem fogom végignézni ahogy ártatlan emberéletek hullanak el. 
Többek között miattam. 
Olyan gyorsan szedtem a lábamat ahogy csak tudtam, nem akartam egyből lelepleződni így egy hirtelen de annál elegánsabb mozdulattal egész egyszerűen kirúgtam a férfi kezéből a fegyvert, aki hangosan felordított a kezét ért ütés miatt. 
- Remélem el is tört! - Kiáltottam rá, a pisztoly után rohantam és a családfő kezébe nyomtam - vigye innen a családját! 
A férfi nem kérdezett sokat csak bólintott és ismét futásnak eredtek, időközben pedig a katona feltápászkodott a földről, azt hiszem hátulról akart támadni, ám Zayn gyorsabb volt és egy hangos reccsenéssel eltörte a férfi nyakát. 
Hálásan bólintottam felé. 
- Annyira tudtam, hogy nem fogod megállni - forgatta a  szemét Louis - mi a terved? 
- Nincs tervem - feleltem őszintén, mire csak felhorkantott. 
Mégis mit várt? Hogy már futás közben parancsnokká váltam? 
- Liam figyelj rájuk - vette át a szót Harry - ne használd az erődet csak ha szükséges, vigyázzatok egymásra és mentsetek meg akit csak tudtok! Mi együtt megyünk - pillantott ezúttal rám - a táborunknál találkozunk és estig várunk, ha nem jön valaki,  akkor továbbindulunk nélküle! 
- Őt is itt fogod hagyni? - Nézett rá Zayn ridegen, mire Harry összepréselte ajakit. A válasz túl egyértelmű volt. 
Még kimondatlanul is. 
Nem. 
Azt hiszem nem ez lett volna a legjobb alkalom a vitákra, szóval egész egyszerűen megragadta a karomat és futásnak eredtünk, egyenesen a harctér közepébe. Igaz, enyhe túlzás annak nevezni, mert ami itt folyik az nem több az értelmetlenségnél. Így nevet sem érdemel. 
Jobb erőben voltunk, az első pár katona nem is számított ránk, a poros egyre néptelenebb utcákon gyorsan haladtunk, akit csak tudtunk megmentettünk, de még így is pont elég vérbe fagyott holtest feküdt az út mentén, élettelen szemük az égre meredve. Egy hangos és nagy lövedék csapódott be egyenesen elénk ami miatt mindketten hátrarepültünk, elszakadtunk egymástól.
Bár azt hittem el fogok ájulni az ütés miatt, de a pajzsom most sem hagyott cserben. Kérés nélkül tompított az ütésen, igaz még így is sikerült konkrétan lenulláznom egy egyébként is ingadozó házat. Köhögve, néhány karcolással testemen másztam ki a romok alól, egyből Harry után kezdtem kiabálni, de halk sírásra lettem figyelmes. 
Csendes léptekkel indultam meg a hang irányába, egy fiatal nő ült a földön, körülötte mindenhol vér és a más alig lélegző kisfiát szorongatta magához.
- Az apját már elveszítettem - nézett fel rám- nem tehetik ezt  velem, nem vehetitek el tőlem a kicsikémet, csak Ő maradt nekem belőle! 
A kisfiú szaggatottan lélegzett, küzdött de azt hiszem már csak percei lehettek hátra. Én pedig álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Az anya felzokogott, arcát a gyerek mellkasára helyezte, én pedig döntöttem. 
Melléjük térdeltem, kezemet a sebre helyeztem, ami a hasán voltam. Lehunytam szemeimet, mindent megpróbáltam kizárni a körülöttem lévő ostoba, és utolsó napjait rúgó világból, az anya fájdalmából és a kisfiú utolsó, küzdő szívdobogására koncentráltam. Azt akartam, hogy érezze azt amit én is. A reményt, az erőt. 
Forróság gyúlt a mellkasomban, a forróság pedig a kezem felé indult, a barna hajú, törékeny nő végre rám nézett, és én is kinyitottam a szemem ami ezúttal kéken izzott. Láttam az arcán a megrökönyödést, hallottam ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete de nem érdekelt. Meg akartam gyógyítani ezt a gyereket. Tenyerem kéken izzott, a seb pedig egyik pillanatról a másikra gyógyulni kezdett, mígnem teljesen összeforrt ahogy a testén lévő összes többi apró karc, horzsolás és zúzódás. Nagy, zöld szemeivel az anyjára nézett én pedig felálltam amikor újabb robbanás rázta meg a házakat. 
- Köszönöm - suttogta magához szorítva a gyermeket - köszönöm Védelmező! 
Összerezzentem a név hallatára. 
- Maradjanak itt- súgtam nekik oda még utoljára aztán még mindig izzó szemmel kiléptem az utcára. Az első katona reakciója megfizethetetlen volt amikor meglátott. Elvigyorodtam és félrebillentettem a fejem, mire felemelte a fegyverét. 
Ki kellett volna nevetnem.
Egyetlen apró kis pöccintéssel kivertem a kezéből amikor a hajlékony, kék pajzsom ostorként nyúlt utána, majd tovább haladtam ügyelve arra, hogy a férfi ne okozzon több gondot. Már csak a tompa puffanást hallottam magam után. 
A levegőbe emelkedtem, pajzsom ezúttal alattam örvénylett, és rendes pók módjára nyúlt a harci gépek után, nem kímélve egyetlen ártó szándékú lelket sem. Valójában az egész nem tartott tovább pár percnél, mert azt hiszem egy kicsit kiakadtam. 
Oké. 
Őrjöngtem ami azt illeti.
 Az aprócska főtér közepére jutottam ahol Harry és a többiek már vártak rám, mindketten a pajzsukkal védték az embereket, azonban én voltam az utolsó csapás. 
Harry szó nélkül vont magához amikor végre leengedhettük a pajzsunkat és hosszan csókolt meg. 
- Szóval - törte meg az idilli pillanatot Louis - azt hiszem ha eddig nem is tudtak rólatok, mára egészen biztossá vállt a védelmezők létezése! 
Tekintetét az előttünk elterülő romokra emelte, és mi is úgy tettünk. Füst gomolygott, törmelékdarabokkal a levegőben de volt más is. A remény. Méghozzá a túlélők szemében akik bár bátortalanul de felénk igyekeztek, élükön a nemrég meggyógyított kisfiúval aki egyenesen hozzám szaladt és megfogta kezemet, hogy aztán egy hálás, foghíjas mosollyal jutalmazzon. 
- Féltékenynek kéne lennem? - Vonta fel a szemöldökét Harry lehajolva a kisfiúhoz aki abban a pillanatban az ölébe mászott. A fiú magához vonta és felemelte miközben összekulcsolta ujjainkat és így néztük az előttünk elterülő látványt. Pontosan addig amíg az első sérültet elő nem hozták. 
Úgy tűnt mintha nem mernének ránk nézni, vagy közelebb jönni, ám a Harry karjaiban lévő gyermek kiugrott a srác kezei közül és óvatosan megfogta egy nyurga, szőke férfi kezét aki az arcán, pontosabban a szeménél lévő vérző sebet szorongatva botorkált elő. 
Másik szeme tökéletesen épp volt, és könyörgően nézett rám. 
Liam már épp lépett volna, hogy segítsen rajta azonban ismét engedtem az érzésnek, felemeltem a kezem és hagytam, hogy vezessen az erő visszaadva ezzel egy ártatlan ember látását. 
- Tudsz gyógyítani - ámuldozott Liam, Harry csak a szemeit forgatta. 
- Segítsetek másoknak is - indult el pár ember felé - ti ketten pedig keressetek a romok között túlélőket! 
Zayn és Louis bólintott és mindenki indult a dolgára. 
Úgy tűnik csapatként jobbak vagyunk. 
Egészen jók. 
Ahogy teltek a percek és lassan sikerült a sérülések végére érnünk egész kimerültnek éreztem magam. Ugyanakkor tudtam, hogy a tetteinknek következményei lesznek. Egy egész osztagot pusztítottunk el. Ennek nyoma lesz és ezek az emberek ezúttal tényleg miattunk fognak meghalni. 
- Harry -szólítottam meg csendesen, már este volt, segítettünk eltakarítani a romokat, és a pajzs segítségével rendbe tenni a házakat, eltemetni a halottakat.  A göndör fiú felém fordult, nem szólt semmit csak gyengéden átölelt ajkait finoman szorította az enyéim ellen. 
Egy kósza könnycseppet töröltem le arcáról, de még több követte, ez az erős férfi itt sírt előttem, a földre rogyva én pedig nem tudtam mit mondhatnék.
- Az a sok ember - találta meg ismét a hangját időközben pedig csatlakozott hozzánk Liam is - értelmetlenül haltak meg, és tovább folytatták volna! 
- De vége van Harry! - Fogtam két kezem közé arcát, vigasztalóan csókoltam meg homlokát - vége van! 
- Mégis meddig? Mihelyt kitesszük a lábunkat innen ezek az emberek halálra ítéltettek! Vissza fognak jönni, talán már most is úton vannak feléjük - vette át a szót Zayn - felénk...
- Akkor maradjunk és nézzünk szembe velük! 
- Nem - tiltakozott egyből Harry - te is tudod, Liam, hogy nem ez a feladatunk! 
- Egy falu még nem a világ vége Liam - tette a srác vállára kezét Louis - a háború áldozatokat követel! 
- És pont Caleb életét akarod feláldozni? -Néztem rá dühösen - az a kisfiú a halál tornácán volt, és alig hét éves! Te is lehettél volna a helyében, Louis! 
- Elég ebből - szakított félbe minket ezúttal az a fiatal férfi akinek a szemét gyógyítottam meg - kérlek, ne veszekedjetek, minden rendben lesz velünk és még ha vissza is jönnek, hogy elpusztítsanak akkor is csak hálásak lehetünk nektek! 
- Ugyan miért lennél hálás? 
- A napokért - válaszolt Zayn kérdésre - a nevem Joseph és örök hálával tartozok nektek ahogy az egész falu is! 
- Nos ez igazán szép gesztus Joseph - állt fel Harry - de nem sokra mentek vele! Meg fognak ölni titeket! Ha pedig szerencsétek lesz, akkor gyorsabbak lesznek, mint most voltak! 
Mélytengeri csend borult a beszélgetésre. 
- Apám sokat mesélt nekem a fáklyákról - törte meg a némaságot Joseph és fejével a falu határában lévő fehér, lándzsaszerű oszlopokra biccentett - azt mondta világosságot hoznak az életünkbe, fényt és reményt! 
- Hát persze - csapott a homlokára Liam - az őrláng égni fog, amikor pedig ellenség közeledik a pajzsunk amiből a lángot adtuk megvédi őket! 
- Ez lehetséges? - Pillantott rá Harry - még sosem láttam ilyet...
- Persze, hogy nem - ráztam meg a fejem - mostanában nem nagyon reklámozzuk magunkat, de azt hiszem ezen már  túl vagyunk! 
Harry és Liam akarták csinálni. Harry konkrétan ragaszkodott hozzá, nem hagyott időt vitatkozni, ugyanis mire bármit is mondhattam volna, két apró, kéken izzó gömb ragyogott a fáklyák tetején készen arra, hogy bármikor védelmet adhassanak a falu lakóinak. 
Mi pedig végre indulhattunk tovább. Ha tovább maradunk csak még több bajt hozunk rájuk. 
Hála ide, vagy oda. 
- Kialudhat a láng? - Néztem Joseph felé aki szomorúan bólintott miközben kikísért minket. 
- A Védelmezője halálával a pajzsa is pihenni tér - nézett rám - apám halálával pedig az utolsók egyike is kialudt- szemét a fáklyákra emelte - egészen mostanáig! 
Mosolyogva bólintottam, megvártam amíg a többiek kezet fognak vele, majd szorosan magamhoz öleltem. 
- Vigyázz rájuk - suttogtam még utoljára. 
Louis, Zayn és Liam haladt előttem míg Harry mellettem lépdelt. Az erdő szélről még visszapillantottam a házakra. Most minden annyira békésnek tűnt. 
Harry kezét az enyémbe csúsztatta amíg hangosan felolvastam a sorokat amit hátrahagytam az egyik fáklya mellett álló táblán mindazoknak, akik úgy gondolják büntetés nélkül gyilkolhatnak. 
És mindazoknak akik eddig azt hitték eltűntünk, vagy soha nem is tudtak rólunk. 
Bizonyságtételként. 


"Életben vagyunk"

2015. július 13.

Kilenc- Csillagok voltunk




Harry és az időközben megérkező Liam döbbentem nézett rám. Azt hiszem nem érthették mit jelent az igazi barátság, a szeretet, a hűség és minden más ami hiányzik ebből a pusztuló világból. El akarják nekem mesélni a Védelmezők történelmét, hogy mi és miért történt pontosan de azt hiszem nem értik a lényeget. Talán pontosan azért mert nem volt alkalmuk olyanokkal lenni akik valóban túlontúl esendőek. Múlóak. Még nem foghatják fel, hogy egyszer mindannyian meghalunk, bátrak a pajzsuk miatt. 
De ha olyanok között nősz fel akiket egyik-napról a másikra elveszíthetsz akkor nem tehetsz mást. Vagy felkészülsz a legrosszabbra vagy megvéded a legjobb tudásod szerint őket, hogy tovább maradhassanak veled. Mégis ki akar leélni egyedül egy világot, vagy egy életet a saját képmásával? 
Én biztos, hogy nem. Egyedül Tom volt az aki nem lepődött meg a reakciómon. Idősebb, bölcsebb és nyilvánvalóan tapasztaltabb volt mindannyiunknál. Valószínűleg ez lehet az ok. 
Leültem a betonra, fejemet a térdemre hajtottam, nem érdekelt mit beszélnek, miről sugdolóznak. Nem találtam itt a helyem, nem tartozom ide. Hiába vagyunk egyek, mégis túlontúl különbözünk.
Louis és Zayn jelent meg néhány emberrel együtt. Felnéztem az arcukra és szintén szomorúságot láttam. Veszteséget. 
- Ti ezt akkor sem fogjátok megérteni, ha a világ összes nyelvén írom le és olvasom fel hangosan - sóhajtottam fel, tekintetemet a csillagos égboltra emeltem - amíg nem éreztétek milyen igazán szeretni, feltétel és ítéletek nélkül addig nem. És addig lehettek bármik, az egész hiábavaló! 
Feltápászkodtam a földről, leporoltam magamat. 
- Az egyetlen tanárom egy általatok annyira lenézett egyszerű ember volt - itt Louis felé pillantottam - nem kedveltük egymást, de sosem hagytam volna magára. Hálás vagyok neki mindazért amire megtanított. Kimondva és némán is. A harc és a mozdulatok nem minden, ennek az egésznek belülről kell fakadnia - böktem mellkasomra - azon csodálkoztatok, hogyan tudok eggyé válni a pajzsommal, miközben gyógyítani nem tudok, sajnálkoztok is talán de csak én tudlak szánni titeket. Minden védelmező képes arra amit akkora nagy csodálattal néztek, mindegyik akinek van lelke. Vissza fogok menni,  nem kérek hozzá engedélyt vagy bármi mást, a legjobb barátomról van szó, és olyan emberekről akiket szeretek!  Szóval ha valaki be szeretne avatni valami szörnyen fontosba az jobb ha gyorstalpalót tart. 
Nem vártam meg amíg valamelyikük közbeszól. Egész egyszerűen ahogy a nagy és "dicső" monológom végére értem megfordultam és elindultam vissza a szobámba pár holmit összeszedni. Még az ajtóban hallottam, hogy utolérnek. A vállam fölött pillantottam hátra, Louis és Zayn is velem tartott. 
Szó nélkül léptünk be az épültbe, Louis csak annyit mondott, öt perc múlva ugyanitt találkozunk és mindannyian így is tettünk. Néhány ruhát, pár gyümölcsöt, vizet és egy doboz bontatlan kekszet hajítottam be csak. Kevés de több, mint a semmi. Már vártak rám, mögöttem léptek ki az ajtón, ahol már elég sokan voltak. Oké a sok talán kicsit túlzás de minimum húsz védelmezővel néztem fakasszemet. Nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz túl kedves a búcsúnk. 
- Sajnálom - kezdett bele Tom egyből - de nem engedhetlek el! 
Az egyik oldalán Liam a másikon pedig Harry állt, közvetlenül mellette Grace és még egy rakat ismeretlen ember. 
- Sajnálom - utánoztam a hangnemet - de nem fogok engedélyt kérni hozzá! 
- Ruthie kérlek gondol ezt át! Te ide tartozol, ez a családod, mindig is ez volt! 
- Anyám és apám szembeköpné magát ha látnák mit művelt ezzel a hellyel, maga szánalmas bolond! Komolyan azt hiszi, hogy azért mert eljátssza itt nekem a nagy szakállú bölcset és olyan szavakkal dobálózik, hogy " szükségünk van rád" bízni fogok magában? Két embere is megpróbált megölni, mert azt hitték nem vagyok védelmező. Ezt több, mint elég indok nekem arra, Tom, hogy lelépjek! Álljon félre amíg szépen mondom! 
- Különben? - Vonta fel szemöldökét kihívóan Grace, mire csak elvigyorodtam. 
- Nem fogod megköszönni, kislány! 
Szinte vicsorítva indult  nekem, azaz indult volna ha Harry nem kapja el és rántja vissza. A fiú Tom másik oldalán álló fiúra nézett, mire Liam bólintott. Mindketten, szó nélkül indultak meg felém. Nem éreztem fenyegetést, Louis és Zayn mindenesetre közelebb húzódtak hozzám. Én pedig kiengedtem a pajzsomat, ami engedelmesen feszült meg előttem. 
Pontosabban előttünk. 
- Ugye, most csak viccelsz? - Vonta fel szemöldökét Harry - nem hagyom, hogy egyedül vágj neki, még ha ostobaságot is teszel! 
- Én pedig bebizonyítom, hogy nem vagyok rossz ember, Ruthie! Veletek megyünk, ha tetszik a többieknek, ha nem! - Zárta le a vitát Liam, mire bólintottam. 
- Ez az utolsó szavatok, fiúk? - Emelte meg a hangját Tom, válaszul pedig mindkét srácot beengedtem a pajzsom védelme alá. 
Azt hittem komoly csata fog kialakulni. Hatalmas fényáradat és kemény szavak de semmi ilyenről nem volt szó. Harry egész egyszerűen a levegőbe emelt minket, egészen a felhők felé. Gyorsan és észrevétlenül mozogtunk az irányításával. 
A legérdekesebb pedig az volt, hogy hagytam. 
Ismét rábíztam magunkat, ám ezúttal résen leszek. Így azt hiszem a bizalom szó egy kicsit sok is. Úgy mondanám, ezúttal kihasználtam az alkalmat. 
És őt is. 

*


Már mindenki aludt.Békésen és nyugodtan én azonban sehogy sem tudtam lehunyni a szemem, úgy éreztem mire odaérek már túlontúl késő lesz. Így inkább elindultam körbenézni, hátha találok valamit ami kellően leköti a figyelmemet. Nem kellett sokat mennem. Egy aprócska de annál szebb tó mellett táboroztunk le, amiről még csak nem is tudtunk. Gondolkodás nélkül öltöztem le és léptem bele a kellemesen hűvös vízbe, a tavacska közepébe úsztam még ott is magabiztos voltam, hiszen leért a lábam. Elmerültem a hely szépségében, az apró de annál szebb vízesésben ami a tavat táplálta, a sziklákban és a növényekben. 
Nem is hallottam amikor valaki csatlakozott hozzám, csak azt éreztem ahogy Harry kezét a derekamra csúsztatja. Egy pillanatra megállt a szívverésem, finoman kirázott a hideg, de aztán erőt vettem magamon és szembenéztem vele. 
Bár meztelen voltam, nem éreztem magam sebezhetőnek. 
Egymás szemébe nézve bámultuk egymást, egyetlen árva szó nélkül, perceken keresztül. Némán. Úgy éreztem nem létezik más csak mi ketten. Én léptem először. 
Kezemet arcára csúsztattam, mire közelebb vont magához.
- Nem kellett volna megütnöm téged! 
- Semmi baj - suttogta, mint aki attól fél, hogy megtöri a pillanatot egy hangosabb szóval - megérdemeltem! Rossz ember vagyok, Ruthie! 
- Ez nem igaz, Harry! - Válaszoltam én is ugyanolyan halkan, mire csak egy fanyar mosoly kúszott ajkaira. Áthidaltam a köztünk lévő néhány lélegzetvételnyi távolságot, ajkaimmal finoman érintettem az övéit, szorosabban kapaszkodott belém, nem ellenkezett, nyelve pár pillanat múlva táncra hívta az enyémet. Engedtünk a pillanatnak, mellkasom az övének feszült, bőr a bőrhöz. Éreztem testének melegét, heves szívverését, puha érintését. 
Lábaimat dereka köré csavartam, biztosan tartott, hangtalan, nedves csókokat hagyott nyakamon. A vízesés mögé úsztunk, ott pedig a magas sziklafalnak tolt. Ujjaival bőrömet cirógatta, hajába túrtam és erőteljesebben meghúztam pár tincset amikor ajkaival kényeztetett tovább. A szívem egyre hevesebben vert, és csak ekkor vettem észre, hogy az egész tó kéken ragyog miattunk. Annyira gyönyörű volt. 
- Tényleg bízol bennem? - Suttogta Harry fülemben, miközben legérzékenyebb pontomat kényeztette figyelmes ujjaival. 
Szemébe nézve bólintottam, torkomat túl száraznak éreztem, hogy bármit is mondani tudjak. Minden annyira sok volt. Túl új, szinte végtelen. 
Fájdalmasan felnyögtem amikor először hatolt belém, összeszorítottam szemeimet.
- Nézz rám, kérlek! 
Megvárta amíg újra ráfigyelek, ajkaink ismét találkoztak, míg csípője finom mozgásba kezdett. Minden egyes légvétellel könnyebb lett. Tökéletesnek éreztem minden pillanatát. Kezek, heves csókok, érintések, nehéz légvételek gabalyodtak egymásba miközben eggyé váltunk. Harry pajzsa ott feszült a fiú mögött, szorosan magához ölelt, tarkójába mélyesztettem körmeimet, egyikünk sem fogta vissza magát. Éreztem, hogy már nem kell sok neki, így sietve kaptam ajkai után, végig egymás szemébe néztünk, az utolsó pár mozdulatánál nem csókoltuk meg egymást, de ajkaink ott lebegtek egymástól alig pár milliméterre, én pedig csak néztem ahogy ez a gyönyörű fiú darabjaira hullik előttem. 
Nagyokat lélegezve igyekezett légvételét rendbe szedni, ahogy én is. Karjaim még mindig nyaka körül voltak, és nem úgy tűnt, mintha Ő el akarná engedni a derekamat. Talán túl gyors volt az egész, hirtelen. 
De nem volt mire várnom. 
Hosszú órákon át maradtunk még, kifeküdtünk a partra, és újra meg újra szeretkeztünk. 
Nem számított a világvége, a pusztulás, vagy az, hogy hová is tartok pontosan. 
Mert ezekben a percekben. 
Embernek éreztem magam. 
Igazi embernek. 
- Nagyapám arról mesélt gyerekkoromban, hogy amikor a világunkat teremtették, sokan irigyek voltak az emberekre - ölelt magához szorosan Harry, mire felvontam szemöldököm.
- Mégis ki? 
Erre szélesen elvigyorodott. 
- A Nap, a Hold de a legirigyebbek maguk a csillagok voltak, kivétel nélkül, mindannyian arra vágytak, hogy érezhessenek, megunták a várakozást és egész egyszerűen lehullottak az égről. 
- Hullócsillagok? 
- Igen - nevetett a fiú - de nem élték túl, pontosabban egy kivételével aki nem irigységből jött, hanem azért mert tényleg érezni akarta - fűzte össze ujjainkat- szeretni és szeretve lenni vágyott. Odafentről megszánták és lelket adtak neki, testet és akaratot. Mindössze egyetlen dolgot kértek tőle! 
- Micsodát? - Vigyorogtam most már én is egyre kíváncsibban. 
- Arra kérték, vigyázzon az emberekre, óvja meg őket, és mutasson számukra utat! Fényével legyen a fáklyájuk, az igazi Védelmezőjük! 
Visszaemlékeztem a falakon lévő rajzokra, hullócsillagokat is láttam. 
- Szerinted...
- Nem tudom - vágott közbe Harry - nagyapám sok mindenről mesélt nekem, de azt hiszem valamiben igaza lehetett - csókolt meg finoman - ha megtalálod a csillagod, akkor vagy igazán egész, akkor vagy igazi Védelmező. 



2015. július 4.

Nyolc - Vegyél rá!




Halkan zártam be magam után az ajtót és gyorsan belebújtam pulóverembe, megpróbáltam hangtalanul kisurranni az épületből. Na nem mintha fogoly lennék, csak éppen napok óta semmi életkedvem és egész álló nap a szobában gubbasztók szóval úgy gondoltam jót tenne egy kis friss levegő, főleg most, hogy valószínűleg már mindenki pihen. Így meg merek kockáztatni egy kisebb kiruccanást. 
Hamar az udvaron találtam magam ami szintén néptelen volt. Hűvös szél simogatta az arcomat és kapott bele a hajamba. Lehunytam szemeimet, csak élveztem a pillanatot. Imádtam a szelet.
Annyira szabadnak éreztem magam tőle. Valakinek aki tényleg csak egy apró kis porszem ebben a hatalmas gépezetben. Ezt most nem a rossz értelemben értem. Mondhatnám, hogy a jelentéktelenség olyan rossz dolog, de ez nincs így. A jelentéktelenség egész klassz érzés. Ugyanis hajlamosak vagyunk néhány problémát és rosszul elsült lépést felnagyítani és a végletekig túlkomplikálni mindent. Pedig nem vagyunk egyedül, és nincs túl sok jelentősége a napjainknak a világ szempontjából. Ugyanis az velünk is nagyon jól elvan és nélkülünk is. 
Plusz bármikor tudunk újrakezdeni. Szóval komolyan túlélhető a téma. 
Egy kicsit kirázott a hideg és már épp vissza akartam menni a szobámba amikor egy sötét alak közeledett felém amikor pedig már alig pár lépés választott el minket könnyen rájöhettem, hogy ez a valaki bizony Liam. 
Csak a szemeimet tudtam forgatni csíntalan, gyerekes vigyorára. Szűk farmert és fekete felsőt viselt, karját nem egy tetoválás díszítette, kezében pedig egy üveg bort szorongatott ha jól láttam.
- Nahát sikerült megtalálnod a lépcsőket a várbörtönödből, Rapunzel? 
- Nahát pont a tréfa répát sikerült megtalálnod a kertben? 
- Csakhogy tudd mindenkit halálra rémítettél a múltkor a " hé nézzétek én így spórolok az árammal" magánszámoddal! Nem is mondtad, hogy eggyé tudsz válni a pajzsoddal! 
Erre nem válaszoltam csak elfordítottam a fejem és ajkamba haraptam. Ekkor lettem figyelmes egy apró kis fényforrásra és némi zenére. Méghozzá egész régi zenére. 
- Ez Rock n' Roll? 
- Hé - méltatlankodott - Bill Haley az abszolút király! 
Elvigyorodtam és kihívóan néztem rá. 
- Elvis a király! 
Szintén mosolygott majd felém nyújtotta a kezét én pedig egy pár perces gondolkodás után azonnal megfogtam azt és mentem vele. Nem igazán tartottam a többiektől mert tudtam, hogy nem maradok itt sokáig. Így vagy úgy de lelépek szóval miért ne szórakozhatnék egy kicsit, nem igaz? 
Szerettem az ötvenes évek zenéit, talán az egyik kedvencem lett amikor egy régi zenelejátszón meghallgattam pár addig a sarokban porosodó dalt. Niall és én örökké tudtunk volna rájuk táncolni. 
Ez volt a mi titkunk. Jobban mondva az egyik. 
Liam átvezetett az embereken, töltött az egyik pohárba némi italt és a kezembe nyomta, majd összekoccintotta poharainkat. 
- A világvégére! 
Felvontam a szemöldököm. 
- Ugyan Ruthie, minden rosszban van valami jó! Megszabadultunk a nyomi zenétől és maradt az amit már régen nem hallgatunk -bökött fejével a szebb napokat is látott lemezjátszó felé. 
- Akkor hát a világvégére! - Emeltem magasabbra a poharamat és belekortyoltam a borba, közben végig magamon éreztem Liam átható tekintetét. Pontosan ezért utáltam ha valakinek barna szeme van. 
- Táncolj velem - kérte szemtelenül - már ha van elég bátorságod a drágalátos pajzsod nélkül, védelmező! 
Farkasszemet néztünk aztán pedig letettem a poharamat ami egy hangos koccanással érkezett meg az asztalra. Határozottan nyúltam a hajgumim után és engedtem ki hosszú hajam, hogy aztán elinduljak a táncolók felé. Liam persze követett. Megfogta kezemet, az enyém pedig engedelmesen simult az övébe. 
- Nem is tudod mire vállalkoztál - súgtam oda amikor magamhoz húztam, és táncolni kezdtünk. A zene nem volt hangos, kellemes annál inkább. Már nem is tudom mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak. Nem kellett figyelnem a lépésekre mert mindegyikre tökéletesen emlékeztem egyszerűen csak éltem és a ritmussal együtt mozogtam. Liam azonban nem volt ilyen ügyes. 
Sőt. 
Igazán ügyetlen volt és azt hiszem egy kicsit le is volt nyűgözve és inába szállt a bátorság amikor a táncparkett közepe felé invitáltam. Megállt én pedig sikeresen nekiütköztem valakinek. Már jó előre bocsánatot kérve fordultam meg, ám Harry állt velem szembe. 
Szavak nélkül fogta meg a derekamat és táncolni kezdtünk. A zene egyre gyorsabb lett, de egyikünknek sem kellett pihenő. A többieknek viszont annál inkább ugyanis csak ránk figyeltek, na nem mintha érdekelt volna. Végig egymás szemébe néztünk, azt hiszem mindketten kezdtünk kimerülni de nem volt megállás. 
Szinte parázslott körülöttünk a levegő, a szívem pedig a torkomban dobogott. Nem volt ez így rendben. Utálnom kellene amiért csúnyán átvágott és kihasznált. 
Mégsem tudtam. 
A legtöbb amit tehettem, hogy nem bámulom olyan feltűnően finom vonásait. 
Igen. Újabb képtelenség. 
Amikor azonban megláttam Grace arcát akit csókolgatott azonnal elszakadtam tőle. Zihálva bámultam rá egy pillanatig, mindenki csendben volt. Én pedig kihasználva a közönséget a lehető leglazábban adtam neki egy büdös nagy pofont. Csak úgy csattant a kezem, még a fejét is elfordította az ütés erejétől. Elégedetten sóhajtottam egyet, amikor rám nézett szemei haragtól átitatottan izzottak én azonban csak kihasználva a kínálkozó alkalmat, hogy mindenki minket bámul, megjegyzem egyesek kuncogva, illedelmesen meghajoltam lezárva a kis produkciónkat és hátraarcot vágva kivágtattam a szobából, és még az emberek sem voltak az utamban. Valamiért előzékenyen léptek félre előlem. 
Ezt már szeretem kérem. 
Alig jutottam az udvar közepéig amikor utánam jött, és cseppet sem finoman visszarántott a vállamnál fogva. 
- Ha még egyszer kezet mersz rám emelni, Ruthie akkor én...
Még mielőtt befejezhette volna egy újabb pofonnal jutalmaztam.
- Különben? - Már megint emeltem volna a kezemet de elkapta azt és erősen tartott. Szorosan magához vont. 
- Ne mert többet a szádra venni a nevemet, te féreg! - sziszegtem dühösen. Legszívesebben komolyan letéptem volna a fejét. Ki akartam szabadulni a szorításából, de nem engedett. Rángatni kezdtem a kezem. 
- Lenyugodnál végre? Engedd, hogy elmagyarázzak mindent! 
- Nincs szükségem a magyarázatodra! 
- Nekem meg úgy tűnik, hogy van, mivel úgy viselkedel, mint egy idióta kiskamasz aki most lép a pubertásba! Fogd már fel, hogy ez nem játék! Nem viccből vagyunk itt és nem ok nélkül hoztalak ide! 
- Szóval ide hoztál! - Rántottam ki végre magam - minden egyes lépést megterveztél, mond csak?
- Úgy valahogy! 
- Annyira utállak! - Sikítottam hisztérikusan - sőt, egyenesen gyűlöllek! 
Végszóra eleredt az eső is. Óráknak tűnő percekig álltunk egymással szemben ezalatt a rövid idő alatt pedig tökéletesen eláztam. Pontosabban áztunk. A fenének kell éppen most esnie. Összefontam karomat a mellkasom előtt, mert tényleg kezdtem nagyon fázni, Harry ismét magához húzott. 
- Már megmondtam, hogy engedj el! - Léptem el tőle, de gyorsabb volt, ezúttal már ajkaink is találkoztak. Nem akartam engedni neki. Úgy akartam állni ott, mint egy darab fa, de nem ment. 
Kezeimet a tarkójára csúsztatva csókoltam vissza, mozdulataink hevesek voltak, kapkodóak. 
Dideregtem az érintései alatt, tényleg nagyon hideg volt. 
Mintha olvasott volna a gondolataimba pajzsát kivonta felénk, így védve minket az esőtől. 
- Nem - suttogtam amikor végigcsókolta az állam ívét, egészen a fülemig. Hátrébb léptem tőle - nem játszok ilyet! Grace nem érdemli meg! 
- Nem érdekel Grace! 
- Engem pedig te nem érdekelsz, Styles! - Szakadtam el tőle végleg - és ez volt az utolsó alkalom, hogy egy újjal is hozzám értél! 
Ismét megfordultam, de az aprócska öregember állt velem szembe akinek még mindig nem tudom a nevét. 
- Akadt egy kis problémánk, Harry! 
- Mi a baj Tom? - Állt mellém a fiú, és mindketten kíváncsian néztünk a férfira, Harry védelme még mindig felettünk lebegett. 
- Feltúrták a táborát, megöltek mindenkit! Őt keresik, ez biztos! 
- Hogy érti azt, hogy a táborát, és megöltek mindenkit? - Vágtam Harry elé a kérdésemmel - és miért keresnek? Mégis mi a pokol folyik itt? 
- Sajnálom, Ruthie! A forrásaink megbízhatóak, mindenki aki eddig ismertél halott! 
Nem. Ez tökéletes képtelenség. 
Niall nem halhatott meg. 
Életben kell lennie. 
- El kell innen tűnnöm - ráztam meg a fejem idegesen, könnyeim megállíthatatlanul folytak arcomon. Az előbbi boldog percek, a zene, tánc most annyira idegennek és távolinak tűntek. Mintha nem is ma lett volna, hanem évezredekkel ezelőtt. 
- Nem mehetsz sehová...
- Teszek rá! - Kiabáltam túl az egyre hangosabb esőt - nem hagyhatom cserbe a barátaimat! 
- Nem érted, hogy meghaltak? - Vette át a szót Harry - már nem tehetsz semmit! 
- Te vagy az aki nem tehetsz semmit! Niall nem hallhat meg! Jól van, és egy szavatokat sem kell elhinnem, elegem van ebből az őrületből! 
Kérdésem az lett volna bőven, de a válaszok nem igazán érdekeltek. 
Pontosabban most nem. 
Csak cselekedni akartam. 
Ha kell az egész világot felforgatom azért az emberért aki mindennél többet ér nekem, és aki olyan nekem mintha a testvérem lenne. 
Az utolsó családtagom. 
Hogy hagyhattam magára? 
Annyira ostoba vagyok.