2015. június 17.

Öt- Útitársak





Nem igazán értem miért nem jár cím vagy minimum némi díj az ostobaságért, az olyan elhivatottan elhülyült embereknek, mint én. Ha még nem lenne elég, hogy botor módon önként jelentkezek arra, hogy elhagyom a közösségünket, még sikerül magammal rántanom másokat is. Niall természetesen egyből kijelentette, hogy velem fog jönni. Azonban ezt nem hagyhatom, így a tervek szerint az éjszaka leple alatt szökünk meg. Költői módon.
Fogalmam sem volt arról mire lehet szükségem, de nem akartam sok holmit magammal cipelni, se kapacitásom nem volt rá, se pedig türelmem annyi mindent összeszedni. Azt el is felejtve, hogy ha a szobám utolsó porszemét is összepakolom akkor se lenne egy bőröndnyi holmim. Tehát maradt a hátitáska. Megjegyzem csoda, hogy még egyben van.
Kizártnak tartottam, hogy sokáig húzzuk odakint ennyivel, de Harry azt mondta tud egy másik helyet ahol biztonságban leszünk. Ha pedig tartjuk a szánkat és nem derül ki egyből, hogy mik is vagyunk még talán maradhatunk is. Így állok elébe a dolognak. Másra sem vágyok, csakhogy végre befejeződjön az állandó bámulás. Utáltam a félelmet és a kíváncsiságot az emberek szemében akárhányszor rám néztek. Nem különbözök tőlük. Ahogy egyikünk se.  Csak ezt nehéz megértetni valakivel ha egyszer olykor-olykor kéken ragyogva közlekedsz.
Oldalra kaptam a fejem amikor kopogás nélkül rontottak be az ajtómon. Méghozzá Louis. A szemeimet forgatva ültem fel, egyáltalán nem voltam kíváncsi miért is jött ide.
- Beszélhetnénk?
- Csak ha nagyon muszáj! - Álltam fel, kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Túlélő egyszer egy. Ha azt akarod, hogy a cuki pofiddal nagyon ellenségesnek nézzenek, minimum zárkózz be a beszélgetőpartnered előtt. A vicsorítás azt hiszem túlzás lenne. Főleg, hogy nincsenek hegyesre reszelt fogaim. Az mekkora királyság lenne.
- Veletek akarok, pontosabban akarunk menni!
Erre felvontam a szemöldökömet.
- Zayn és én - adta meg a fel sem tett kérdésemre a választ.
- És ezen én miért nem vagyok meglepve! - Húztam el a számat - a válasz természetesen nem! Nem is értem miért kellünk nektek, elvégre te utálod a Védelmezőket!
- Akkor másképp fogalmazok! Veletek megyünk és kész! Nem igazán lenne okom veled vitatkozni, királylány!
Már nyitottam volna a számat, hogy visszaszóljak ám a fiú megelőzött és hamar bezárta maga után az ajtót. Kedvem lett volna utána menni de nem tehettem ugyanis megérkezett Niall. Utáltam hazudni. Különösképp a legjobb barátaimnak. Most viszont a cél szentesíti az eszközt alapon játszok, tehát egy mosolyt erőltettem az arcomra és gyorsan megöleltem üdvözlésként. Elfoglalta a jól megszokott helyét én pedig mellé ültem, elnyúltam az ágyamon.
- Mit akart itt?
- Szerintem még Ő sem tudja! - Rántottam meg a vállam nemtörődőn - inkább azt mond meg minek köszönhetem a látogatásod?
- Csak azt akartam kérdezni, hogy akkor ugye holnap este indulunk? Napnyugtakor? Biztos, hogy ez a legjobb ötlet? Úgy értem...
- Tudom, hogy érted - vágtam közbe mosolyogva - de nem lesz semmi gond, tudod egész ügyesen tájékozódom a sötétben!
Azzal felemeltem a kezem ami egy pillanat alatt kéken izzott. Niall bólintott. Örültem, hogy itt volt, mert mindenféléről beszélt. Hogy mi volt ma a kórházba, arról mennyi mindent tanult még ma is. A munkatársairól, a lányról akit még mindig nem mer megszólítani. Ahogy azt is elmesélte mennyire fél ettől az egésztől. Főleg, hogy cserben hagyja a társait. Ekkor újfent elmondtam, hogy nem kell jönnie, nem akarom, hogy jöjjön de hajthatatlan volt.
Ahogy én is.
Nem fogom hagyni, hogy bármi bántódása essen. Ennélfogva egyenlőre a legjobb ha itt marad. A jó ég tudja mi vár ránk odakint. Bár remélhetőleg dinoszauruszokkal nem találkozunk, nem igaz?
Észre sem vettem milyen könnyen megy az idő a szőke sráccal, máris hét óra volt. Egy fél óra múlva indulunk, így amikor Niall is menni készült a lehető legszorosabban öleltem magamhoz. Magamba szívtam finom illatát és arra gondoltam, mi lesz ha soha többé nem látom viszont.
Nem tudom hogyan fogom túlélni ezt az időszakot. De meg fogom tenni.
Miatta.
Még nem közöltem a terveimet mindenkivel, Harry valószínűleg arra számít, hogy semmi konkrétum nincs a zsebembe de ez nem így van. Segítenem kell nekik. Rajtuk. Az embereken. Nem hagyhatom, hogy az egész előttem és általam ismert világ csak úgy a semmibe vesszen. Védelmezőnek születtem igen. De elsősorban embernek. Az emberek pedig kísérőnek jöttek erre a világra. Kísérőkkel vagyunk amikor megszületünk, miközben felnövünk, addig amíg elég nagyok nem leszünk. Felnőttként pedig társakat keresünk. Akik velünk tartanak az úton, akikkel együtt kísérhetünk valakit a világ felé. Szüleinket pedig együtt segíthessük a halálba. Senkit sem hagyunk egyedül. Magára.
Lelkek vagyunk. Jók és rosszak egyaránt. A választás a mi kezünkben van, mert egy érem nem csak egy oldallal rendelkezik. Így tehát dönthetünk.
Én pedig döntöttem.
Nem volt könnyű, és az utam sem lesz az. De menni fog.
Segítenem kell.
Egyszerűen muszáj.

*

Könnyed léptekkel szeltem át az udvart kora hajnalban. Ezúttal igyekeztem pontosan érkezni, minden apró kis szabályunkat betartva. Hangtalanul lépdeltem. Harry alakját már messziről kiszúrtam. Fekete ruhát viselt. Azt hiszem ha valaki ránézett az első ami eszébe jut, hogy milyen magas ez a srác. Mióta itt van azóta ébredtem csak rá, hogy én pedig igazán nőhettem volna még.
- Én a helyedben nem vigyorognék ennyire...
- Csak jó kedvem van - rántottam meg a vállam - azt még szabad nem?
Erre mindösszesen egy szemforgatást kaptam válaszul. A szívem hevesebben vert ahogy egyre közelebb volt az indulás pillanat.
- Azt már láttam, hogy nagyon ügyesen repkedsz és hívod fel magadra a figyelmet - fordult felém Harry, hangjában egy csepp jókedv sem csengett. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű kiigazodnom rajta. De ezt még legvadabb álmaimban sem gondoltam. Hogy lehet valaki ennyire kiszámíthatatlan, komolyan mondom nevetséges.
- Gondolom nem ok nélkül kezdünk bele ilyenekbe...
- Kivételesen jól gondolod - hagyta rám - nem egyedül megyünk, és nem kezdek vitába ezzel kapcsolatban!
- Niall nem jöhetett velem, és te pedig hozhatsz magaddal valakit, hol itt az igazság?
- Feláldozható embereket hozok magammal - kacsintott rám Harry egy halvány mosollyal az arcán - Niall az volna neked?
- Nem - zártam rövidre a témát - de nem sejtettem, hogy napistent akarsz játszani, és elvárod az áldozatokat!
- Említettem már, hogy nem vagy vicces? 
- Akkor meg mégis mi a fenéről beszélsz itt nekem? Ki jön velünk?
- A kedvenceid - csendült fel mögülem Zayn hangja nem sokkal utána pedig egyik oldalamra Ő, míg a másikra Louis lépett. A lehető legmérgesebb tekintetemet igyekeztem elővenni, és megajándékozni vele az előttem álló, feszült, komoly tekintetű göndör srácot.
- Szükségünk van rájuk!
- A feláldozáshoz? - Vontam fel szemöldökömet - mert más hasznukat nem vesszük!
- De arra pontosan jók - nézett rájuk Harry - komolyan mondtam, velünk jöhettek, de nem vállalok értetek felelősséget ti ketten lesztek az utolsók akiket menteni fogok, ha úgy adódik!
- Gondolom a nagyszájú barátnőd lesz az első - vágott közbe Zayn, hangjában némi undor csengett de azért alaposan végigmért és megnyalta ajkait - bár megértelek haver...
Még mielőtt befejezhette volna, Harry akkorát behúzott neki, hogy egy pillanatra azt hittem Zayn komolyan elvágódik és soha többé nem kell fel a földről. Ehelyett csak az ütés erejétől elfordította a fejét, hangosan felnyögött fájdalmában. Szívesen elvigyorodtam volna. Ha nem bosszantana a tudat, hogy Harry komolyan azt hiszi meg kell védenie.
Nincs szükségem rá.
- Indulhatunk? Vagy szeretnél még erődemonstrációt is tartani, kapitány?
- Fogd az egyiket - ragadta karon a fekete hajú még mindig nyöszörgő fiút, így nekem csak Louis jutott - én viszem a másikat. Ha lehet légy gyors, csak semmi feltűnés.
Ja tényleg. Mert két égitestként világító ember alig okoz feltűnést.
Már akartam is mondani.
Szó nélkül ragadtam meg a másik srác karját, nem kellett kérnem, hogy szorosan kapaszkodjon megtette magától is. Azzal a lendülettel már a levegőbe is emelkedtünk. Nem akartam hátra nézni, mert tudtam, hogy akkor elbizonytalanodnék. Ez volt az otthonom. Itt nőttem fel. Niall pedig valószínűleg nagyon dühös lesz rám. Már ha láthatom még valaha újra. 
Nem használtuk sokáig az erőnket. Féltünk a lebukástól, és különben is van nekünk két szép lábunk, szóval talán megoldjuk majd valahogy.
Remélem.  



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése