2015. június 5.

Négy- Tárgyalás




Ez volt a harmadik nap, hogy mindennemű alvást mellőznöm kellett. Nem önszántamból hanem kényszerből. Az a napi egy- két óra éber alvás nem húzott ki a gödörből. Sőt. Ha lehet még tovább rontott a karikás szemeim helyzetén. Alváshiányom egyetlen okaként azt tudtam felmutatni, hogy nemrég az udvaron lezajlott incidensünk után a kis közösségünk tagjai zúgolódni kezdtek. Crystal pedig nem tehetett mást. A szabályoknak megfelelően kellett eljárnia, és egy tárgyalást kellet kitűznie számunkra. Ahol megbeszéljük hogyan tovább és milyen büntetést kapunk a tetteinkért. Harry és Zayn is velem tartott. Harry azt hiszem azért mert idegen, erejét látva pedig  bárki számára nyilvánvaló, hogy amennyit segíthet, olyan mértékben árthat is bárkinek. Komoly fenyegetés lehet. Az arrogáns viselkedéséről már nem is beszélve. Zayn pedig azért felelt amit velem tett...pontosabban akart tenni. Én meg, mint említettem. Egész egyszerűen egy nagy ragyogó kék pacává váltam mindenki szeme előtt, szóval ha úgy vesszük időzített bombaként kezeltek.
Nem kárhoztatok érte senkit.
Én is félek néha magamtól.
- Ez akkor sem fair - haladt el Niall előttem immáron sokadjára. Fel-alá járkált a szobámba már legalább egy háromnegyed órája. Kezdett tőle jojózni a szemem, és szöget vert a fejembe vajon, hogy nem fáradt még el. Minimum a motyogásba és az értetlenkedésbe. Akárhányszor közbe akartam vágni, csak a gondolatig jutottam, ugyanis egyszerűen belém fojtotta a szót.
- Azért eljössz majd, ha esetleg a hűvösre zárnak? - Csipkelődtem viccelődve. Az ágyamon feküdtem, ami közvetlenül az ablak mellett volt, így kellemes meleg levegő cirógatta bőrömet akárhányszor csak meglebbent a fehér, áttetsző anyagból készült függönyöm. Talán a szelet szerettem a legjobban. Jobban mondva inkább imádtam. Amikor szeles az idő akkor érzem magam igazán embernek. Valaminek ami kimondhatatlanul apró ebben a hatalmas univerzumban, és mégis olyan kevésszer gondolunk erre. Az esendőségre, a könnyedségünkre, hogy valójában mindenki pótolható, és az élet nem fog megállni ha elmegyünk.
- Ezt most nem kellene ennyire félvárról venned, mert komoly tétje is lehet!
- Miről beszélsz? - Ültem fel - meg sem tudom számolni, hány ilyenben volt már részünk!
A szőke srác vett egy mély levegőt és leült mellém. Csak most tudtam jobban megfigyelni arcának ismerős vonásait. Fáradtnak tűnt. Valójában sötét karikák húzódtak a szeme alatt, kimerültebbnek látszott, mint én. És idegesnek is, mivel ujjait tördelte.
- Pár hete vetődött fel az egész, és az egész kitalálója Louis volt. Felderítőket akart küldeni kintre, ugyanis fogytán az élelmiszer, gyógyszer készletünk. Crystal persze nem engedte - mosolyodott el - de Zayn felvetett téged, elvégre védelmező lennél. Louis ellenezte, már ami a te jelenlétedet illeti a kis kirándulás során! Azután megérkezett Harry, és igazából már csak egy ürügy kellett nekik. Hallottam ahogy Zayn és Louis erről vitatkoznak. Nem véletlenül próbálkozott be nálad. Nem fognak elzárni, Ruthie! Ki fognak küldeni, és ha szerencséd van vissza is jöhetsz!
Köpni-nyelni nem tudtam.
Nem féltem kint lenni a falakon túl. Nekem legalább van esélyem. Ha kell megvédem magam. Azon aggódtam inkább, hogy a jelekből ítélve a két srác nagyon is kezdi átvenni az irányítást ami már sokkal jobban aggasztó. Kizárt, hogy a raktár miatt akarnak kimenni. Ennyire idióta még én sem vagyok.
- Nos - álltam fel - mindig is utáltam a koporsós temetéseket, szóval talán még szerencséjük is lesz!
- Ruthie!
- Csak vicc volt - emeltem fel védekezően kezeimet - ne legyél már olyan savanyú! Minden rendben lesz!
- Ígéred? - Vonta fel szemöldökét és felém tartotta kisujját. Nevetve forgattam szemeimet. Komolyan ezzel akar szórakozni?
- Cserkészbecsszó! - Fontam össze ujjainkat és, mint aki jól végezte dolgát visszahuppantam az ágyamra, remélve, hogy el tudom terelni a figyelmét valami kevésbé veszélyes, és hátborzongató témára. Ami Niall esetében, igazán nem volt nehéz feladat.

*

Unottan sóhajtottam fel az engem figyelő pillantások közepette. Bár az összefont kéz nem igazán volt a legjobb testtartás amit felvehettem, nem igazán érdekelt jelenleg a nonverbális kommunikáció. Komolyan kezdtem szánakozni ezeken az embereken. Újra és újra elolvasták az ellenem felhozott vádpontokat, nem értettem miért nem vernek bilincsbe rögtön vagy hajítanak ki egész egyszerűen a falakon túlra. Ami itt volt az egyszerű színjáték. Semmi több. A döntésük már nagyon rég megszületett. Legalábbis azt hiszem. És van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fog nekem kedvezni a dolog.
- Vannak bizonyos tények amelyek mellett nem sétálhatunk el szótlanul - állt fel a helyéről Niall aki természetesen igyekezett ebbe is beleütni az orrát - Ruthie kiskora óta itt nőtt fel, mindannyian tudjuk, hogy nem jelent veszélyt ránk!
- Ezt még te sem tudod garantálni - vette át a szót az egyik férfi a sorból. Jared és én nem sokat beszéltünk eddig. Louis nevelőapja volt.
- Már hogyne tudnám! A legjobb barátom! - Méltatlankodott Niall mire arcomra finom mosoly szaladt. Istenem annyira ártatlan és édes. Hát lehet nem szeretni?
- Rendben van, Niall! - Keltem immáron a magam védelmére és én is felálltam - azt hiszem kár valamin vitatkoznunk ami már elve el van döntve! 
- Semmi sincs eldöntve, Ruthie! - Emelte meg a hangját Crystal - vagy már te is rémeket látsz?
- Oké - bólintottam - akkor tehát miért is vagyunk itt? Harry például miért van itt, hiszen te magad voltál aki beengedted a falakon belülre! 
Csend. 
Azt hiszem ez egy egész jól irányzott ütés volt. 
Crystal lehajtotta a fejét majd megköszörülte a torkát. Nem mondanám, hogy anyám helyett anyám volt, vagy azt, hogy olyan komolyan kötődnék hozzá. A szememben egy gyenge és jellemtelen vezetőnek minősült. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a következő szavai még engem is megleptek. 
- Meg kell tudnunk, mi a helyzet odakint, a készleteink fogytán vannak és ti vagytok a legnagyobb biztonságban! 
- Ti? - Találta meg egyből a hangját az eddig csendben lévő Harry - tehát nem egyedül mennék? 
- Azért vagyunk itt, hogy ezt eldöntsük! - Vette át a szót Louis és jelentőségteljesen rám pillantott. 
- Semmit nem kell eldöntenetek - vettem ismét kezembe az irányítást egyenesen Crystal szemébe néztem - kidobnám a saját emberedet csak azért mert egyszer hibázott! Ha egyáltalán hibának lehet nevezni, hogy megvédtem a legjobb barátomat! Akkor most nézd végig szépen, ahogy elsétálok és magadra hagylak a fogyatkozó készleteiddel együtt! Talán Louis és Zayn megoldja neked, azt hiszem elég bátrak a feladathoz! Én azonban itt és most befejeztem! Egy óra múlva itt sem leszek, további jó túlélést! 
Választ sem várva vágtam hátraarcot és vágtattam ki a teremből. A többség mintha el lett volna képedve. Azt hiszem erre egyikünk sem számított. Bevallom őszintén, hogy még én sem. De nem érdekelt. Tudtam, hogy menni fog. 
Legalábbis reméltem. 
- Ez egy kicsit meggondolatlan húzás volt, szépségem! - Ért utol Harry és a vállamnál fogva visszarántott - én voltam kint, és nem egy Csodaország Csingilinggel! 
- Az Sohaország, Harry! 
- Ez is bizonyítja, hogy sosem volt gyerekszobám - forgatta meg a szemeit - de most nem ez a lényeg! Nem fogod túlélni, egy napot sem! Ha nem lebuksz akkor elkapnak a fejvadászok és bevisznek a legközelebbi központba ahol aztán örök életedre börtönbe kerülsz majd! 
- Jó - bólintottam - nem sokban különbözik a mostani helyzetemtől! 
- Ez őrültség! - Kiáltott rám erélyesebben még mindig kezemet szorítva - nem fog menni! 
- Még veled sem? - Vontam fel szemöldökömet - azt mondtad te éltél kint, akkor gyere velem! Taníts és mutasd meg hogyan éljem túl, szabályok nélkül! Építsünk együtt egy új világot! 
Harry végre valahára elengedett, maga elé meredve próbálta emésztgetni amit mondok. 
- Nem tudod mit beszélsz - suttogta kezét ismét az ujjaim közé kulcsolta. Úgy tűnt, mint akinek szüksége van valamiféle fizikai kontaktusra, hogy elhiggye tényleg nincs egyedül. Másik kezével egy kósza tincset hajamból a fülem mögé tűrt. Önkéntelenül simultam hatalmas tenyeréhez, hüvelykujját végigsimította ajkaimon. Lehunytam szemeimet. 
Közelebb létem hozzá, egyik kezemet a mellkasára helyeztem, szíve csak úgy dörömbölt. Karjai a derekamra csúsztak. 
- Csókolj meg! 
Nem tudom miért kértem. Egyszerűen csak ezt éreztem helyesnek. Harry halványan elmosolyodott. 
- Még sosem csókolóztam! 
- Nagyon helyes - suttogtam immáron én is, ajkaink között alig néhány milliméter távolsággal - akkor már ketten vagyunk! 
Nem kellett tovább kérnem. Ajkaink édesen köszöntötték egymást egy óvatoskodó csókban. Apró volt, bátortalan és túl rövid. Éhesen kaptam érintése után, Ő pedig nem habozott nekem megadni amire vágytam. A perceket hosszú óráknak éreztem, mozdulataink egyre hevesebbé váltak, légvételünk felgyorsult, mígnem elszakadtunk egymástól. 
- Ez még nem jelent semmit! - Tisztáztam pár perc némaság után amíg egymást bámultuk. 
- Hát persze, hogy nem! - Értett velem egyet Harry - ha csak azt nem, hogy mindketten őrültek vagyunk! 
Na igen. 
Talán ezt a csók nélkül is tudtam. Ha pedig így van akkor tényleg nem értem miért csináltam. 
Egyszerűen csak jól esett. Az előttem álló kalamajka méretét tekintve pedig jobb lesz ha igyekszem annyi jó emléket magamba szívni amennyit csak tudok. 
Főleg ha tényleg meg vannak számlálva a napjaim. 
Odakint. 
De mit lehet tenni? 
Elvégre én akartam menni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése