2015. június 23.

Hét - Szükségünk van rád!




Iszonyatos fejfájásra ébredtem. Pontosabban pislogtam rá a világra. Jó néhány másodpercbe beletellett amíg rájöttem, hol is vagyok. Azaz, mi történt az elmúlt pár órában. Vagy napban?
Nem igazán voltam tisztában az idővel, a kényelmes, meleg puhaság pedig még jobban megzavart a gondolkodásba. Az tiszta sor, hogy valaki átöltöztetett és egy borzasztóan nagy ágyba dugott. Felültem, igyekezve, hogy ne szédüljek meg nagyon a kísérletem pedig többé-kevésbé össze is jött. Felszisszentem amikor a talpam érintkezett a talajjal. Tényleg nem tett túl sok jót neki az út, meg a gyaloglás. De mit tehetnék?
Szembe kell néznem az igazsággal, valósággal.
Egy elkényeztetett kis picsa vagyok, aki még a saját testét is képes kinyírni csak azért mert néhány napot gyalogolnia kell. Nevetséges.
Ahogy az is, hogy képes voltam bedőlni Harry minden egyes szavának.
Ostoba idióta.
Mégis honnan a bűnbánatos semmiből szedtem, hogy a fiú aki mindenkivel titokzatos és egyébként szuperül leplezi az érzéseit majd minden nélkül, csak úgy heccből eljön velem a nagyvilágban.
Na persze.
Crystal jobban tette volna, ha be sem engedi a falainkon. Már ha állnak még egyáltalán azok a falak. Elhagytam a családom. A barátaimat, az otthonomat. Nincs aki megvédje őket, és sikerült annak a veszélynek is kitennem őket, hogy talán már egy csapat Védelmező úton is van, hogy végezzenek velük. Már ha Grace és Liam akciójára gondolok.
Nem törődve a percenként tarkómba és lábamba lobbanó fájdalommal, felkászálódtam az ágyból. Talán ha szerencsém van ki tudok osonni. Kezemet a kilincsre helyeztem ami megadóan nyitott utat a nagy világba számomra. Megjegyzem újfent.
Csak járjak ezúttal több sikerrel.
A folyosók fehérre voltak mázolva, de nem úgy tűnt, mintha sok ember mászkálna erre így hangtalan léptekkel de megindultam az első lehetséges útvonalon, azt remélve, talán elsőnek sikerrel is járok, és nem egy kibaszott labirintusban vagyok.
Egy gyönyörű, arany korlátos lépcsőhöz értem. A talpam újból vérzeni kezdett, de nem igazán foglalkoztatott. Tulajdonképp használhattam volna a pajzsomat is, de tudtam, hogy az erőmmel jelenleg hadilábon állok és azt a kevés kis kitartásomat ami maradt inkább a nagy pillanatokra kell összpontosítanom. Szóval szó nélkül, összeszorított ajkakkal lépdeltem tovább a néptelen lépcsősoron, ami jelenleg végtelennek is tűnt ami azt illeti.
Több perc botladozás után egy hatalmas, és elég réginek tűnő ajtó elé értem. Gondolkodás nélkül nyomtam le a kilincsét. A túloldalon egy óriási belmagasságú, apró színes üvegekkel kirakott kupolás aula fogadott. A padlóban mintha apró arany, ékkő darabok csillogtak volna, a falakra pedig végig képek és feliratok voltak festve.
Elnyíltak ajkaim a csodálkozástól.
Úgy tűnt, mintha egy történetet mesélnének el. Egy nagy családét.
- A miénket - törte meg a csendet mögülem egy mély hang, amire ha nem ebben a helyzetben lennék határozottan azt mondanom, hogy barátságok de most inkább csak félelmetesnek titulálnám.
Pajzsomra még gondolnom sem kellett, azonnal a szolgálatomra sietett és kék derengő fényével biztonságot nyújtott számomra. Bár az igencsak idős, ősz hajú, és kissé vézna férfi nem hiszem, hogy komoly veszélyt jelentene rám.
De ugye, mint azt ahogy az elmúlt események nagyon is jól bizonyítják.
Jobb ha óvatosabb vagyok.
Sokkal.
- Most biztos nagyon zavart vagy - lépett még egy lépéssel közelebb hozzám - de megnyugtatlak, semmi szükség a pajzsodra!
Nem számítottak szavai. Eszem ágában sem volt elengedni ezt az aprócska védelmet. Sőt. Bár a sötétbarna szemű férfivel szemben álltam, jobbnak láttam inkább a hátam mögé is kiterjeszteni. Már ha nem akarok újra leütve lenni.
- Az biztos nagyon fájhat - biccentett fejével a vérző lábam felé, majd végignézett a vérnyomokon - engedd meg, hogy segítsek és elmagyarázok mindent!
- Nincs rá szükségem! Csak mutassa meg, hogy juthatok ki innen!
- Azt sajnos nem tehetem...
- Miért nem? - Vágtam dühösen a szavába. Semmi kedvem nem volt játszani ezt az idióta játékot. Játékszabályok nélkül nagyon is én álltam vesztésre.
Legalábbis nekem úgy tűnt.
- Mert szükségünk van rád - szólalt meg pár perc némaság után - ahogy neked is ránk! Itt biztonságban vagy! A szavamat adom, ha maradsz minden tudásunkat átadjuk neked, még az öngyógyítását is...
- Nem kell a segítsége - erősködtem tovább, felemelve a hangomat - semmiben! Kitalálok magam is!
Azzal már hátraarcot is vágtam, hogy eleget tegyek az ígéretemnek és meglépjek de a nem is olyan rég látott, Harry, Grace és Liam páros fogadott. A szívverésem felgyorsult, mintha a torkomban dobogott volna a gyűlölet miatt.
- Akkor máshogy fogalmazunk - vette át a szót a göndör - itt maradsz!
- Különben?
- Különben a barátaid meghalnak! Louis és Zayn most még nagyon jól érzi magát a köreinkben de ha elmennek akkor semmi szükségünk rájuk... - kezdett bele Grace, de üres fenyegetése miatt csak nevetni tudtam. Komolyan azt hisze, hogy ezzel meg tud hatni?
Rossz embert rángattál magaddal Harry. Ha Niall élete forogna kockán gondolkodás nélkül megadnám magam, de így.
Főleg, hogy valószínűleg Ők sem ok nélkül vannak itt. Ha valamit megtanultam ezalatt a rövid idő és tapasztalatszerzési lehetőség alatt, hogy Harry Styles nem hoz céltalan döntéseket.
Talán át kellene vennem ezt a jó szokását.
- Rajta - fontam keresztbe mellkasom előtt karomat - te szeretnéd csinálni, vagy legyek ezúttal én ma a hóhér?
- Ruthie az egészet félreérted - rázta meg a fejét Liam és közelebb lépett hozzám mire pajzsom hangosan tiltakozni kezdett, és fényesebb is lett. Valóban pulzált benne az energia. Az én energiám.
Mindenem ami vagyok, voltam és leszek.
Egyek voltunk.
- Na ebből nekem elegem van - váltott hangnemet Grace, hallottam ahogy a mögöttem álló szakállas rákiált, de már annyira hasztalan volt azt egész.
Nem is tudom mihez tudnám hasonlítani a jelenetet.
Ugyanis nagyon drámai volt.
A pajzsom ketté nyílt előttem. Liam, Harry és a lány is az egyik falon kötöttek ki, nagyon csinosan felkenődve rá, míg az erőtér egyre magasabbra és magasabbra kúszott a két oldalamon. Vibrált körülöttem a levegő. Én pedig végre elindulhattam.
Nem mondanám, hogy életem legjobb méterei voltak, mert nem így van. Véres lábnyomokat hagytam magam után, de végre kiértem ebből a borzalomból. Óráknak tűnő percekbe tellett, azt azért szeretném elmondani.
Csodaszép zöld gyep fogadott. És emberek.
Boldog. Kiegyensúlyozott. Egészségesnek tűnő emberek. Az egyik közeli padon üldögélt Louis mellette egy idősebb de határozottan rá hasonlító férfi, nem messze tőlük pedig  Zayn sétált egy csinos lány társaságában.
Nők. Férfiak. Gyerekek. Családok.
Úgy léteztek mintha mi sem történt volna. Sőt. Valószínűleg a legnagyobb látványosságot én nyújtottam már évek óta. Szigorú, ütemes léptek zendültek fel a távolból, az egyik dombon túl pedig már meg is láttam a fegyverekkel felszerelkezett felém sietőket.
Louis és Zayn is felfigyelt rám.
Még mindig lassítottnak tűnt ez az egész, valótlannak. Mindössze egy rossz álomnak. A fegyveresek azonban tényleg itt voltak. Kezeimet ökölbe szorítva, lassan bicegve igyekeztem le a lépcsőkön. Mindenki engem figyelt. A fenébe is már.
- Ruthie - szólított meg ismét puhán az öreg - mindenkit megrémítesz, kérlek...
- Nem!
- A szüleid is azt akarnák, hogy...
- A szüleim halottak! - Üvöltöttem rá, és ajkaimba kellett harapnom, hogy ne bőgjem el magam - és tényleg nem tudom mi ez az egész, de a maga két kis barátja megpróbált megölni, csak azért mert azt hitték erőtlen ember vagyok! Nem érdekel a mondandója!
- A történelem során mindig voltak erősebbek és gyengébbek gyermekem! Azok maradtak életben akik képesek voltak alkalmazkodni, fejlődni! A te ereidben is ez a fejlődés csörgedezik, ahogy itt nagyjából mindenkinek!
Nem figyeltem rá. Tovább sétáltam.Már láttam a kapujukat. És azt is, hogy csak két őrt kell félreállítanom még akkor is ha fegyvert fognak rám. Sima ügy lesz.
Valahogy nincs hangulatom a rögtönzött genetikai órához, de azért köszi. Majd felírom magamnak valahova.
Cserkészbecsszó.
- Utoljára figyelmeztetlek!
- Akkor ez is felesleges volt - szorítottam még erősebben ökölbe lévő kezeimet. Végleg meguntam a játékot, bár tudtam veszélyes amire most készülök. Lehunytam szemeimet és egész egyszerűen elengedtem magam. A szívemből indult. Egy újabb dobbanással, pumpálta magából az energiát, ereimben pedig csak úgy száguldozott az erő. Perceken belül sokkal könnyebbnek éreztem magam. Innen tudtam, hogy sikerült. Most nem volt szükségem kiterjeszteni magam köré a pajzsomat. Mert én magam voltam az.
Lenéztem a karomra amely kéken izzott, ahogy a testem többi része is.
Mindössze egyszer sikerült ezt megcsinálnom. Még kisebb voltam és Louis azt mondta még soha életében nem látott ilyen rémisztő dolgot. Mert bár szó szerint mindenem izzott, a szemeim helyén lévő fény volt a legrosszabb.
Remélem ez most is így van.
Láttam  döbbenetet az arcán, mindenkién. De nem érdekelt. Egy ruganyos lépéssel el akartam indulni, ám egy ismerős arc állt meg előttem.
- Kislányom - szólított meg gyengéden.
Én pedig azonnal elengedtem mindent.
Ez nem lehet igaz.
- Anya?

*

Kezdtem tényleg rájönni, hogy a meglepetések nem igazán tartoznak az én asztalomhoz. Sőt. Kiváltképp utálom őket. De talán egy kicsit a hasogató fejfájás leelőzi. Miért kell minden egyes alkalommal a fejbe verni amikor már kezdenék belejönni a buliba? 
Lusta pislogásokkal realizáltam, hogy újra a puha ágyban vagyok, ahonnan remélem nem olyan rég elindultam. 
A fenébe is már. 
- A világ amit most ismerünk változik, ifjú védelmező - szólított meg ismét az öreg, én pedig unottan sóhajtottam fel. Vajon meddig kell még Őt hallgatnom? Inkább újból lehunytam szemeimet azt remélve, hogy nem pihentem még eleget. Talán mire ismét felébredek már eltűnik. 
- Tudod az a szép az ember felépítésében, hogy mindig van ami figyel a külvilágra. Még ha az egyik érzékedet el is veszted, lesz egy másik ami pótolja! A szemeidet becsukhatod Ruthie, de a hallásodat nem veheted el, bármennyire is szeretnéd! Most még nagyon zavart vagy, de különleges! Pontosan ezért van rád szükségünk, ahogy neked is ránk! Nem vagy fogoly, természetesen bármikor távozhatsz, azonban én azt ajánlom maradj velünk néhány napra, hogy megismerd a többieket. Az őseidet, a történetünket de legfőképp talán magadat. 
- Elég lesz már Gandalf - húztam el a számat, még mindig csukott szemekkel - tényleg pihenni szeretnék és örülnék ha megkímélnétek a fejbevágásoktól! Van jobb dolgom is, mint örökké felébredni, de tényleg! 
- Akkor talán nem kellett volna úgy viselkedned, ahogy! Mindenkit halálra rémítettél! - Jött Liam hangja nem is olyan távolról tőlem. Erre szemeim kipattantak és felültem. Az öreg kisétált az ajtón, de nagyon úgy tűnt, hogy nem hagynak egyedül. 
- Már megbocsáss - köszörültem meg a torom - de ti vagytok azok, akik engem rémítettek halálra! Azt mondta az öreg, hogy nem vagyok fogoly! Erre tessék, megkapom a saját két lábon járó felvigyázom! 
- A babysitterek általában két lábon járnak, még ha ez a tény el is szomorít...
- Kivéve ha egy kutya vigyázz rád! Mond, neked nem volt gyerek szobád, Lassie? 
Láttam ahogy összevonja szemöldökét, míg én csak a szemeimet forgattam. 
- Mielőtt voltál oly kedves és leütöttél, anyámat láttam és hallottam! - Szólaltam meg pár perc némaság után bátortalanul - még ha ez nem is lehetséges...
Liam hallgatott, egy kis ideig bírtam is így, ám végül muszáj volt várakozón a fiúra néznem. Nem tehetik csak úgy ezt meg velem. Harry iderángat, leütnek, kétszer is és még titkolóznak is. Ez így nagyon nem járja. Plusz folyamatosan azt hangoztatják, hogy bízzak meg bennük. 
Mert így lehet is.
- A természetünk sok mindenre képes, az erőnk még inkább! Noah, akit te csak az öregnek nevezel, arra tanított, hogy sose becsüljem le a belső hangom. Talán édesanyád szeretne üzenni neked valamit...
Micsoda irónia. Noah. Talán nagyobb bárkát kellett volna építenie, ha meg akarja menteni a változó világát. És egyáltalán mi ez a süket duma? Valami kamaszoknak szóló történelemkönyvből sikerült kiolvasnia? 
- Az anyám halott! 
- Ahogy az enyém is - húzta keserű mosolyra a száját a srác - de ez még nem jelenti azt, hogy el is tűnt! Az emlékek néha sok mindenre képesek, Ruthie! Hogy őszinte legyek, olykor túl sok mindenre is! Édesanyád, maga ez a hely! Mindenhol ott van, ahogy apád is! 
Most rajtam volt a sor az értetlenkedésen. Azt hiszem a felvont szemöldököm elég bizonyíték volt, Liam számára, hogy megértse semmit nem értek abból a katyvaszból amit próbál előadni nekem, mert felállt és hívogatón felém nyújtotta a kezét. Bizalmatlanul méregettem, mire felsóhajtott. 
- Na gyerünk, már! Ne kéresd magad, Ruthie!
Erre már lerúgtam magamról a takarómat és ismét a földre hajítottam sérült és nagyon fájó lábaimat. Fel is szisszentem. 
- Senki sem érti, miért nem gyógyítottad már meg! Mire vársz, hogy levágjuk? 
Erre elpirultam és szemlesütve bámultam az idióta sebeket az átkozott lábamon. 
- Mert nem tudom meggyógyítani - ismertem be aztán. Felnéztem a fiúra aki csupán egy pillanatig tűnt döbbentnek, majd kérés nélkül hajolt le hozzám. Tenyerét óvatosan és nagyon gyengéden a sebekhez érintette, hogy aztán egy rövidke pillanatig kék izzás töltse meg a teret, a sérülések pedig engedelmesen forrtak össze. 
- Jobb mint új korában - nézett fel rám, tekintete több percig is elidőzött rajtam - egy védelmező aki nem tud gyógyítani, de tökéletesen össze tud olvadni a pajzsával, hogy lehet ez? 
Erre megvontam vállam. A gyógyítás nagyon nehéz dolognak tűnik. Pontosabban fogalmazva inkább összetettnek. 
- Miért furcsa ez? Gondolom bármelyikőtök képes...
- Nem - vágott közbe Liam hevesen - az erőnk a gyógyításban mutatkozik meg először! Gyermekként az első esésnél, botlásnál. Akkor derül ki a szüleink számára, hogy mire is születtünk! De amit odakint produkáltál az csak nagyon kevesünknek sikerül! Évek, talán évtizedek gyakorlásával se érünk el odáig, ha pedig mégis az komoly kínokkal járhat. Talán még az életünkbe is kerülhet, te pedig jöttél és minden nehézség nélkül lépdeltél az udvaron. Mint valami lángoszlop. Mesébe illő volt...
Olyanfajta áhítattal átitatottan beszélt, mintha valami komoly csoda lennék. Egy egyszerű és szánalomra méltó lélek helyett. Vicces. Még mesehősnek sem érzem magam,
- De komolyan gyere velem! Tetszeni fog! 
Kikászálódtam az ágyból, követtem a fiút. Végigsiettünk a folyosón, odakint már sötét volt így apró lámpák világítottak nekünk. Megint abban a hatalmas aulába kötöttünk ki. A festmények ismét elkápráztattak, Liam az egyik falhoz vezetett ahol hatalmas márványtábla állt, alatta apró kis szökőkúttal. A víz kéken világított, így könnyűszerrel el tudtam olvasni a táblán lévő felíratott. 
Az alig két soros üzenet után pedig kezdtem érteni mit is akart Liam mondani azzal, hogy a szüleim ide tartoztak. 
A kérdés így már csak az maradt, hogy ez mennyiben változtatja meg az én életemet. 
Vajon én is ide tartozok. 
- Ez latinul van? - Érintettem meg a nevek alatt díszelgő rövid feliratot. 
Liam bólintott. 
- Azt jelenti, nem halok meg egészen. 
Hát persze. Még ha nem is tudtam sok mindent a védelmezők történetéről, azzal én is tisztában voltam, hogy az erőnket a lelkünkből eredeztetik. Ha pedig így nézzük, a testünk halálra van ítélve. De az emlékeink, az érzéseink, érzelmeink a döntéseink, a lelkünk nincsenek a vérkeringésünkre kötve. 
Az ember maga a lélek. 
Egy lélekkel, vagy kettővel viszont ebben a helyzetben azt hiszem nem leszünk kisegítve. 



Jake és Emily Miller alapítóink emlékére. 
"Non omnis moriar" 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése