2015. június 20.

Hat - Hazugságok




Figyeltem ahogy a tűz fénye narancsszínűre festi a srácok arcát. Akik békésen aludtak. Napok óta úton vagyunk és az a nagy igazság, hogy szerintem egyikünk sem tudja pontosan, hogy merre tartunk. Az elején még nagyon jó ötletnek tűnt, Végre megmondtam a magamét, íme enyém az egész világ. Falak nélkül. Komolyabb szabályok nélkül. Lehetek az aki valójában vagyok. Vagyis elméletben gondoltam csak ezt. Valójában még most sem lehetek teljesen szabad. Ugyanis Harry komolyan mondta, hogy nem kelthetünk feltűnést. Bár viccel ha azt hiszi, csukott szemmel fogok elsétálni a bajbajutottak mellett. 
Na nem mintha találkoztunk volna valakivel is. 
A kies, elhagyatott természeten túl semmi és senki nem volt aki az utunkba állt. Ami egyrészről természetesen jól jött. Másrészt viszont felettébb rémisztő a tudat, hogy valóban megfogyatkoztunk. Nem is kicsik. Az élelmünk, víz készletünk is fogyóban van, szóval nem tudom meddig tarthat még ez a céltalanság. 
Minden este más őrködött. Ma én vállaltam magamra ezt a szerepet. Az éjszaka azonban hűvösebb volt, mint gondoltam. Dideregve húztam magamon össze a kabátot, és további hangos fogcsikorgással álltam fel, hogy járjak egyet.
Az égbolt tökéletesen sötét volt. Így csak még magányosabbnak éreztem magam.
Hiányzott Niall. Hiába volt itt a három másik útitársam. Zayn és Louis hozták a formájukat, többnyire maguk voltak, külön konyháról és még sorolhatnám. Harry pedig vagy nagyon keveset vagy egyáltalán nem szólt hozzám. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de a részletekhez még túl fáradt voltam. Egyébként is Őt ismerve valami oltári nagy hülyeség lehetett. Olyasmi amivel azt magyarázod ez a kettőtök érdeme, de igazából csak magadat próbálod menteni. És, hogy mitől?
Csalódástól. Pofonoktól. Fájdalomtól.
Egyszóval mindentől ami azzal járhat, hogy barátságokat kötsz, vagy emberek közé merészkedsz.
Így telnek tehát napjaim.
Némán és nagyon gyorsan.
Reggelente korán indulunk, hosszú menetelés után pihenünk csak, eszünk valamit és haladunk tovább amíg nem találunk arra alkalmas helyet, hogy letáborozzunk.
A lábam kezdi feladni a szolgálatot. Nem ehhez az élethez edződött, de nem mertem szólni a göndörnek.
Leültem egy nagyobb sziklára és fájdalmas grimasszal arcomon húztam le a cipőmet. A lábfejem szinte lüktetett, nem egy seb volt már rajta. Ajkamba harapva szabadultam meg a zoknimtól is, bár lehet a homok nem tesz jót a sebeknek, minden egyes szabadon töltött pillanatot élveztem.
Lehunytam a szemeimet és hátradöntöttem a fejem. Gyenge kis szellő söpört végig a tájon, némi friss levegőhöz juttatva ezzel engem. Lassan lélegeztem, kiélvezve minden pillanatot.
Apró kövek reccsentek valaki lába alatt a közelembe, mire egyből éber lettem, amikor pedig kinyitottam a szemem egy idegen arc vigyorgott fentről rám. Nem sokat láttam arcából a sötétben. De határozottan nem tűnt túl barátságosnak. Ezt bárkinek aláírhatom.
Természetesen egyből felpattantam, a látogatóm így velem szembe került, ám arra nem számítottam, hogy nincsenek egyedül, mert valaki elkapta a kezemet is és szorosan tartott.
- Engedj el – csúszott ki az első és lehető legidiótább gondolatom. Hiába kapálóztam, nem mentem vele túl sokra.
- Magányos éjjeli séta? - Lépett közelebb hozzám a srác – vagy nem egyedül vagy?
Erre már természetesen én is elvigyorodtam. Komolyan azt hiszi, hogy vagyok olyan bolond a felelőtlenségem mellet, hogy még a többieket is elárulom? Nagyon ráfizettél, drága barátom!
- Kérdeztek valamit, kislány! - Törte meg a pár pillanatig tartó csendet, egy nő. Éppenséggel az aki elkapott.
- Már az is baj, ha az ember egy kis békére vágyik?
- Szerencséd van, hogy még ismered ezt a szót – mosolygott tovább a srác – mit keresel a körzetünkben?
- Miféle körzetetekben? Kiskirálynak hiszed magad?
Erre hangos kacajra fakadt. Beképzeltnek és bunkónak tűnt.
- Igen – bólintott – valami olyasmik is vagyunk! De te nem tartozol közénk, sőt! Tudod, nagyon nem bírjuk errefelé az embereket! Így, bár tetszel nekem de azt hiszem itt elválnak útjaink. Pontosabban mondva a te utad véget is ér, a mögötted álló nagyon csinos jó barátom keze által! Mégis azt hiszem, hogy szerencséd van! Nem lesz fájdalmas! Ha itt maradnál, ki tudja meddig tartana mire meghalsz! Mázlid, hogy két Védelmezővel futottál össze!
A szívem kihagyott egy ütemet a megnevezés hallatán, ám még mielőtt reagálhatni tudtam volna a lány a földre hajított. Fájdalmasan felnyögtem amikor a térdem durván találkozott a kemény talajjal. Körmeim a homokba vájtam.
- Azt hittem a Védelmezők pont azért vannak, hogy másokon segítsenek!
- Így is volt – adott nekem igazat a srác – még mielőtt hegyre halomra kezdtetek el minket gyilkolászni! De ha megbocsájtasz, most sietnénk szóval, Grace kérlek!
Gyorsan tápászkodtam fel a földről, szembefordultam velük, láttam ahogy a lánynak hosszú haját kék színűre festi az előtte lebegő pajzsa, és így a fiúból is többet láthattam. Magasabb volt, mint a társa, fekete ruhát viselt, karján rengeteg tetoválással. Grace ébenfekete hajával nagyon varázslatosnak tűnt, főleg most, hogy éles pengékké formálta az egyébként védelemre szolgáló pajzsát és felém irányította azt.
Elég gyorsan tették a dolgukat, azonban tudtam, hogy nem eshet bajom. Alig néhány milliméterre tőlem álltak meg. Egy ideig farkasszemet néztem velük, hallottam ahogy a másik oldalon elakad a két vendégem lélegzete, főleg amikor lazán feléjük fordultak.
- Hogy is mondják ezt? - Húztam el a számat miközben kivontam egy pajzsot magam köré – aki másnak vermet ás...?
- Ez lehetetlen – rázta meg a fejét a fiú – miért nem éreztem, hogy egy vagy közülünk?
- Mert nem is vagyok – szorítottam ökölbe a kezemet ami már szintén kéken izzott haragomba – én nem azért vagyok, hogy ártatlanokat gyilkoljak!
- Nézőpont kérdése – szólalt meg Grace – mert most nem arra készülsz? Mit is mondtál mi a neved? Mi lenne ha szépen leengednéd magad előtt azt a csinos kis pajzsot és talán még egymás segítségére is lehetnénk?
- Nem hinném – ráztam meg a fejem.
- Látom a lábad – vette ismét át a szót a srác – egy védelmező aki nem tud gyógyítani- mutatott a sebeimre – tehát még új vagy, most rázódsz bele a dolgokba vagy talán nemrég ébredtél rá az eredőre és ezért kóborolsz itt! Kidobtak valahonnan...mit is mondtál mi a neved, kedves?
- Nem tartozik rád!
- Szép, bár nem nagyon illik hozzád! - Indult meg felém azonban felemeltem a kezem mire a készenlétben lévő lándzsák engedelmesen araszoltak előrébb. Erre a srác hátrált pár lépést.
- Ugyan mennyi ideig tart elbánni veled – gyűrte fel felsőjének ujját Grace – kezdő vagy, emlékszel?
Hamar támadásba lendült. Először legszívesebben pánikba estem volna ugyanis pontosan úgy nézett ki, mint egy bármikor ugrásra kész ragadozó, azonban rájöttem, hogy ez tökéletesen felesleges. Nem jut át a pajzsomon. Bármennyire is próbálkozik.
Így is történt. Törékeny próbálkozása újból és újból olvadt be pajzsomba. Igaz a dolog eléggé hangos volt.
- Mi a pokol? - Horkant fel a srác is, barátnője kezdett kifáradni miközben én csak egy helyben álltam és élveztem a körülöttem tomboló energiát.
- Akkor most én, jó? - Formáltam ördögi vigyorrá ajkaimat, ám még mielőtt bármit is tehettem volna Harry robbant be mellém, erősen elkapta kezeimet. Hát persze, hogy mindig a legjobb bulikat akarja tönkretenni.
Valamilyen furcsa oknál kifolyólag azonban nagyon jól fogadták a jelenlétet. Grace és a még mindig névtelen srác is nevetni kezdett. Hangosan röhögni igazából.
- Sejthettem volna, hogy benne vagy a dologban, Styles!
- Ti ismeritek egymást? - Kaptam tekintetem a göndörre ugyanis nagyon úgy tűnt a helyzet – mégis mi folyik itt, Harry?
- Enged le a pajzsod Ruthie – legyintett a srác – most már biztonságban vagyunk!
Biztonságban? Most?
Állítsatok meg ha tévedek de mintha most akartak volna megölni. Úgy ezelőtt két perce. Ha már volt annyi.
Valamiért azonban mégis hallgattam a fiúra, aki egyenesen a másik két emberhez tartott.
- Liam – mondta Harry és szorosan magához ölelte a fiút, utána pedig a lányhoz lépett aki gondolkodás nélkül csókolta meg. Azt hiszem a döbbenettől még az ajkaim is elnyíltak egymástól.
- Ki ez a csaj, bébi? - Kérdezte még mindig Harry nyakán csüngve Grace – és miért van veled?
- Majd mindent elmesélek, de most menjünk vissza a táborba, ugyanis nagyon hiányoztál!
Kezdett az egész egy hatalmas melodrámához hasonlítani. Szemeimbe könnyek gyűltek. Az már most teljesen nyilvánvalóvá vállt, hogy Harry hazudott nekem. Csak még abban nem vagyok biztos, hogy mindenben így tett-e.
- Nekem pedig a magyarázat hiányzik, mi ez az egész, Harry?
- Majd később! - Rivallt rám, és ismét egy csókot adott a lánynak – indulás!
Na arra nagyon ráfázott. Egy lépést sem akartam innen mozdulni. Nemhogy velük menni.
- Komolyan szükségünk van rá? - Vonta fel unottan szemöldökét Grace – kezd az agyamra menni!
- Igen – bólintott Harry – Emily és Jake lánya!
- Mi? - Visítottam fel – te ismerted a szüleimet és...
Még mielőtt befejezhettem volna a mondatot erős ütést kaptam a fejemre. És azt hiszem ez volt az a pillanat amikor elsötétült minden és még ha akartam volna se tudtam volna választ kapni a kérdéseimre.
Amelyekből akadt bőven.
A fenébe is már. 

2 megjegyzés:

  1. szóval. Harry-nek van barátnője és Harry ismerte Ruthie szüleit.hát nagyon kíváncsivá tettél,hogy mi fog ebből kisülni.siess a következő résszel:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, úgy valahogy. :) Azt hiszem okoztam némi meglepetést, és talán még fogok is! :) Örülök, hogy várod a folytatást, és köszönöm a komit!

      Törlés