2015. június 23.

Hét - Szükségünk van rád!




Iszonyatos fejfájásra ébredtem. Pontosabban pislogtam rá a világra. Jó néhány másodpercbe beletellett amíg rájöttem, hol is vagyok. Azaz, mi történt az elmúlt pár órában. Vagy napban?
Nem igazán voltam tisztában az idővel, a kényelmes, meleg puhaság pedig még jobban megzavart a gondolkodásba. Az tiszta sor, hogy valaki átöltöztetett és egy borzasztóan nagy ágyba dugott. Felültem, igyekezve, hogy ne szédüljek meg nagyon a kísérletem pedig többé-kevésbé össze is jött. Felszisszentem amikor a talpam érintkezett a talajjal. Tényleg nem tett túl sok jót neki az út, meg a gyaloglás. De mit tehetnék?
Szembe kell néznem az igazsággal, valósággal.
Egy elkényeztetett kis picsa vagyok, aki még a saját testét is képes kinyírni csak azért mert néhány napot gyalogolnia kell. Nevetséges.
Ahogy az is, hogy képes voltam bedőlni Harry minden egyes szavának.
Ostoba idióta.
Mégis honnan a bűnbánatos semmiből szedtem, hogy a fiú aki mindenkivel titokzatos és egyébként szuperül leplezi az érzéseit majd minden nélkül, csak úgy heccből eljön velem a nagyvilágban.
Na persze.
Crystal jobban tette volna, ha be sem engedi a falainkon. Már ha állnak még egyáltalán azok a falak. Elhagytam a családom. A barátaimat, az otthonomat. Nincs aki megvédje őket, és sikerült annak a veszélynek is kitennem őket, hogy talán már egy csapat Védelmező úton is van, hogy végezzenek velük. Már ha Grace és Liam akciójára gondolok.
Nem törődve a percenként tarkómba és lábamba lobbanó fájdalommal, felkászálódtam az ágyból. Talán ha szerencsém van ki tudok osonni. Kezemet a kilincsre helyeztem ami megadóan nyitott utat a nagy világba számomra. Megjegyzem újfent.
Csak járjak ezúttal több sikerrel.
A folyosók fehérre voltak mázolva, de nem úgy tűnt, mintha sok ember mászkálna erre így hangtalan léptekkel de megindultam az első lehetséges útvonalon, azt remélve, talán elsőnek sikerrel is járok, és nem egy kibaszott labirintusban vagyok.
Egy gyönyörű, arany korlátos lépcsőhöz értem. A talpam újból vérzeni kezdett, de nem igazán foglalkoztatott. Tulajdonképp használhattam volna a pajzsomat is, de tudtam, hogy az erőmmel jelenleg hadilábon állok és azt a kevés kis kitartásomat ami maradt inkább a nagy pillanatokra kell összpontosítanom. Szóval szó nélkül, összeszorított ajkakkal lépdeltem tovább a néptelen lépcsősoron, ami jelenleg végtelennek is tűnt ami azt illeti.
Több perc botladozás után egy hatalmas, és elég réginek tűnő ajtó elé értem. Gondolkodás nélkül nyomtam le a kilincsét. A túloldalon egy óriási belmagasságú, apró színes üvegekkel kirakott kupolás aula fogadott. A padlóban mintha apró arany, ékkő darabok csillogtak volna, a falakra pedig végig képek és feliratok voltak festve.
Elnyíltak ajkaim a csodálkozástól.
Úgy tűnt, mintha egy történetet mesélnének el. Egy nagy családét.
- A miénket - törte meg a csendet mögülem egy mély hang, amire ha nem ebben a helyzetben lennék határozottan azt mondanom, hogy barátságok de most inkább csak félelmetesnek titulálnám.
Pajzsomra még gondolnom sem kellett, azonnal a szolgálatomra sietett és kék derengő fényével biztonságot nyújtott számomra. Bár az igencsak idős, ősz hajú, és kissé vézna férfi nem hiszem, hogy komoly veszélyt jelentene rám.
De ugye, mint azt ahogy az elmúlt események nagyon is jól bizonyítják.
Jobb ha óvatosabb vagyok.
Sokkal.
- Most biztos nagyon zavart vagy - lépett még egy lépéssel közelebb hozzám - de megnyugtatlak, semmi szükség a pajzsodra!
Nem számítottak szavai. Eszem ágában sem volt elengedni ezt az aprócska védelmet. Sőt. Bár a sötétbarna szemű férfivel szemben álltam, jobbnak láttam inkább a hátam mögé is kiterjeszteni. Már ha nem akarok újra leütve lenni.
- Az biztos nagyon fájhat - biccentett fejével a vérző lábam felé, majd végignézett a vérnyomokon - engedd meg, hogy segítsek és elmagyarázok mindent!
- Nincs rá szükségem! Csak mutassa meg, hogy juthatok ki innen!
- Azt sajnos nem tehetem...
- Miért nem? - Vágtam dühösen a szavába. Semmi kedvem nem volt játszani ezt az idióta játékot. Játékszabályok nélkül nagyon is én álltam vesztésre.
Legalábbis nekem úgy tűnt.
- Mert szükségünk van rád - szólalt meg pár perc némaság után - ahogy neked is ránk! Itt biztonságban vagy! A szavamat adom, ha maradsz minden tudásunkat átadjuk neked, még az öngyógyítását is...
- Nem kell a segítsége - erősködtem tovább, felemelve a hangomat - semmiben! Kitalálok magam is!
Azzal már hátraarcot is vágtam, hogy eleget tegyek az ígéretemnek és meglépjek de a nem is olyan rég látott, Harry, Grace és Liam páros fogadott. A szívverésem felgyorsult, mintha a torkomban dobogott volna a gyűlölet miatt.
- Akkor máshogy fogalmazunk - vette át a szót a göndör - itt maradsz!
- Különben?
- Különben a barátaid meghalnak! Louis és Zayn most még nagyon jól érzi magát a köreinkben de ha elmennek akkor semmi szükségünk rájuk... - kezdett bele Grace, de üres fenyegetése miatt csak nevetni tudtam. Komolyan azt hisze, hogy ezzel meg tud hatni?
Rossz embert rángattál magaddal Harry. Ha Niall élete forogna kockán gondolkodás nélkül megadnám magam, de így.
Főleg, hogy valószínűleg Ők sem ok nélkül vannak itt. Ha valamit megtanultam ezalatt a rövid idő és tapasztalatszerzési lehetőség alatt, hogy Harry Styles nem hoz céltalan döntéseket.
Talán át kellene vennem ezt a jó szokását.
- Rajta - fontam keresztbe mellkasom előtt karomat - te szeretnéd csinálni, vagy legyek ezúttal én ma a hóhér?
- Ruthie az egészet félreérted - rázta meg a fejét Liam és közelebb lépett hozzám mire pajzsom hangosan tiltakozni kezdett, és fényesebb is lett. Valóban pulzált benne az energia. Az én energiám.
Mindenem ami vagyok, voltam és leszek.
Egyek voltunk.
- Na ebből nekem elegem van - váltott hangnemet Grace, hallottam ahogy a mögöttem álló szakállas rákiált, de már annyira hasztalan volt azt egész.
Nem is tudom mihez tudnám hasonlítani a jelenetet.
Ugyanis nagyon drámai volt.
A pajzsom ketté nyílt előttem. Liam, Harry és a lány is az egyik falon kötöttek ki, nagyon csinosan felkenődve rá, míg az erőtér egyre magasabbra és magasabbra kúszott a két oldalamon. Vibrált körülöttem a levegő. Én pedig végre elindulhattam.
Nem mondanám, hogy életem legjobb méterei voltak, mert nem így van. Véres lábnyomokat hagytam magam után, de végre kiértem ebből a borzalomból. Óráknak tűnő percekbe tellett, azt azért szeretném elmondani.
Csodaszép zöld gyep fogadott. És emberek.
Boldog. Kiegyensúlyozott. Egészségesnek tűnő emberek. Az egyik közeli padon üldögélt Louis mellette egy idősebb de határozottan rá hasonlító férfi, nem messze tőlük pedig  Zayn sétált egy csinos lány társaságában.
Nők. Férfiak. Gyerekek. Családok.
Úgy léteztek mintha mi sem történt volna. Sőt. Valószínűleg a legnagyobb látványosságot én nyújtottam már évek óta. Szigorú, ütemes léptek zendültek fel a távolból, az egyik dombon túl pedig már meg is láttam a fegyverekkel felszerelkezett felém sietőket.
Louis és Zayn is felfigyelt rám.
Még mindig lassítottnak tűnt ez az egész, valótlannak. Mindössze egy rossz álomnak. A fegyveresek azonban tényleg itt voltak. Kezeimet ökölbe szorítva, lassan bicegve igyekeztem le a lépcsőkön. Mindenki engem figyelt. A fenébe is már.
- Ruthie - szólított meg ismét puhán az öreg - mindenkit megrémítesz, kérlek...
- Nem!
- A szüleid is azt akarnák, hogy...
- A szüleim halottak! - Üvöltöttem rá, és ajkaimba kellett harapnom, hogy ne bőgjem el magam - és tényleg nem tudom mi ez az egész, de a maga két kis barátja megpróbált megölni, csak azért mert azt hitték erőtlen ember vagyok! Nem érdekel a mondandója!
- A történelem során mindig voltak erősebbek és gyengébbek gyermekem! Azok maradtak életben akik képesek voltak alkalmazkodni, fejlődni! A te ereidben is ez a fejlődés csörgedezik, ahogy itt nagyjából mindenkinek!
Nem figyeltem rá. Tovább sétáltam.Már láttam a kapujukat. És azt is, hogy csak két őrt kell félreállítanom még akkor is ha fegyvert fognak rám. Sima ügy lesz.
Valahogy nincs hangulatom a rögtönzött genetikai órához, de azért köszi. Majd felírom magamnak valahova.
Cserkészbecsszó.
- Utoljára figyelmeztetlek!
- Akkor ez is felesleges volt - szorítottam még erősebben ökölbe lévő kezeimet. Végleg meguntam a játékot, bár tudtam veszélyes amire most készülök. Lehunytam szemeimet és egész egyszerűen elengedtem magam. A szívemből indult. Egy újabb dobbanással, pumpálta magából az energiát, ereimben pedig csak úgy száguldozott az erő. Perceken belül sokkal könnyebbnek éreztem magam. Innen tudtam, hogy sikerült. Most nem volt szükségem kiterjeszteni magam köré a pajzsomat. Mert én magam voltam az.
Lenéztem a karomra amely kéken izzott, ahogy a testem többi része is.
Mindössze egyszer sikerült ezt megcsinálnom. Még kisebb voltam és Louis azt mondta még soha életében nem látott ilyen rémisztő dolgot. Mert bár szó szerint mindenem izzott, a szemeim helyén lévő fény volt a legrosszabb.
Remélem ez most is így van.
Láttam  döbbenetet az arcán, mindenkién. De nem érdekelt. Egy ruganyos lépéssel el akartam indulni, ám egy ismerős arc állt meg előttem.
- Kislányom - szólított meg gyengéden.
Én pedig azonnal elengedtem mindent.
Ez nem lehet igaz.
- Anya?

*

Kezdtem tényleg rájönni, hogy a meglepetések nem igazán tartoznak az én asztalomhoz. Sőt. Kiváltképp utálom őket. De talán egy kicsit a hasogató fejfájás leelőzi. Miért kell minden egyes alkalommal a fejbe verni amikor már kezdenék belejönni a buliba? 
Lusta pislogásokkal realizáltam, hogy újra a puha ágyban vagyok, ahonnan remélem nem olyan rég elindultam. 
A fenébe is már. 
- A világ amit most ismerünk változik, ifjú védelmező - szólított meg ismét az öreg, én pedig unottan sóhajtottam fel. Vajon meddig kell még Őt hallgatnom? Inkább újból lehunytam szemeimet azt remélve, hogy nem pihentem még eleget. Talán mire ismét felébredek már eltűnik. 
- Tudod az a szép az ember felépítésében, hogy mindig van ami figyel a külvilágra. Még ha az egyik érzékedet el is veszted, lesz egy másik ami pótolja! A szemeidet becsukhatod Ruthie, de a hallásodat nem veheted el, bármennyire is szeretnéd! Most még nagyon zavart vagy, de különleges! Pontosan ezért van rád szükségünk, ahogy neked is ránk! Nem vagy fogoly, természetesen bármikor távozhatsz, azonban én azt ajánlom maradj velünk néhány napra, hogy megismerd a többieket. Az őseidet, a történetünket de legfőképp talán magadat. 
- Elég lesz már Gandalf - húztam el a számat, még mindig csukott szemekkel - tényleg pihenni szeretnék és örülnék ha megkímélnétek a fejbevágásoktól! Van jobb dolgom is, mint örökké felébredni, de tényleg! 
- Akkor talán nem kellett volna úgy viselkedned, ahogy! Mindenkit halálra rémítettél! - Jött Liam hangja nem is olyan távolról tőlem. Erre szemeim kipattantak és felültem. Az öreg kisétált az ajtón, de nagyon úgy tűnt, hogy nem hagynak egyedül. 
- Már megbocsáss - köszörültem meg a torom - de ti vagytok azok, akik engem rémítettek halálra! Azt mondta az öreg, hogy nem vagyok fogoly! Erre tessék, megkapom a saját két lábon járó felvigyázom! 
- A babysitterek általában két lábon járnak, még ha ez a tény el is szomorít...
- Kivéve ha egy kutya vigyázz rád! Mond, neked nem volt gyerek szobád, Lassie? 
Láttam ahogy összevonja szemöldökét, míg én csak a szemeimet forgattam. 
- Mielőtt voltál oly kedves és leütöttél, anyámat láttam és hallottam! - Szólaltam meg pár perc némaság után bátortalanul - még ha ez nem is lehetséges...
Liam hallgatott, egy kis ideig bírtam is így, ám végül muszáj volt várakozón a fiúra néznem. Nem tehetik csak úgy ezt meg velem. Harry iderángat, leütnek, kétszer is és még titkolóznak is. Ez így nagyon nem járja. Plusz folyamatosan azt hangoztatják, hogy bízzak meg bennük. 
Mert így lehet is.
- A természetünk sok mindenre képes, az erőnk még inkább! Noah, akit te csak az öregnek nevezel, arra tanított, hogy sose becsüljem le a belső hangom. Talán édesanyád szeretne üzenni neked valamit...
Micsoda irónia. Noah. Talán nagyobb bárkát kellett volna építenie, ha meg akarja menteni a változó világát. És egyáltalán mi ez a süket duma? Valami kamaszoknak szóló történelemkönyvből sikerült kiolvasnia? 
- Az anyám halott! 
- Ahogy az enyém is - húzta keserű mosolyra a száját a srác - de ez még nem jelenti azt, hogy el is tűnt! Az emlékek néha sok mindenre képesek, Ruthie! Hogy őszinte legyek, olykor túl sok mindenre is! Édesanyád, maga ez a hely! Mindenhol ott van, ahogy apád is! 
Most rajtam volt a sor az értetlenkedésen. Azt hiszem a felvont szemöldököm elég bizonyíték volt, Liam számára, hogy megértse semmit nem értek abból a katyvaszból amit próbál előadni nekem, mert felállt és hívogatón felém nyújtotta a kezét. Bizalmatlanul méregettem, mire felsóhajtott. 
- Na gyerünk, már! Ne kéresd magad, Ruthie!
Erre már lerúgtam magamról a takarómat és ismét a földre hajítottam sérült és nagyon fájó lábaimat. Fel is szisszentem. 
- Senki sem érti, miért nem gyógyítottad már meg! Mire vársz, hogy levágjuk? 
Erre elpirultam és szemlesütve bámultam az idióta sebeket az átkozott lábamon. 
- Mert nem tudom meggyógyítani - ismertem be aztán. Felnéztem a fiúra aki csupán egy pillanatig tűnt döbbentnek, majd kérés nélkül hajolt le hozzám. Tenyerét óvatosan és nagyon gyengéden a sebekhez érintette, hogy aztán egy rövidke pillanatig kék izzás töltse meg a teret, a sérülések pedig engedelmesen forrtak össze. 
- Jobb mint új korában - nézett fel rám, tekintete több percig is elidőzött rajtam - egy védelmező aki nem tud gyógyítani, de tökéletesen össze tud olvadni a pajzsával, hogy lehet ez? 
Erre megvontam vállam. A gyógyítás nagyon nehéz dolognak tűnik. Pontosabban fogalmazva inkább összetettnek. 
- Miért furcsa ez? Gondolom bármelyikőtök képes...
- Nem - vágott közbe Liam hevesen - az erőnk a gyógyításban mutatkozik meg először! Gyermekként az első esésnél, botlásnál. Akkor derül ki a szüleink számára, hogy mire is születtünk! De amit odakint produkáltál az csak nagyon kevesünknek sikerül! Évek, talán évtizedek gyakorlásával se érünk el odáig, ha pedig mégis az komoly kínokkal járhat. Talán még az életünkbe is kerülhet, te pedig jöttél és minden nehézség nélkül lépdeltél az udvaron. Mint valami lángoszlop. Mesébe illő volt...
Olyanfajta áhítattal átitatottan beszélt, mintha valami komoly csoda lennék. Egy egyszerű és szánalomra méltó lélek helyett. Vicces. Még mesehősnek sem érzem magam,
- De komolyan gyere velem! Tetszeni fog! 
Kikászálódtam az ágyból, követtem a fiút. Végigsiettünk a folyosón, odakint már sötét volt így apró lámpák világítottak nekünk. Megint abban a hatalmas aulába kötöttünk ki. A festmények ismét elkápráztattak, Liam az egyik falhoz vezetett ahol hatalmas márványtábla állt, alatta apró kis szökőkúttal. A víz kéken világított, így könnyűszerrel el tudtam olvasni a táblán lévő felíratott. 
Az alig két soros üzenet után pedig kezdtem érteni mit is akart Liam mondani azzal, hogy a szüleim ide tartoztak. 
A kérdés így már csak az maradt, hogy ez mennyiben változtatja meg az én életemet. 
Vajon én is ide tartozok. 
- Ez latinul van? - Érintettem meg a nevek alatt díszelgő rövid feliratot. 
Liam bólintott. 
- Azt jelenti, nem halok meg egészen. 
Hát persze. Még ha nem is tudtam sok mindent a védelmezők történetéről, azzal én is tisztában voltam, hogy az erőnket a lelkünkből eredeztetik. Ha pedig így nézzük, a testünk halálra van ítélve. De az emlékeink, az érzéseink, érzelmeink a döntéseink, a lelkünk nincsenek a vérkeringésünkre kötve. 
Az ember maga a lélek. 
Egy lélekkel, vagy kettővel viszont ebben a helyzetben azt hiszem nem leszünk kisegítve. 



Jake és Emily Miller alapítóink emlékére. 
"Non omnis moriar" 



2015. június 20.

Hat - Hazugságok




Figyeltem ahogy a tűz fénye narancsszínűre festi a srácok arcát. Akik békésen aludtak. Napok óta úton vagyunk és az a nagy igazság, hogy szerintem egyikünk sem tudja pontosan, hogy merre tartunk. Az elején még nagyon jó ötletnek tűnt, Végre megmondtam a magamét, íme enyém az egész világ. Falak nélkül. Komolyabb szabályok nélkül. Lehetek az aki valójában vagyok. Vagyis elméletben gondoltam csak ezt. Valójában még most sem lehetek teljesen szabad. Ugyanis Harry komolyan mondta, hogy nem kelthetünk feltűnést. Bár viccel ha azt hiszi, csukott szemmel fogok elsétálni a bajbajutottak mellett. 
Na nem mintha találkoztunk volna valakivel is. 
A kies, elhagyatott természeten túl semmi és senki nem volt aki az utunkba állt. Ami egyrészről természetesen jól jött. Másrészt viszont felettébb rémisztő a tudat, hogy valóban megfogyatkoztunk. Nem is kicsik. Az élelmünk, víz készletünk is fogyóban van, szóval nem tudom meddig tarthat még ez a céltalanság. 
Minden este más őrködött. Ma én vállaltam magamra ezt a szerepet. Az éjszaka azonban hűvösebb volt, mint gondoltam. Dideregve húztam magamon össze a kabátot, és további hangos fogcsikorgással álltam fel, hogy járjak egyet.
Az égbolt tökéletesen sötét volt. Így csak még magányosabbnak éreztem magam.
Hiányzott Niall. Hiába volt itt a három másik útitársam. Zayn és Louis hozták a formájukat, többnyire maguk voltak, külön konyháról és még sorolhatnám. Harry pedig vagy nagyon keveset vagy egyáltalán nem szólt hozzám. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de a részletekhez még túl fáradt voltam. Egyébként is Őt ismerve valami oltári nagy hülyeség lehetett. Olyasmi amivel azt magyarázod ez a kettőtök érdeme, de igazából csak magadat próbálod menteni. És, hogy mitől?
Csalódástól. Pofonoktól. Fájdalomtól.
Egyszóval mindentől ami azzal járhat, hogy barátságokat kötsz, vagy emberek közé merészkedsz.
Így telnek tehát napjaim.
Némán és nagyon gyorsan.
Reggelente korán indulunk, hosszú menetelés után pihenünk csak, eszünk valamit és haladunk tovább amíg nem találunk arra alkalmas helyet, hogy letáborozzunk.
A lábam kezdi feladni a szolgálatot. Nem ehhez az élethez edződött, de nem mertem szólni a göndörnek.
Leültem egy nagyobb sziklára és fájdalmas grimasszal arcomon húztam le a cipőmet. A lábfejem szinte lüktetett, nem egy seb volt már rajta. Ajkamba harapva szabadultam meg a zoknimtól is, bár lehet a homok nem tesz jót a sebeknek, minden egyes szabadon töltött pillanatot élveztem.
Lehunytam a szemeimet és hátradöntöttem a fejem. Gyenge kis szellő söpört végig a tájon, némi friss levegőhöz juttatva ezzel engem. Lassan lélegeztem, kiélvezve minden pillanatot.
Apró kövek reccsentek valaki lába alatt a közelembe, mire egyből éber lettem, amikor pedig kinyitottam a szemem egy idegen arc vigyorgott fentről rám. Nem sokat láttam arcából a sötétben. De határozottan nem tűnt túl barátságosnak. Ezt bárkinek aláírhatom.
Természetesen egyből felpattantam, a látogatóm így velem szembe került, ám arra nem számítottam, hogy nincsenek egyedül, mert valaki elkapta a kezemet is és szorosan tartott.
- Engedj el – csúszott ki az első és lehető legidiótább gondolatom. Hiába kapálóztam, nem mentem vele túl sokra.
- Magányos éjjeli séta? - Lépett közelebb hozzám a srác – vagy nem egyedül vagy?
Erre már természetesen én is elvigyorodtam. Komolyan azt hiszi, hogy vagyok olyan bolond a felelőtlenségem mellet, hogy még a többieket is elárulom? Nagyon ráfizettél, drága barátom!
- Kérdeztek valamit, kislány! - Törte meg a pár pillanatig tartó csendet, egy nő. Éppenséggel az aki elkapott.
- Már az is baj, ha az ember egy kis békére vágyik?
- Szerencséd van, hogy még ismered ezt a szót – mosolygott tovább a srác – mit keresel a körzetünkben?
- Miféle körzetetekben? Kiskirálynak hiszed magad?
Erre hangos kacajra fakadt. Beképzeltnek és bunkónak tűnt.
- Igen – bólintott – valami olyasmik is vagyunk! De te nem tartozol közénk, sőt! Tudod, nagyon nem bírjuk errefelé az embereket! Így, bár tetszel nekem de azt hiszem itt elválnak útjaink. Pontosabban mondva a te utad véget is ér, a mögötted álló nagyon csinos jó barátom keze által! Mégis azt hiszem, hogy szerencséd van! Nem lesz fájdalmas! Ha itt maradnál, ki tudja meddig tartana mire meghalsz! Mázlid, hogy két Védelmezővel futottál össze!
A szívem kihagyott egy ütemet a megnevezés hallatán, ám még mielőtt reagálhatni tudtam volna a lány a földre hajított. Fájdalmasan felnyögtem amikor a térdem durván találkozott a kemény talajjal. Körmeim a homokba vájtam.
- Azt hittem a Védelmezők pont azért vannak, hogy másokon segítsenek!
- Így is volt – adott nekem igazat a srác – még mielőtt hegyre halomra kezdtetek el minket gyilkolászni! De ha megbocsájtasz, most sietnénk szóval, Grace kérlek!
Gyorsan tápászkodtam fel a földről, szembefordultam velük, láttam ahogy a lánynak hosszú haját kék színűre festi az előtte lebegő pajzsa, és így a fiúból is többet láthattam. Magasabb volt, mint a társa, fekete ruhát viselt, karján rengeteg tetoválással. Grace ébenfekete hajával nagyon varázslatosnak tűnt, főleg most, hogy éles pengékké formálta az egyébként védelemre szolgáló pajzsát és felém irányította azt.
Elég gyorsan tették a dolgukat, azonban tudtam, hogy nem eshet bajom. Alig néhány milliméterre tőlem álltak meg. Egy ideig farkasszemet néztem velük, hallottam ahogy a másik oldalon elakad a két vendégem lélegzete, főleg amikor lazán feléjük fordultak.
- Hogy is mondják ezt? - Húztam el a számat miközben kivontam egy pajzsot magam köré – aki másnak vermet ás...?
- Ez lehetetlen – rázta meg a fejét a fiú – miért nem éreztem, hogy egy vagy közülünk?
- Mert nem is vagyok – szorítottam ökölbe a kezemet ami már szintén kéken izzott haragomba – én nem azért vagyok, hogy ártatlanokat gyilkoljak!
- Nézőpont kérdése – szólalt meg Grace – mert most nem arra készülsz? Mit is mondtál mi a neved? Mi lenne ha szépen leengednéd magad előtt azt a csinos kis pajzsot és talán még egymás segítségére is lehetnénk?
- Nem hinném – ráztam meg a fejem.
- Látom a lábad – vette ismét át a szót a srác – egy védelmező aki nem tud gyógyítani- mutatott a sebeimre – tehát még új vagy, most rázódsz bele a dolgokba vagy talán nemrég ébredtél rá az eredőre és ezért kóborolsz itt! Kidobtak valahonnan...mit is mondtál mi a neved, kedves?
- Nem tartozik rád!
- Szép, bár nem nagyon illik hozzád! - Indult meg felém azonban felemeltem a kezem mire a készenlétben lévő lándzsák engedelmesen araszoltak előrébb. Erre a srác hátrált pár lépést.
- Ugyan mennyi ideig tart elbánni veled – gyűrte fel felsőjének ujját Grace – kezdő vagy, emlékszel?
Hamar támadásba lendült. Először legszívesebben pánikba estem volna ugyanis pontosan úgy nézett ki, mint egy bármikor ugrásra kész ragadozó, azonban rájöttem, hogy ez tökéletesen felesleges. Nem jut át a pajzsomon. Bármennyire is próbálkozik.
Így is történt. Törékeny próbálkozása újból és újból olvadt be pajzsomba. Igaz a dolog eléggé hangos volt.
- Mi a pokol? - Horkant fel a srác is, barátnője kezdett kifáradni miközben én csak egy helyben álltam és élveztem a körülöttem tomboló energiát.
- Akkor most én, jó? - Formáltam ördögi vigyorrá ajkaimat, ám még mielőtt bármit is tehettem volna Harry robbant be mellém, erősen elkapta kezeimet. Hát persze, hogy mindig a legjobb bulikat akarja tönkretenni.
Valamilyen furcsa oknál kifolyólag azonban nagyon jól fogadták a jelenlétet. Grace és a még mindig névtelen srác is nevetni kezdett. Hangosan röhögni igazából.
- Sejthettem volna, hogy benne vagy a dologban, Styles!
- Ti ismeritek egymást? - Kaptam tekintetem a göndörre ugyanis nagyon úgy tűnt a helyzet – mégis mi folyik itt, Harry?
- Enged le a pajzsod Ruthie – legyintett a srác – most már biztonságban vagyunk!
Biztonságban? Most?
Állítsatok meg ha tévedek de mintha most akartak volna megölni. Úgy ezelőtt két perce. Ha már volt annyi.
Valamiért azonban mégis hallgattam a fiúra, aki egyenesen a másik két emberhez tartott.
- Liam – mondta Harry és szorosan magához ölelte a fiút, utána pedig a lányhoz lépett aki gondolkodás nélkül csókolta meg. Azt hiszem a döbbenettől még az ajkaim is elnyíltak egymástól.
- Ki ez a csaj, bébi? - Kérdezte még mindig Harry nyakán csüngve Grace – és miért van veled?
- Majd mindent elmesélek, de most menjünk vissza a táborba, ugyanis nagyon hiányoztál!
Kezdett az egész egy hatalmas melodrámához hasonlítani. Szemeimbe könnyek gyűltek. Az már most teljesen nyilvánvalóvá vállt, hogy Harry hazudott nekem. Csak még abban nem vagyok biztos, hogy mindenben így tett-e.
- Nekem pedig a magyarázat hiányzik, mi ez az egész, Harry?
- Majd később! - Rivallt rám, és ismét egy csókot adott a lánynak – indulás!
Na arra nagyon ráfázott. Egy lépést sem akartam innen mozdulni. Nemhogy velük menni.
- Komolyan szükségünk van rá? - Vonta fel unottan szemöldökét Grace – kezd az agyamra menni!
- Igen – bólintott Harry – Emily és Jake lánya!
- Mi? - Visítottam fel – te ismerted a szüleimet és...
Még mielőtt befejezhettem volna a mondatot erős ütést kaptam a fejemre. És azt hiszem ez volt az a pillanat amikor elsötétült minden és még ha akartam volna se tudtam volna választ kapni a kérdéseimre.
Amelyekből akadt bőven.
A fenébe is már. 

2015. június 17.

Öt- Útitársak





Nem igazán értem miért nem jár cím vagy minimum némi díj az ostobaságért, az olyan elhivatottan elhülyült embereknek, mint én. Ha még nem lenne elég, hogy botor módon önként jelentkezek arra, hogy elhagyom a közösségünket, még sikerül magammal rántanom másokat is. Niall természetesen egyből kijelentette, hogy velem fog jönni. Azonban ezt nem hagyhatom, így a tervek szerint az éjszaka leple alatt szökünk meg. Költői módon.
Fogalmam sem volt arról mire lehet szükségem, de nem akartam sok holmit magammal cipelni, se kapacitásom nem volt rá, se pedig türelmem annyi mindent összeszedni. Azt el is felejtve, hogy ha a szobám utolsó porszemét is összepakolom akkor se lenne egy bőröndnyi holmim. Tehát maradt a hátitáska. Megjegyzem csoda, hogy még egyben van.
Kizártnak tartottam, hogy sokáig húzzuk odakint ennyivel, de Harry azt mondta tud egy másik helyet ahol biztonságban leszünk. Ha pedig tartjuk a szánkat és nem derül ki egyből, hogy mik is vagyunk még talán maradhatunk is. Így állok elébe a dolognak. Másra sem vágyok, csakhogy végre befejeződjön az állandó bámulás. Utáltam a félelmet és a kíváncsiságot az emberek szemében akárhányszor rám néztek. Nem különbözök tőlük. Ahogy egyikünk se.  Csak ezt nehéz megértetni valakivel ha egyszer olykor-olykor kéken ragyogva közlekedsz.
Oldalra kaptam a fejem amikor kopogás nélkül rontottak be az ajtómon. Méghozzá Louis. A szemeimet forgatva ültem fel, egyáltalán nem voltam kíváncsi miért is jött ide.
- Beszélhetnénk?
- Csak ha nagyon muszáj! - Álltam fel, kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Túlélő egyszer egy. Ha azt akarod, hogy a cuki pofiddal nagyon ellenségesnek nézzenek, minimum zárkózz be a beszélgetőpartnered előtt. A vicsorítás azt hiszem túlzás lenne. Főleg, hogy nincsenek hegyesre reszelt fogaim. Az mekkora királyság lenne.
- Veletek akarok, pontosabban akarunk menni!
Erre felvontam a szemöldökömet.
- Zayn és én - adta meg a fel sem tett kérdésemre a választ.
- És ezen én miért nem vagyok meglepve! - Húztam el a számat - a válasz természetesen nem! Nem is értem miért kellünk nektek, elvégre te utálod a Védelmezőket!
- Akkor másképp fogalmazok! Veletek megyünk és kész! Nem igazán lenne okom veled vitatkozni, királylány!
Már nyitottam volna a számat, hogy visszaszóljak ám a fiú megelőzött és hamar bezárta maga után az ajtót. Kedvem lett volna utána menni de nem tehettem ugyanis megérkezett Niall. Utáltam hazudni. Különösképp a legjobb barátaimnak. Most viszont a cél szentesíti az eszközt alapon játszok, tehát egy mosolyt erőltettem az arcomra és gyorsan megöleltem üdvözlésként. Elfoglalta a jól megszokott helyét én pedig mellé ültem, elnyúltam az ágyamon.
- Mit akart itt?
- Szerintem még Ő sem tudja! - Rántottam meg a vállam nemtörődőn - inkább azt mond meg minek köszönhetem a látogatásod?
- Csak azt akartam kérdezni, hogy akkor ugye holnap este indulunk? Napnyugtakor? Biztos, hogy ez a legjobb ötlet? Úgy értem...
- Tudom, hogy érted - vágtam közbe mosolyogva - de nem lesz semmi gond, tudod egész ügyesen tájékozódom a sötétben!
Azzal felemeltem a kezem ami egy pillanat alatt kéken izzott. Niall bólintott. Örültem, hogy itt volt, mert mindenféléről beszélt. Hogy mi volt ma a kórházba, arról mennyi mindent tanult még ma is. A munkatársairól, a lányról akit még mindig nem mer megszólítani. Ahogy azt is elmesélte mennyire fél ettől az egésztől. Főleg, hogy cserben hagyja a társait. Ekkor újfent elmondtam, hogy nem kell jönnie, nem akarom, hogy jöjjön de hajthatatlan volt.
Ahogy én is.
Nem fogom hagyni, hogy bármi bántódása essen. Ennélfogva egyenlőre a legjobb ha itt marad. A jó ég tudja mi vár ránk odakint. Bár remélhetőleg dinoszauruszokkal nem találkozunk, nem igaz?
Észre sem vettem milyen könnyen megy az idő a szőke sráccal, máris hét óra volt. Egy fél óra múlva indulunk, így amikor Niall is menni készült a lehető legszorosabban öleltem magamhoz. Magamba szívtam finom illatát és arra gondoltam, mi lesz ha soha többé nem látom viszont.
Nem tudom hogyan fogom túlélni ezt az időszakot. De meg fogom tenni.
Miatta.
Még nem közöltem a terveimet mindenkivel, Harry valószínűleg arra számít, hogy semmi konkrétum nincs a zsebembe de ez nem így van. Segítenem kell nekik. Rajtuk. Az embereken. Nem hagyhatom, hogy az egész előttem és általam ismert világ csak úgy a semmibe vesszen. Védelmezőnek születtem igen. De elsősorban embernek. Az emberek pedig kísérőnek jöttek erre a világra. Kísérőkkel vagyunk amikor megszületünk, miközben felnövünk, addig amíg elég nagyok nem leszünk. Felnőttként pedig társakat keresünk. Akik velünk tartanak az úton, akikkel együtt kísérhetünk valakit a világ felé. Szüleinket pedig együtt segíthessük a halálba. Senkit sem hagyunk egyedül. Magára.
Lelkek vagyunk. Jók és rosszak egyaránt. A választás a mi kezünkben van, mert egy érem nem csak egy oldallal rendelkezik. Így tehát dönthetünk.
Én pedig döntöttem.
Nem volt könnyű, és az utam sem lesz az. De menni fog.
Segítenem kell.
Egyszerűen muszáj.

*

Könnyed léptekkel szeltem át az udvart kora hajnalban. Ezúttal igyekeztem pontosan érkezni, minden apró kis szabályunkat betartva. Hangtalanul lépdeltem. Harry alakját már messziről kiszúrtam. Fekete ruhát viselt. Azt hiszem ha valaki ránézett az első ami eszébe jut, hogy milyen magas ez a srác. Mióta itt van azóta ébredtem csak rá, hogy én pedig igazán nőhettem volna még.
- Én a helyedben nem vigyorognék ennyire...
- Csak jó kedvem van - rántottam meg a vállam - azt még szabad nem?
Erre mindösszesen egy szemforgatást kaptam válaszul. A szívem hevesebben vert ahogy egyre közelebb volt az indulás pillanat.
- Azt már láttam, hogy nagyon ügyesen repkedsz és hívod fel magadra a figyelmet - fordult felém Harry, hangjában egy csepp jókedv sem csengett. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű kiigazodnom rajta. De ezt még legvadabb álmaimban sem gondoltam. Hogy lehet valaki ennyire kiszámíthatatlan, komolyan mondom nevetséges.
- Gondolom nem ok nélkül kezdünk bele ilyenekbe...
- Kivételesen jól gondolod - hagyta rám - nem egyedül megyünk, és nem kezdek vitába ezzel kapcsolatban!
- Niall nem jöhetett velem, és te pedig hozhatsz magaddal valakit, hol itt az igazság?
- Feláldozható embereket hozok magammal - kacsintott rám Harry egy halvány mosollyal az arcán - Niall az volna neked?
- Nem - zártam rövidre a témát - de nem sejtettem, hogy napistent akarsz játszani, és elvárod az áldozatokat!
- Említettem már, hogy nem vagy vicces? 
- Akkor meg mégis mi a fenéről beszélsz itt nekem? Ki jön velünk?
- A kedvenceid - csendült fel mögülem Zayn hangja nem sokkal utána pedig egyik oldalamra Ő, míg a másikra Louis lépett. A lehető legmérgesebb tekintetemet igyekeztem elővenni, és megajándékozni vele az előttem álló, feszült, komoly tekintetű göndör srácot.
- Szükségünk van rájuk!
- A feláldozáshoz? - Vontam fel szemöldökömet - mert más hasznukat nem vesszük!
- De arra pontosan jók - nézett rájuk Harry - komolyan mondtam, velünk jöhettek, de nem vállalok értetek felelősséget ti ketten lesztek az utolsók akiket menteni fogok, ha úgy adódik!
- Gondolom a nagyszájú barátnőd lesz az első - vágott közbe Zayn, hangjában némi undor csengett de azért alaposan végigmért és megnyalta ajkait - bár megértelek haver...
Még mielőtt befejezhette volna, Harry akkorát behúzott neki, hogy egy pillanatra azt hittem Zayn komolyan elvágódik és soha többé nem kell fel a földről. Ehelyett csak az ütés erejétől elfordította a fejét, hangosan felnyögött fájdalmában. Szívesen elvigyorodtam volna. Ha nem bosszantana a tudat, hogy Harry komolyan azt hiszi meg kell védenie.
Nincs szükségem rá.
- Indulhatunk? Vagy szeretnél még erődemonstrációt is tartani, kapitány?
- Fogd az egyiket - ragadta karon a fekete hajú még mindig nyöszörgő fiút, így nekem csak Louis jutott - én viszem a másikat. Ha lehet légy gyors, csak semmi feltűnés.
Ja tényleg. Mert két égitestként világító ember alig okoz feltűnést.
Már akartam is mondani.
Szó nélkül ragadtam meg a másik srác karját, nem kellett kérnem, hogy szorosan kapaszkodjon megtette magától is. Azzal a lendülettel már a levegőbe is emelkedtünk. Nem akartam hátra nézni, mert tudtam, hogy akkor elbizonytalanodnék. Ez volt az otthonom. Itt nőttem fel. Niall pedig valószínűleg nagyon dühös lesz rám. Már ha láthatom még valaha újra. 
Nem használtuk sokáig az erőnket. Féltünk a lebukástól, és különben is van nekünk két szép lábunk, szóval talán megoldjuk majd valahogy.
Remélem.  



2015. június 5.

Négy- Tárgyalás




Ez volt a harmadik nap, hogy mindennemű alvást mellőznöm kellett. Nem önszántamból hanem kényszerből. Az a napi egy- két óra éber alvás nem húzott ki a gödörből. Sőt. Ha lehet még tovább rontott a karikás szemeim helyzetén. Alváshiányom egyetlen okaként azt tudtam felmutatni, hogy nemrég az udvaron lezajlott incidensünk után a kis közösségünk tagjai zúgolódni kezdtek. Crystal pedig nem tehetett mást. A szabályoknak megfelelően kellett eljárnia, és egy tárgyalást kellet kitűznie számunkra. Ahol megbeszéljük hogyan tovább és milyen büntetést kapunk a tetteinkért. Harry és Zayn is velem tartott. Harry azt hiszem azért mert idegen, erejét látva pedig  bárki számára nyilvánvaló, hogy amennyit segíthet, olyan mértékben árthat is bárkinek. Komoly fenyegetés lehet. Az arrogáns viselkedéséről már nem is beszélve. Zayn pedig azért felelt amit velem tett...pontosabban akart tenni. Én meg, mint említettem. Egész egyszerűen egy nagy ragyogó kék pacává váltam mindenki szeme előtt, szóval ha úgy vesszük időzített bombaként kezeltek.
Nem kárhoztatok érte senkit.
Én is félek néha magamtól.
- Ez akkor sem fair - haladt el Niall előttem immáron sokadjára. Fel-alá járkált a szobámba már legalább egy háromnegyed órája. Kezdett tőle jojózni a szemem, és szöget vert a fejembe vajon, hogy nem fáradt még el. Minimum a motyogásba és az értetlenkedésbe. Akárhányszor közbe akartam vágni, csak a gondolatig jutottam, ugyanis egyszerűen belém fojtotta a szót.
- Azért eljössz majd, ha esetleg a hűvösre zárnak? - Csipkelődtem viccelődve. Az ágyamon feküdtem, ami közvetlenül az ablak mellett volt, így kellemes meleg levegő cirógatta bőrömet akárhányszor csak meglebbent a fehér, áttetsző anyagból készült függönyöm. Talán a szelet szerettem a legjobban. Jobban mondva inkább imádtam. Amikor szeles az idő akkor érzem magam igazán embernek. Valaminek ami kimondhatatlanul apró ebben a hatalmas univerzumban, és mégis olyan kevésszer gondolunk erre. Az esendőségre, a könnyedségünkre, hogy valójában mindenki pótolható, és az élet nem fog megállni ha elmegyünk.
- Ezt most nem kellene ennyire félvárról venned, mert komoly tétje is lehet!
- Miről beszélsz? - Ültem fel - meg sem tudom számolni, hány ilyenben volt már részünk!
A szőke srác vett egy mély levegőt és leült mellém. Csak most tudtam jobban megfigyelni arcának ismerős vonásait. Fáradtnak tűnt. Valójában sötét karikák húzódtak a szeme alatt, kimerültebbnek látszott, mint én. És idegesnek is, mivel ujjait tördelte.
- Pár hete vetődött fel az egész, és az egész kitalálója Louis volt. Felderítőket akart küldeni kintre, ugyanis fogytán az élelmiszer, gyógyszer készletünk. Crystal persze nem engedte - mosolyodott el - de Zayn felvetett téged, elvégre védelmező lennél. Louis ellenezte, már ami a te jelenlétedet illeti a kis kirándulás során! Azután megérkezett Harry, és igazából már csak egy ürügy kellett nekik. Hallottam ahogy Zayn és Louis erről vitatkoznak. Nem véletlenül próbálkozott be nálad. Nem fognak elzárni, Ruthie! Ki fognak küldeni, és ha szerencséd van vissza is jöhetsz!
Köpni-nyelni nem tudtam.
Nem féltem kint lenni a falakon túl. Nekem legalább van esélyem. Ha kell megvédem magam. Azon aggódtam inkább, hogy a jelekből ítélve a két srác nagyon is kezdi átvenni az irányítást ami már sokkal jobban aggasztó. Kizárt, hogy a raktár miatt akarnak kimenni. Ennyire idióta még én sem vagyok.
- Nos - álltam fel - mindig is utáltam a koporsós temetéseket, szóval talán még szerencséjük is lesz!
- Ruthie!
- Csak vicc volt - emeltem fel védekezően kezeimet - ne legyél már olyan savanyú! Minden rendben lesz!
- Ígéred? - Vonta fel szemöldökét és felém tartotta kisujját. Nevetve forgattam szemeimet. Komolyan ezzel akar szórakozni?
- Cserkészbecsszó! - Fontam össze ujjainkat és, mint aki jól végezte dolgát visszahuppantam az ágyamra, remélve, hogy el tudom terelni a figyelmét valami kevésbé veszélyes, és hátborzongató témára. Ami Niall esetében, igazán nem volt nehéz feladat.

*

Unottan sóhajtottam fel az engem figyelő pillantások közepette. Bár az összefont kéz nem igazán volt a legjobb testtartás amit felvehettem, nem igazán érdekelt jelenleg a nonverbális kommunikáció. Komolyan kezdtem szánakozni ezeken az embereken. Újra és újra elolvasták az ellenem felhozott vádpontokat, nem értettem miért nem vernek bilincsbe rögtön vagy hajítanak ki egész egyszerűen a falakon túlra. Ami itt volt az egyszerű színjáték. Semmi több. A döntésük már nagyon rég megszületett. Legalábbis azt hiszem. És van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fog nekem kedvezni a dolog.
- Vannak bizonyos tények amelyek mellett nem sétálhatunk el szótlanul - állt fel a helyéről Niall aki természetesen igyekezett ebbe is beleütni az orrát - Ruthie kiskora óta itt nőtt fel, mindannyian tudjuk, hogy nem jelent veszélyt ránk!
- Ezt még te sem tudod garantálni - vette át a szót az egyik férfi a sorból. Jared és én nem sokat beszéltünk eddig. Louis nevelőapja volt.
- Már hogyne tudnám! A legjobb barátom! - Méltatlankodott Niall mire arcomra finom mosoly szaladt. Istenem annyira ártatlan és édes. Hát lehet nem szeretni?
- Rendben van, Niall! - Keltem immáron a magam védelmére és én is felálltam - azt hiszem kár valamin vitatkoznunk ami már elve el van döntve! 
- Semmi sincs eldöntve, Ruthie! - Emelte meg a hangját Crystal - vagy már te is rémeket látsz?
- Oké - bólintottam - akkor tehát miért is vagyunk itt? Harry például miért van itt, hiszen te magad voltál aki beengedted a falakon belülre! 
Csend. 
Azt hiszem ez egy egész jól irányzott ütés volt. 
Crystal lehajtotta a fejét majd megköszörülte a torkát. Nem mondanám, hogy anyám helyett anyám volt, vagy azt, hogy olyan komolyan kötődnék hozzá. A szememben egy gyenge és jellemtelen vezetőnek minősült. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a következő szavai még engem is megleptek. 
- Meg kell tudnunk, mi a helyzet odakint, a készleteink fogytán vannak és ti vagytok a legnagyobb biztonságban! 
- Ti? - Találta meg egyből a hangját az eddig csendben lévő Harry - tehát nem egyedül mennék? 
- Azért vagyunk itt, hogy ezt eldöntsük! - Vette át a szót Louis és jelentőségteljesen rám pillantott. 
- Semmit nem kell eldöntenetek - vettem ismét kezembe az irányítást egyenesen Crystal szemébe néztem - kidobnám a saját emberedet csak azért mert egyszer hibázott! Ha egyáltalán hibának lehet nevezni, hogy megvédtem a legjobb barátomat! Akkor most nézd végig szépen, ahogy elsétálok és magadra hagylak a fogyatkozó készleteiddel együtt! Talán Louis és Zayn megoldja neked, azt hiszem elég bátrak a feladathoz! Én azonban itt és most befejeztem! Egy óra múlva itt sem leszek, további jó túlélést! 
Választ sem várva vágtam hátraarcot és vágtattam ki a teremből. A többség mintha el lett volna képedve. Azt hiszem erre egyikünk sem számított. Bevallom őszintén, hogy még én sem. De nem érdekelt. Tudtam, hogy menni fog. 
Legalábbis reméltem. 
- Ez egy kicsit meggondolatlan húzás volt, szépségem! - Ért utol Harry és a vállamnál fogva visszarántott - én voltam kint, és nem egy Csodaország Csingilinggel! 
- Az Sohaország, Harry! 
- Ez is bizonyítja, hogy sosem volt gyerekszobám - forgatta meg a szemeit - de most nem ez a lényeg! Nem fogod túlélni, egy napot sem! Ha nem lebuksz akkor elkapnak a fejvadászok és bevisznek a legközelebbi központba ahol aztán örök életedre börtönbe kerülsz majd! 
- Jó - bólintottam - nem sokban különbözik a mostani helyzetemtől! 
- Ez őrültség! - Kiáltott rám erélyesebben még mindig kezemet szorítva - nem fog menni! 
- Még veled sem? - Vontam fel szemöldökömet - azt mondtad te éltél kint, akkor gyere velem! Taníts és mutasd meg hogyan éljem túl, szabályok nélkül! Építsünk együtt egy új világot! 
Harry végre valahára elengedett, maga elé meredve próbálta emésztgetni amit mondok. 
- Nem tudod mit beszélsz - suttogta kezét ismét az ujjaim közé kulcsolta. Úgy tűnt, mint akinek szüksége van valamiféle fizikai kontaktusra, hogy elhiggye tényleg nincs egyedül. Másik kezével egy kósza tincset hajamból a fülem mögé tűrt. Önkéntelenül simultam hatalmas tenyeréhez, hüvelykujját végigsimította ajkaimon. Lehunytam szemeimet. 
Közelebb létem hozzá, egyik kezemet a mellkasára helyeztem, szíve csak úgy dörömbölt. Karjai a derekamra csúsztak. 
- Csókolj meg! 
Nem tudom miért kértem. Egyszerűen csak ezt éreztem helyesnek. Harry halványan elmosolyodott. 
- Még sosem csókolóztam! 
- Nagyon helyes - suttogtam immáron én is, ajkaink között alig néhány milliméter távolsággal - akkor már ketten vagyunk! 
Nem kellett tovább kérnem. Ajkaink édesen köszöntötték egymást egy óvatoskodó csókban. Apró volt, bátortalan és túl rövid. Éhesen kaptam érintése után, Ő pedig nem habozott nekem megadni amire vágytam. A perceket hosszú óráknak éreztem, mozdulataink egyre hevesebbé váltak, légvételünk felgyorsult, mígnem elszakadtunk egymástól. 
- Ez még nem jelent semmit! - Tisztáztam pár perc némaság után amíg egymást bámultuk. 
- Hát persze, hogy nem! - Értett velem egyet Harry - ha csak azt nem, hogy mindketten őrültek vagyunk! 
Na igen. 
Talán ezt a csók nélkül is tudtam. Ha pedig így van akkor tényleg nem értem miért csináltam. 
Egyszerűen csak jól esett. Az előttem álló kalamajka méretét tekintve pedig jobb lesz ha igyekszem annyi jó emléket magamba szívni amennyit csak tudok. 
Főleg ha tényleg meg vannak számlálva a napjaim. 
Odakint. 
De mit lehet tenni? 
Elvégre én akartam menni.