2015. május 27.

Három - Játék







- Szerinted, ez jó ötlet? - Foglaltuk el az évek alatt lassan megszokottá vállt helyünket az udvaron. Valójában egy öreg fa alatt meghúzódó, szebb napokat is megélt padról lenne szó. Niall és én már napok óta nem tudtunk egy jót beszélni, mert a fiú minden idejét lefoglalta az intézmény kórház részlege. Itt mindenkinek megvolt a feladata. Vagy választottál vagy adtak neked. De szükség volt az ügyes kezekre és okos elmékre. Legtöbbször pedig a kettőre egyszerre. Már nem emlékszem, hogy Niall hogy keveredett az orvosainkhoz, de imádta amit csinált még akkor is ha sokszor nem tudtak segíteni a betegeken, mert mindig volt egy jó oldala a dolognak. Szerettem hallgatni a sikertörténeteit, amelyek valóban akadtak szép számmal. Még csak tanuló, de talán egy nap kiváló orvos lesz belőle.  Szóval, amiért nem láttam már napok óta, ezidáig nem sikerült neki elmondanom, hogy Harry felajánlotta a segítségét, sőt még a bajból is kihúzott.
Homlokát ráncolva hallgatta a beszámolómat, többször is meg akart állítani de nem hagytam szóhoz jutni. A végére érve azonban már én voltam az aki hallgattam, figyelmesen vártam mi a véleménye. Ugyanis Crystal még nem tud a dologról, bár Louis szeme elé sem akartam kerülni egyhamar.
- Őszintén? - Vontam fel szemöldököm - nem tudom, de talán ez a legjobb amit tehetnék! Elvégre, mégiscsak hasonlóak vagyunk!
- A kék villogó pajzson túl semmi közös nincs bennetek, Ruthie! - Méltatlankodott kuncogva.
- Tehát biztató a kezdet - bólintottam rá és kényelmesen hátradőltem, amíg a szőke srác izgett-mozgott mellettem és az udvaron átsétáló barna hajú lányt figyelte. Felsóhajtottam.
Nem értem miért nem mer oda menni hozzá és beszélgetni vele. Ez a néma bámulás, és béna jelenetek mennek már évek óta.
- A neve Heidi - böktem oldalba amikor a lány eltűnt a szemünk elől - mi lenne ha beszélnél vele?
- Tudom, hogy hívják - kérte ki magának egy kicsit idegesen - és nem tudom, miről is beszélhetnék vele!
- Az időjárásról?
- Ezzel nem segítesz - forgatta szemeit - csak nézz rá és rám! Nem vagyunk egy súlycsoport!
- Ó ugyan, Niall! Ne gyere itt nekem a szerény dumáddal! Jó srác vagy, ezt bárki megmondhatja!
- A legjobb barátom vagy, Ruthie! Naná, hogy jó srác vagyok neked, de az igazság az, hogy ez nem így van...nézd csak meg hányan legyeskednek, Zayn körül!
Még a hideg is kirázott a nevétől. Nem meséltem senkinek a kis közjátékunkról, tudtam, hogy ezért komoly büntetést kapna és nem akartam idáig elmenni. Holott tökéletesen megérdemelte volna. Azonban mostanában nem voltam a közösség kedvenc tagja, így az én szavam állt az övével szemben. Plusz ott volt Harry is, de mint tudjuk, Ő csak alig pár hete érkezett.
Tehát maradt a némaság.
Az általában beválik.
- Hagyjuk - zárta rövidre a témát - inkább azt mond meg nekem, hogy mikor akarod beavatni a többieket az új edződről?
- Crystal és Louis? -  Kérdeztem vissza, másra nem igen tartozik kivel bénázok órákon át, Niall erre csak bólintott de én nem igazán tudtam rá válaszolni, ugyanis nem tudom. Nem tudom, hogyan reagálnak majd rá és egyáltalán jó ötlet-e hiszen alig ismerjük a fiút mégis beengedtük a falakon belülre. Mi ez ha nem felelőtlenség?
Vagy túlreagáljuk?
- Szeretnéd ha én beszélnék velük?
- Miért hallgatnának rád jobban, mint rám?
Niall erre csak felvonta a szemöldökét, mintha valami tökéletesen nyilvánvaló kérdésre válaszolt volna. Megjegyzem visszakérdezéssel.
- Tudod a gyógyítókat is egész nagyra értékelik!
Erre csak a szemeimet forgattam. Hát jó, ha harc, hát legyen harc!
- Képzeld, Harry képes gyógyítani, tehát valószínűleg nekem is menne! Már ha lenne oly kedves és megmutatná!
Még mielőtt Niall válaszolhatott volna, az emlegetett szamár lépett oda hozzánk. Harry fekete ruhát viselt, a nadrágja és a felsője is tökéletesen rátapadt, ezáltal pedig nagyon is láthatóvá váltak komoly izmai. Nyeltem egy nagyot, ugyanis valamilyen érthetetlen oknál fogva a szívem egy kicsit hevesebb ütemet kezdett verni a göndör érkezésére.
- Csak nem rólam beszélgettek?
- Akkor én magatokra is hagylak - állt fel mellőlem Niall egy nagy sóhajtással és még mielőtt bármit is mondhattam volna átszáguldott az apró udvaron, vissza az épületbe. Félve néztem Harry felé, nem igazán tudtam mit is mondhatnék neki.Egy kissé zavarban voltam. Csak tudnám, hogy miért.
- Még nem is köszöntem meg, amit a múltkor értem tettél...
- Akkor tartoznál hálával, ha annak a szemétládának be is verhettem volna a képét - mosolygott rám. Könnyed hangneme meglepett, mert bár nem ismertem túl régóta az biztos, hogy ez a viselkedése eltér az általam megszokottól.
Hosszú perceken keresztül ültünk egymás mellett csendben, és mondanám, hogy kínos volt de nem. Csak élveztük a némaságot és a gyenge szellőt ami körülvett minket. Hajamat a fülem mögé tűrtem, mire Harry megköszörülte a torkát.
- Szóval - csúsztatta zsebébe kezeit - te és Niall?
A kérdésre elpirultam.
- Természetesen nem - fordultam felé - csak barátok vagyunk!
- Nem hiszek a fiú-lány barátságban, bocsi!
- Senki sem kérdezte, miben hiszel Harry! A dolgok csak néha megtörténnek mindenféle sors vagy hit, és egy nagyobb feljebbvaló nélkül! Nem kell mindennek értelmet keresnünk!
- Ha te mondod - rántotta meg a vállát - beszéljünk inkább arról, hogy mikor kezdhetjük a közös játékainkat!
Erre csak felvontam a szemöldököm. Játék. Lehet neki játék az edzés de nekem nem. Muszáj megtanulnom, hogyan védjem meg magam. És ha lehet azokat is akik igazán fontosak számomra. Szóval nagyjából a fél világról beszélünk. Az áldott jó szívem fog a sírba vinni, majd meglátjátok.
- Crystal...
- Ő csak egy ember - vágott közbe dühösen - egyáltalán nem érdekel mit mond!
- Hallod te egyáltalán magad? Csak egy ember? Mi másért léteznél, ha nem az emberekért?
- Hm, nem is tudom - vakarta meg színpadiasan állát - talán magamért?
- Sekélyes és önző vagy, Harry Styles!
- De legalább, nem ostoba és kiszámíthatatlan, mint te!
- Pukkadj meg! - Vágtam hozzá záráskánt és már ott sem voltam.
Természetesen nem én lettem volna, ha végig tudok menni gond nélkül csak egyszer az udvarunkon. Ezúttal Harry volt az aki utánam rohant és elkapott a derekamnál fogva. Szembefordított magával, szorosan tartott. Fel akartam képelni, azaz pontosabban fel kellett volna képelnem de mozdulni nem bírtam. Egyrészt a döbbenettől, másrészt pedig mert levegőt venni is elfelejtettem a közelségétől. Mellkasa az enyémnek préselődött, szinte éreztem a szívverését, testének melegét. Nyeltem egy nagyot amikor észrevettem, hogy tekintetemet kutatja az övével. Azt hiszem talán egy kicsit el is pirultam. Nem lenne szabad úgy viselkednem, mint valami idióta ötéves.
- Engedj el - sziszegtem néhány perc némaság után, hangom túl erőtlennek hatott.
- Vegyél rá - szegezett nekem egy harminckettes vigyort és még mielőtt bármit is csinálhattam volna már a levegőbe emelkedtünk. Harry ereje ámulatba ejtett. Komolyan úgy tűnt, mintha még koncentrálnia sem kéne. Annyira könnyed és természetes volt minden amit csinált.
Ösztönösen húzódtam hozzá még közelebb ahogy a magasban hidegebbé vált a levegő. Egy idő után azonban megálltunk és nem emelkedtünk tovább. Lenéztem a lábunkra. Alattunk kék, védelmet nyújtó fénye derengett rendíthetetlenül.
- Most kezdjük a játékunkat! Légy résen kicsi lány, különben nem tehetsz majd semmit az annyira fontos embereidért!
- Hogy érted ezt? - Vontam fel szemöldököm de a következő pillanatban lehetőségem nyílt rá, hogy megértsem ezt mindenféle válasz nélkül. Harry egész egyszerűen elengedett majd megszüntette a pajzsát alattunk. Ám amíg én tovább zuhantam, Ő ott állt felettem, újra biztonságban és fölényesen vigyorogva. Egyetlen árva hang nélkül zuhantam. Nem tudtam gondolkodni, semmi nem volt a fejemben, üresnek és nevetségesen szánalmasnak éreztem magam. Nem pedig a nagy és okos védelmezőnek aki tényleg segíthet az embereken.
Ahogy telt az idő, és közeledtem egy komoly becsapódáshoz ami valószínűleg az életembe kerül majd, nevetséges módon arra gondoltam talán ez a legjobb ami történhet. Az első leckénél elbukni. Hát kell ennél világosabb útmutatás?
Talán el kellene kezdenem visszaszámolni.
Csak aszteroida helyett, az agyvelőm lesz az ami az aszfaltba csapódik.Tiszta mázli.
Már amikor tényleg úgy éreztem hogy felkészültem akkor lépett működésbe egy belső erő, és nem hagyta, hogy ezt tegyem. Képtelen lettem volna ennyire értelmetlenül meghalni. Ezt nem hagyhatom. Pontosabban nem hagyhatta. Kedves ismerősként üdvözöltük egymást a pajzsommal amely ezúttal, mint valamiféle fényes kapszula ölelt körbe, bár nem érkeztem meg túl halkan vissza a földre, határozottan túléltem Harry kis magánakcióját.
A fiú persze már ott várt rám. Megjegyzem még mindig nagyképűen.
Harry tapsolni kezdett, a hátam mögött lévő tömeg pedig zúgolódni, pusmogni.
- Ezt meg, hogy képzelted? - Kiáltott át Niall az embereken, és már meg is indult Harry felé - és ha valami baja esett volna?
- Amint látod nem lett, így tökéletesen felesleges ezen agyalnod!
- Te faszfej! - Ordibált még mindig a szőkeség, még sosem láttam ennyire mérgesnek, arca kipirult, kék szemei dühösen csillogtak, nagyon tettre késznek tűnt, ami nem igazán jelentett túl sok jót. Már ha az esélyeket kéne latolgatnom.
- Most komolyan a kemény gyereket akarod játszani, Niall? Inkább a te súlycsoportodban keresgélj, példának okául hol voltál amikor  Zayn megpróbálta megerőszakolni a kis barátnődet?
Lehunytam a szemeimet és lassan vettem egy jó mély levegőt. Talán nem ilyen hangosan és nem mindenki előtt kellett volna közölnie ezt a kis tényt. Amit természetesen igyekeztem elhallgatni. Tudtam, hogy az én szavam, Zayn ellen semmit nem ér. Hát még ha Harry az egyetlen tanú erre. Senki nem hinne nekem, és csak tovább szítanám az amúgy sem csendes lángokat.
Közelebb mentem a két acsarkodó gyerekhez, hogy megpróbáljam lecsendesíteni a nagy vitát.
- És még hazug is vagy!
- Kérdezd csak meg, Őt! - biccentett  Harry fejével felém, Niall pedig ezúttal végre valahára rám nézett. Imádtam ezt a srácot. Olyan volt nekem mintha a bátyám lenne, de van amibe nem akarom belekeverni. Főleg, hogy Niall elég jó emberismerő, így még válaszolnom sem kellett neki. Elég volt látnia azt, hogy nem merek a szemébe nézni.
Miért én szégyellem magam egy ilyen miatt?
Niall keze lendült, ám még mielőtt megüthette volna vele a jóval fölé tornyosuló srácot, az is támadásba lendült. De nem számított. Gyorsabb voltam mindkettőjüknél. Így az én pajzsom nyert ami a két fiú közé ékelődött be és hosszan elterült, egyféle falat alkotva egészen a minket körülvevő kerítésig.
Még a levegő is megfagyott körülöttünk. Mindkét fiú elnyílt ajkakkal bámult rám, én pedig nem igazán éreztem valósnak magam. Ennyi erőt még sosem tapasztaltam és a legrosszabb az egészben, hogy az kellett hozzá, hogy veszélyben lássak valakit akit nagyon szeretek.
- Mint említettem - néztem Harry felé - az embereimért mindent!
Ezúttal tényleg hátraarcot vágtam és nem állított meg senki. Könnyed- ruganyos léptekkel lépdeltem, az a maroknyi ember pedig készségesen mindenféle szó nélkül nyitott utat nekem. Pajzsom még mindig mögöttem volt, palásként kúszott utánam és ahogy lenéztem a kezeimre azt hiszem tudom miért rémültek meg ennyire tőlem.
Az egész testem ragyogott.
Én magam voltam a védelmező.
A kérdés már csak az, hogy kié?




1 megjegyzés:

  1. Szia! Most talaltam ra a blogodra es mar nagyon szeretnem folytatni a tortenetet,siess!
    Fanni

    VálaszTörlés