2015. május 9.

Egy- Harci kedv


Sziasztok! 

Ahogy ígértem itt is lenne az első rész, remélem beváltja a hozzá fűzött reményeket, és tetszeni fog nektek! Köszönöm a feliratkozókat! Ha tetszett hagyjatok nyomott, vagy csatlakozzatok ti is a facebook csoportba! :) Jó olvasást! 




Természetesen nem akartam egy légtérben maradni velük, így amilyen gyorsan csak tudtam hagytam el a kis szobát. Bár igyekeztem nyugodtnak tűnni, cseppet sem volt ínyemre ez az egész helyzet. Főleg az, ahogy a többiek reagáltak a srác érkezésére. Ami megjegyzem mindenképp megkavarja majd a dolgokat. Már ami engem illet. Ugyanis így tökéletesen nyilvánvalóvá vállt, hogy nem én vagyok az utolsó védelmező. Ergo Crystal nagyon szépen átvágott, talán többen is lehetnek odakint, bujkálva. Rettegve, hogy elkapják őket és felhasználják erejüket a "nagy és szép új világ"  fenntartására. Elmúltak azok az idők amikor még akadt magyarázat arra miért nem teszem a kötelességemet. Miért nem segítek az embereken, akik szenvednek. Mondva csinált indokok egyik hazugság a másik után lett kreálva és ami a legszebb az egészben, hogy én ülök a közepén.
- Ruthie várj már - kiáltott utánam Niall, pár pillanaton belül pedig már utol is ért a szőkeség, kék szemei aggodalommal telve csillogtak rám - most meg hova a fenébe sietsz ennyire?
- Hát nem egyértelmű? - Vontam fel szemöldököm - el kell innen mennem! Méghozzá most!
- Már miért kellene elmenned?  És különben is, hova mennél? Odakint minden halott, emlékszel?
- Nincs mire emlékeznem Niall - ingattam a fejem pár perc csend után - ugyanis már ebbe a világba születtem! Megölték a szüleim...
- Az enyémek pedig a háborúban estek el - vágott közbe dühösen - ne tégy úgy, mintha nem egy oldalon állnánk és neked kellene megmentened ezt az egész tetves helyet! Mert ez nem igaz! Nem vagy egyedül!
- Valóban nem - kiáltottam immáron rá kezemmel a folyosó végén lévő szoba felé mutatva - ugyanis eddig abban a hitben éltem, hogy én vagyok az utolsó Védelmező, legalábbis ezt szerették volna elhitetni velem, ahogy azonban a mellékelt ábra mutatja, ez nagy tévedés! Talán inkább hazugság!
Kizárt dolog, hogy tovább akarjak vitázni, a nagy semmiről így inkább otthagytam egyik legjobb barátomat és levágtattam az ütött-kopott lépcsőn, elsietve pár értetlen és még jó néhány kíváncsi tekintet mellett egészen az udvarra rohantam. A kerítés ugyan nyújtott némi biztonságot a menekülteknek, de én sokkal nagyobbal rendelkeztem. A pajzsom belőlem táplálkozott, a lelkemből, szívverésemből, érzéseimből, mindenből ami vagyok, voltam és leszek valaha. Több mindenre használhattam, csak a képzeletem szabhat határt neki, de igen. Elsősorban egy gyógyító és védelmező funkciót töltött be.
Mindennek ellenére most kiválóan megfelel majd egy kis repüléshez. A gondolatra egyből egy széles vigyor kúszott arcomra.  Hogy mit fogok én még ezért kapni. 
Lehunytam szemeimet, igyekeztem koncentrálni. Louis az egyik tanárom aki bár tényleg nagyon sokat segít nekem, nem Védelmező, csak az apjától lesett el néhány gyakorlatot, így azokat próbálja nekem átadni. Több- kevesebb sikerrel.  Halvény kék fény kezdett el derengeni az ökölbe szorított kezeim körül, hogy aztán végigkússzon a lábamon és elégedetten megálljon a lábfejemnél. Egy- kettőre a magasba emelkedtem, a kéken ragyogó fényből álló pajzsom pedig, mint valami futurisztikus légdeszka repített ki a falakon túl. 
Crystal még a férjével hozta létre ezt a helyet. Azt mondja azért, hogy menedéket nyújtson azoknak akik túlélték. De már évek óta nem emelkedett a létszámunk. Sőt. Csökkentünk. Nem törte magát, hogy emberek, sebesültek után kutasson. Csak elbújt a falai mögé és ennyi. A féltve őrzött titkai közül pedig én voltam a legnagyobb. 
Már ha lehet ezt a nagy ragyogást titoknak nevezni. 
Negyven évvel ezelőtt kezdődött. A szüleim már egy olyan helyre születtek ahol a túlélés az első, és az ember saját maga ellen fordult. Senki sem tudja pontosan mi történt, vagy miért. Egy ostoba hibából vagy szándékosan de elszabadult egy hatalmas vírus ami semminek nem kegyelmezett. Az emberiség sorra vesztette el a szeretteit, barátait és ismerőseit. A környezetet, ivóvizet és nagyjából mindent amit csak fontosnak tartott. A káoszban pedig elkezdődött a harc, az utolsó éppen maradt, nem vagy kevésbé fertőzött területekért. A kihalás szélére soroltuk magunkat, hajtóvadászat indult az olyan emberek után, mint én vagy a szüleim. A hatalom bármi áron de elő akarta csalogatni a Védelmezőket a rejtekhelyükről így minden eszközt bevetettek. Nem törődve hányan hullanak még el. Így az én fajtámnak is bujkálnia kellett. Nem túl sokan akadtak akik még szóba is álltak velük, hiszen tudták, hogy veszélyes. Pedig segíthettek volna. 
De nem a hatalom miatt. 
Alig voltam tíz éves amikor elvesztettem a szüleimet. Napokig kóboroltam egyedül, amíg rám nem talált Louis apja. Hamar rájött, hogy kivel van dolga és azonnal elhozott Crystal elé, aki természetesen befogadott. Onnantól kezdve pedig a napok nagyon összesűrűsödtek. Nem bíztam senkiben, Louis apja pedig egyik napról a másikra tűnt el, a fia halottnak tekintette az öreget és minden erejével azon volt, hogy nekem segítsen. 
Azt hiszem csak felejteni akart. Nem igazán sikerült neki. Sosem kerültünk egymáshoz közel, nem vagyunk barátok. Talán mert valaki olyat lát bennem, aki cserben hagyta. Vagy legalábbis valakit aki egy kicsit is hasonlít az apjához. 
Az előttem elterülő táj nem volt túl kecsegtető. Alig akadtak növények, a folyók kiszáradtak. Nem túl barátságos környék, annyi szent. Közvetlenül a talaj fölé emelkedtem, leugrottam a pajzsomról ami így szertefoszlott mögöttem. Kavicsok recsegtek-ropogtak a talpam alatt. Porzott a torkom annyira száraz volt a levegő, az égbolt pedig sötét. Felsóhajtottam és újból körbenéztem. 
Innen sem volt szebb az egész. 
Igazából nem is értem miért jöttem ki ide. Csak még jobban felbosszant ez az egész körülöttem. Az idegeim lecsillapítására tényleg nem ez a legjobb hely, annyi szent. Lassan az egyik korhadt fához sétáltam és a földre ülve, hátamat neki döntöttem. Körmeimet a földbe vájtam, legszívesebben pedig üvölteni szerettem volna. 
Annyira aprónak és tehetetlennek éreztem magamat. 
Egy kissé magányosnak és szomorúnak is, ami azt hiszem érthető a helyzetemet, pontosabban helyzetünket elnézve. Ugyanakkor ezzel az egész önsajnálattal semmit nem érek el. Sokkal többet tehetnék az ügy érdekében. Igaz, egy fecske nem csinál nyarat de nem is egyedül vagyok. 
Ezentúl nem. 

*


Késő este volt már amikor vissza értem. Niall persze azonnal elém rohant és egy kicsit lekorholt amiért senkinek sem szóltam merre vagyok. Talán azt is megemlítette, hogy Crystal nagyon dühös. De nem igazán érdekelt. Egyrészt azért mert nem láttam az éhségtől, másrészt pedig elég nagy kislány vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem mit is szeretnék pontosan. Nem kell pálcát törnie felettem. 
Az étkezőbe érve már hangosabb zsivaj töltötte ki az erre kijelölt nagyobb szobát, az asztalok mellett pedig együtt vacsoráztak, beszélgettek az itt lakók. Nők, gyerekek, árvák és családok. Örömmel néztem végig rajtuk. Hogy miért? 
Mert azt hiszem Ők az igazi reménységeink. Jel arra, hogy talán még nincs olyan késő. 
- Gondolom te már ettél - néztem a mellettem lépkedő szőke srácra, az pedig lelkesen bólintott. Naná, hogy igen. Niall imádta a hasát. 
- De nagyon szívesen veled tartok - ajánlotta fel és elfoglalt egy helyet az egyik üres asztalnál. Hoztam magamnak enni majd én is letelepedtem mellé. Csendesen beszélgettük amíg meg nem jelent a ma reggel látott göndör srác mellettünk, kezében egy tálcával. Nem akartam rá nézni, Niall azonban vette a bátorságot és hellyel kínálta, amit az el is fogadott. 
- Szóval akkor itt maradsz? - Tette fel legjobb barátom egyik kérdését amivel rögtön a közepébe vágott a dolgoknak. 
- Úgy tűnik - tolt arrébb egy kis kaját a tányérján - nem mintha sok kedvem lenne az egészhez! 
- A kapunk mindig nyitva áll! 
Nem állhattam meg beszólás nélkül. De ez volt az igazság. 
- Te ma mégis kirepültél, kockáztatva ezzel a lelepleződést, kissé felelőtlen vagy, nemde?  Oké. Már most utáltam a srácot. Plecsnit neki érte! Ez komoly teljesítmény. 
- Te pedig egy kissé beképzelt!  Azon sem lepődnék még ha ez lenne a második neved is! 
Láttam ahogy arcizmai megfeszültek. Hűha. Valaki nagyon a szívére veszi a dolgokat. Még a végén idő előtt felhúzza magát. 
- Ez a hely így is eléggé vicces, nem kell bele több bohóc! 
- Én is így hiszem - bólintottam - szóval akár el is mehetnél! 
- Ne szemtelenkedj velem! - Mordult rám mély hangján. Zöld szemeibe harag villant. 
Egy ördögi mosoly kúszott arcomra miközben előre hajoltam. 
- Különben? 
Nagymacskákat megszégyenítő ugrással vetette rám magát. Pechére túl gyors voltam, így a földön kötött ki, a tányérjainkkal együtt hangos csörömpöléssel. A felsője nyakrészénél fogva rántottam fel, a falnak taszítottam és már ép emeltem a kezemet, hogy behúzzak egyet annak a csinos kis pofikájának amikor elkapta öklömet. Felszisszentem a szorításra, mire elégedetten elvigyorodott. Ajkamba haraptam amikor tovább erősködött, zöld szemei az enyémet kutatták. 
Ösztönösen emeltem lábamat és térdeltem ágyékába. Összegörnyedve morgott fájdalmában. 
- Na erre varrjál gombot, seggfejkém! - Azzal már emeltem is lábamat, azonban arra nem számítottam, hogy gyorsabb lesz nálam és könnyen elkapja. Fejem hangosat koppant amikor a padlóhoz ért. Ilyen az én formám. 
- A nő dolga a varrás, tündérke! 
- Hogy mondtad? - Hördültem fel, ez már több volt a soknál. Nem elég, hogy egy arrogáns, pöffeszkedő, beképzelt majom még Ő akarja nekem megszabni mi lenne a dolgom. Na nem. Ez már azért túlzás. Igazából szabályozhattam volna a dolgot, de csak hagytam megtörténni. 
Pajzsom legjobb barátomként tört elő lelkemből, hogy az idegen és igencsak ellenszenves fiút a magasba taszítsa. A másodperc tört része ugrottam talpra, élvezettel néztem ahogy a göndör végig csúszik a padlón, neki egyenesen az ajtónak. Szemöldöke felszakadt, dühösen törölte meg immáron véres arcát. Karomat összefontam mellkasom előtt, a kék fényem még mindig biztonságot nyújtóan, szinte fenyegetően feszült köztem és a fiú között. Alaposan végigmért, de nem adott sok időt arra, hogy pihenjek. Ami baj, és innen nézve egy kicsit ostobaság volt belemenni mivel egyáltalán nem tudom, hogy mennyire tud bánni az erejével. Így bevallhatom, hogy akadt némi hátrányom. 
Dühös tekintetét elnézve, nem is csak némi. 
Kezei hamar felizzottak, megindult felém és minden egyes lépésével ellenem irányított egy-egy nagyon is veszélyes fénynyalábot. Visszahívtam a pajzsom ami pont időben kapott el, azt azonban így sem úszhattam meg, hogy egy komoly vágás tátongjon a karomon. 
- Ebből elég!- Kiáltott fel Crystal végszóra, Zayn és Louis pedig közénk lépett békebírónak. Mindketten lihegve néztünk a nőre. 
- Mindketten az irodámba! Most! 
A hanglejtésből és az üvöltésből ítélve nem sok jóra számolhatunk. 
Niall felé néztem aki egy biztató hüvelykujjat mutatott felém, hát persze, hogy neki tetszett a műsor amikor azonban Zayn barna szemeibe néztem nem kaptam mást csak szánalmat. Természetesen az Ő véleménye érdekel a legkevésbé de azt azért be kell vallanom, hogy míg az új srác ráfoghatja arra, hogy nem ismeri a szabályokat nekem nincs igazán mentségem, miért mentem bele ebbe az értelmetlen harcba. 
Csendben tettük meg az utat Crystal irodájáig, egyik oldalamon Louis lépkedett, míg a másikon Zayn az övén pedig a göndör okostojás. A szobába azonban már csak ketten mentünk be. 
- Mondanom sem kell, hogy ez a viselkedés túl megy minden határon! 
- Ő kezdte - böktem fejemmel a srác felé- egyáltalán miért maradhat itt! Még a nevét se mondta el, ahogy hallom! És ha valami pszichopata? 
- Ezt kikérem magamnak - ingatta a fejét - nem vagyok bolond, csak egy kissé elszoktam az emberektől! 
- Ja persze - forgattam szemeimet karomat még mindig összefonva tartottam a mellkasom előtt - biztos farkasok nevelték! 
- Ruthie! - Vágott közbe ismét mire azonnal elhallgattam. Várt egy pár percet, úgy tűnt igyekszik rendezni gondolatait. Ahogy pedig így elnézem akadt egy pár keresetlen szava hozzánk. 
- Mindketten tudjátok, hogy milyen  napokat élünk! Minden egyes emberre szükségünk van, ha életben akarunk maradni! Az olyan emberek akik pedig annyira különlegesek, mint ti ketten különösen fontosak a túlélésünk szempontjából! Kérlek ne tegyétek ezt többet! Az emberek legalább annyira félnek tőletek, mint szeretnek titeket! Csak ürügyet szolgáltattok, hogy átbillenjen a mérlek és mindennek vége legyen! 
Felsóhajtottam. 
Igaza volt. Sajnos. 
- Rendben - hajolt jobban az asztalra - látom mindketten felfogtátok, szóval maradjunk annyiban, hogy nem használjátok az erőtöket csak gyakorlásra és végszükség esetén, de akkor sem egymás ellen! Megegyeztünk? 
A srác és én egyszerre bólintottunk, mire Crystal elégedetten hátradőlt a székében. 
- Menjetek és nézessétek meg a sérüléseiteket a dokival! Többet pedig ne kerüljetek a szemem elé a héten! 
Újabb bólintás majd mindketten hátra arcot vágtunk és kisasszéztunk a szobából. A folyosón a fiúra néztem. 
- Sajnálom - vetette oda foghegyről - de nem tartanék veled az orvoshoz! Nincs szükségem rá! 
- Nem kell hősködni, gyere megmutatom hol van, mert hála neked - emeltem meg a még mindig vérző karomat - nekem nagyon is szükségem van rá! 
A fiú erre összevonta szemöldökét, mint aki értetlenkedik valamin. Két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot felém emelte kezét én pedig automatikusan léptem hátrébb, azonban elkapta karomat, és kéken izzó tenyerét a sebem felé emelte. Ámulattal figyeltem ahogy összeforrt az egész, mindössze egyetlen halvány kis heget hagyva maga után. 
- Ezt meg hogy csináltad? - Vizsgálgattam a karom, ide-oda forgatva. 
- Védelmező vagyok, emlékszel? 
Már hogyne emlékeznék. Ez a trükk azonban még hiányzik a repertoáromból és el kell hogy mondjam, nagyon súlyos hiányosságnak tűnik. 
Meg akartam neki köszönni azonban mire felpillantottam már hűlt helye volt. 
Elhúztam a számat. 
Nem igaz, hogy adósa vagyok valakinek akit egyáltalán nem bírok, plusz még mindig nem tudom a nevét. 
Hát ezért nem szeretem az idegeneket. 



2 megjegyzés:

  1. Ó . Már a prológus nagyon megfogott és kíváncsivá tett,hogy mi lesz ebben a történetben. Ez a részt is nagyon kedveltem. Tetszett hogy Ruthie felvette a harcot Harry-vel és hogy nem hagyta magát. Érdekes és izgalmas. Tetszik.Siess a következővel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a bizalmat és a kedves szavakat! Örülök, hogy tetszett! :) Remélem máskor is látlak majd erre, igyekszem ígérem! :)

      Törlés