2015. május 27.

Három - Játék







- Szerinted, ez jó ötlet? - Foglaltuk el az évek alatt lassan megszokottá vállt helyünket az udvaron. Valójában egy öreg fa alatt meghúzódó, szebb napokat is megélt padról lenne szó. Niall és én már napok óta nem tudtunk egy jót beszélni, mert a fiú minden idejét lefoglalta az intézmény kórház részlege. Itt mindenkinek megvolt a feladata. Vagy választottál vagy adtak neked. De szükség volt az ügyes kezekre és okos elmékre. Legtöbbször pedig a kettőre egyszerre. Már nem emlékszem, hogy Niall hogy keveredett az orvosainkhoz, de imádta amit csinált még akkor is ha sokszor nem tudtak segíteni a betegeken, mert mindig volt egy jó oldala a dolognak. Szerettem hallgatni a sikertörténeteit, amelyek valóban akadtak szép számmal. Még csak tanuló, de talán egy nap kiváló orvos lesz belőle.  Szóval, amiért nem láttam már napok óta, ezidáig nem sikerült neki elmondanom, hogy Harry felajánlotta a segítségét, sőt még a bajból is kihúzott.
Homlokát ráncolva hallgatta a beszámolómat, többször is meg akart állítani de nem hagytam szóhoz jutni. A végére érve azonban már én voltam az aki hallgattam, figyelmesen vártam mi a véleménye. Ugyanis Crystal még nem tud a dologról, bár Louis szeme elé sem akartam kerülni egyhamar.
- Őszintén? - Vontam fel szemöldököm - nem tudom, de talán ez a legjobb amit tehetnék! Elvégre, mégiscsak hasonlóak vagyunk!
- A kék villogó pajzson túl semmi közös nincs bennetek, Ruthie! - Méltatlankodott kuncogva.
- Tehát biztató a kezdet - bólintottam rá és kényelmesen hátradőltem, amíg a szőke srác izgett-mozgott mellettem és az udvaron átsétáló barna hajú lányt figyelte. Felsóhajtottam.
Nem értem miért nem mer oda menni hozzá és beszélgetni vele. Ez a néma bámulás, és béna jelenetek mennek már évek óta.
- A neve Heidi - böktem oldalba amikor a lány eltűnt a szemünk elől - mi lenne ha beszélnél vele?
- Tudom, hogy hívják - kérte ki magának egy kicsit idegesen - és nem tudom, miről is beszélhetnék vele!
- Az időjárásról?
- Ezzel nem segítesz - forgatta szemeit - csak nézz rá és rám! Nem vagyunk egy súlycsoport!
- Ó ugyan, Niall! Ne gyere itt nekem a szerény dumáddal! Jó srác vagy, ezt bárki megmondhatja!
- A legjobb barátom vagy, Ruthie! Naná, hogy jó srác vagyok neked, de az igazság az, hogy ez nem így van...nézd csak meg hányan legyeskednek, Zayn körül!
Még a hideg is kirázott a nevétől. Nem meséltem senkinek a kis közjátékunkról, tudtam, hogy ezért komoly büntetést kapna és nem akartam idáig elmenni. Holott tökéletesen megérdemelte volna. Azonban mostanában nem voltam a közösség kedvenc tagja, így az én szavam állt az övével szemben. Plusz ott volt Harry is, de mint tudjuk, Ő csak alig pár hete érkezett.
Tehát maradt a némaság.
Az általában beválik.
- Hagyjuk - zárta rövidre a témát - inkább azt mond meg nekem, hogy mikor akarod beavatni a többieket az új edződről?
- Crystal és Louis? -  Kérdeztem vissza, másra nem igen tartozik kivel bénázok órákon át, Niall erre csak bólintott de én nem igazán tudtam rá válaszolni, ugyanis nem tudom. Nem tudom, hogyan reagálnak majd rá és egyáltalán jó ötlet-e hiszen alig ismerjük a fiút mégis beengedtük a falakon belülre. Mi ez ha nem felelőtlenség?
Vagy túlreagáljuk?
- Szeretnéd ha én beszélnék velük?
- Miért hallgatnának rád jobban, mint rám?
Niall erre csak felvonta a szemöldökét, mintha valami tökéletesen nyilvánvaló kérdésre válaszolt volna. Megjegyzem visszakérdezéssel.
- Tudod a gyógyítókat is egész nagyra értékelik!
Erre csak a szemeimet forgattam. Hát jó, ha harc, hát legyen harc!
- Képzeld, Harry képes gyógyítani, tehát valószínűleg nekem is menne! Már ha lenne oly kedves és megmutatná!
Még mielőtt Niall válaszolhatott volna, az emlegetett szamár lépett oda hozzánk. Harry fekete ruhát viselt, a nadrágja és a felsője is tökéletesen rátapadt, ezáltal pedig nagyon is láthatóvá váltak komoly izmai. Nyeltem egy nagyot, ugyanis valamilyen érthetetlen oknál fogva a szívem egy kicsit hevesebb ütemet kezdett verni a göndör érkezésére.
- Csak nem rólam beszélgettek?
- Akkor én magatokra is hagylak - állt fel mellőlem Niall egy nagy sóhajtással és még mielőtt bármit is mondhattam volna átszáguldott az apró udvaron, vissza az épületbe. Félve néztem Harry felé, nem igazán tudtam mit is mondhatnék neki.Egy kissé zavarban voltam. Csak tudnám, hogy miért.
- Még nem is köszöntem meg, amit a múltkor értem tettél...
- Akkor tartoznál hálával, ha annak a szemétládának be is verhettem volna a képét - mosolygott rám. Könnyed hangneme meglepett, mert bár nem ismertem túl régóta az biztos, hogy ez a viselkedése eltér az általam megszokottól.
Hosszú perceken keresztül ültünk egymás mellett csendben, és mondanám, hogy kínos volt de nem. Csak élveztük a némaságot és a gyenge szellőt ami körülvett minket. Hajamat a fülem mögé tűrtem, mire Harry megköszörülte a torkát.
- Szóval - csúsztatta zsebébe kezeit - te és Niall?
A kérdésre elpirultam.
- Természetesen nem - fordultam felé - csak barátok vagyunk!
- Nem hiszek a fiú-lány barátságban, bocsi!
- Senki sem kérdezte, miben hiszel Harry! A dolgok csak néha megtörténnek mindenféle sors vagy hit, és egy nagyobb feljebbvaló nélkül! Nem kell mindennek értelmet keresnünk!
- Ha te mondod - rántotta meg a vállát - beszéljünk inkább arról, hogy mikor kezdhetjük a közös játékainkat!
Erre csak felvontam a szemöldököm. Játék. Lehet neki játék az edzés de nekem nem. Muszáj megtanulnom, hogyan védjem meg magam. És ha lehet azokat is akik igazán fontosak számomra. Szóval nagyjából a fél világról beszélünk. Az áldott jó szívem fog a sírba vinni, majd meglátjátok.
- Crystal...
- Ő csak egy ember - vágott közbe dühösen - egyáltalán nem érdekel mit mond!
- Hallod te egyáltalán magad? Csak egy ember? Mi másért léteznél, ha nem az emberekért?
- Hm, nem is tudom - vakarta meg színpadiasan állát - talán magamért?
- Sekélyes és önző vagy, Harry Styles!
- De legalább, nem ostoba és kiszámíthatatlan, mint te!
- Pukkadj meg! - Vágtam hozzá záráskánt és már ott sem voltam.
Természetesen nem én lettem volna, ha végig tudok menni gond nélkül csak egyszer az udvarunkon. Ezúttal Harry volt az aki utánam rohant és elkapott a derekamnál fogva. Szembefordított magával, szorosan tartott. Fel akartam képelni, azaz pontosabban fel kellett volna képelnem de mozdulni nem bírtam. Egyrészt a döbbenettől, másrészt pedig mert levegőt venni is elfelejtettem a közelségétől. Mellkasa az enyémnek préselődött, szinte éreztem a szívverését, testének melegét. Nyeltem egy nagyot amikor észrevettem, hogy tekintetemet kutatja az övével. Azt hiszem talán egy kicsit el is pirultam. Nem lenne szabad úgy viselkednem, mint valami idióta ötéves.
- Engedj el - sziszegtem néhány perc némaság után, hangom túl erőtlennek hatott.
- Vegyél rá - szegezett nekem egy harminckettes vigyort és még mielőtt bármit is csinálhattam volna már a levegőbe emelkedtünk. Harry ereje ámulatba ejtett. Komolyan úgy tűnt, mintha még koncentrálnia sem kéne. Annyira könnyed és természetes volt minden amit csinált.
Ösztönösen húzódtam hozzá még közelebb ahogy a magasban hidegebbé vált a levegő. Egy idő után azonban megálltunk és nem emelkedtünk tovább. Lenéztem a lábunkra. Alattunk kék, védelmet nyújtó fénye derengett rendíthetetlenül.
- Most kezdjük a játékunkat! Légy résen kicsi lány, különben nem tehetsz majd semmit az annyira fontos embereidért!
- Hogy érted ezt? - Vontam fel szemöldököm de a következő pillanatban lehetőségem nyílt rá, hogy megértsem ezt mindenféle válasz nélkül. Harry egész egyszerűen elengedett majd megszüntette a pajzsát alattunk. Ám amíg én tovább zuhantam, Ő ott állt felettem, újra biztonságban és fölényesen vigyorogva. Egyetlen árva hang nélkül zuhantam. Nem tudtam gondolkodni, semmi nem volt a fejemben, üresnek és nevetségesen szánalmasnak éreztem magam. Nem pedig a nagy és okos védelmezőnek aki tényleg segíthet az embereken.
Ahogy telt az idő, és közeledtem egy komoly becsapódáshoz ami valószínűleg az életembe kerül majd, nevetséges módon arra gondoltam talán ez a legjobb ami történhet. Az első leckénél elbukni. Hát kell ennél világosabb útmutatás?
Talán el kellene kezdenem visszaszámolni.
Csak aszteroida helyett, az agyvelőm lesz az ami az aszfaltba csapódik.Tiszta mázli.
Már amikor tényleg úgy éreztem hogy felkészültem akkor lépett működésbe egy belső erő, és nem hagyta, hogy ezt tegyem. Képtelen lettem volna ennyire értelmetlenül meghalni. Ezt nem hagyhatom. Pontosabban nem hagyhatta. Kedves ismerősként üdvözöltük egymást a pajzsommal amely ezúttal, mint valamiféle fényes kapszula ölelt körbe, bár nem érkeztem meg túl halkan vissza a földre, határozottan túléltem Harry kis magánakcióját.
A fiú persze már ott várt rám. Megjegyzem még mindig nagyképűen.
Harry tapsolni kezdett, a hátam mögött lévő tömeg pedig zúgolódni, pusmogni.
- Ezt meg, hogy képzelted? - Kiáltott át Niall az embereken, és már meg is indult Harry felé - és ha valami baja esett volna?
- Amint látod nem lett, így tökéletesen felesleges ezen agyalnod!
- Te faszfej! - Ordibált még mindig a szőkeség, még sosem láttam ennyire mérgesnek, arca kipirult, kék szemei dühösen csillogtak, nagyon tettre késznek tűnt, ami nem igazán jelentett túl sok jót. Már ha az esélyeket kéne latolgatnom.
- Most komolyan a kemény gyereket akarod játszani, Niall? Inkább a te súlycsoportodban keresgélj, példának okául hol voltál amikor  Zayn megpróbálta megerőszakolni a kis barátnődet?
Lehunytam a szemeimet és lassan vettem egy jó mély levegőt. Talán nem ilyen hangosan és nem mindenki előtt kellett volna közölnie ezt a kis tényt. Amit természetesen igyekeztem elhallgatni. Tudtam, hogy az én szavam, Zayn ellen semmit nem ér. Hát még ha Harry az egyetlen tanú erre. Senki nem hinne nekem, és csak tovább szítanám az amúgy sem csendes lángokat.
Közelebb mentem a két acsarkodó gyerekhez, hogy megpróbáljam lecsendesíteni a nagy vitát.
- És még hazug is vagy!
- Kérdezd csak meg, Őt! - biccentett  Harry fejével felém, Niall pedig ezúttal végre valahára rám nézett. Imádtam ezt a srácot. Olyan volt nekem mintha a bátyám lenne, de van amibe nem akarom belekeverni. Főleg, hogy Niall elég jó emberismerő, így még válaszolnom sem kellett neki. Elég volt látnia azt, hogy nem merek a szemébe nézni.
Miért én szégyellem magam egy ilyen miatt?
Niall keze lendült, ám még mielőtt megüthette volna vele a jóval fölé tornyosuló srácot, az is támadásba lendült. De nem számított. Gyorsabb voltam mindkettőjüknél. Így az én pajzsom nyert ami a két fiú közé ékelődött be és hosszan elterült, egyféle falat alkotva egészen a minket körülvevő kerítésig.
Még a levegő is megfagyott körülöttünk. Mindkét fiú elnyílt ajkakkal bámult rám, én pedig nem igazán éreztem valósnak magam. Ennyi erőt még sosem tapasztaltam és a legrosszabb az egészben, hogy az kellett hozzá, hogy veszélyben lássak valakit akit nagyon szeretek.
- Mint említettem - néztem Harry felé - az embereimért mindent!
Ezúttal tényleg hátraarcot vágtam és nem állított meg senki. Könnyed- ruganyos léptekkel lépdeltem, az a maroknyi ember pedig készségesen mindenféle szó nélkül nyitott utat nekem. Pajzsom még mindig mögöttem volt, palásként kúszott utánam és ahogy lenéztem a kezeimre azt hiszem tudom miért rémültek meg ennyire tőlem.
Az egész testem ragyogott.
Én magam voltam a védelmező.
A kérdés már csak az, hogy kié?




2015. május 14.

Kettő - Szövetség

Sziasztok!

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, most is nagyon örülnék párnak és remélem ez a rész is tetszeni fog nektek! Folytatás hamarosan! :)







Zihálva ébredtem. Folyt rólam a víz és a szívem sem a helyes ütemet verte. Vagy legalábbis amit már megszoktam tőle. Sosem voltam egy jó alvó, de az elmúlt fél évben ez csak még rosszabbá vállt. Pedig talán az álmok lehetnének az egyetlen hely ezen a világon ahová bárki szívesen haza térhet. Mostanában azonban csak homályos képek, felvillanó ismeretlen emberek, fények és zuhanás jutott osztályrészemül ha lehunytam szemeimet. Emiatt pedig nem is nagyon vagyok használható. Nagyokat lélegezve igyekeztem rendezni légvételemet miközben halkan a szobám ajtaja felé lépdeltem. Odakint mindent sokkal szebbre festett a derengő Hold fénye, mint amilyen valójában volt így kedvet kaptam egy kis éjszakai levegőzéshez. Egyenesen az apró kis patakhoz osontam az udvaron ami bár kellően el volt rejtve mégis mindenki kedvenc helye volt.
Valószínűleg az egyetlen.
Gyorsan dobáltam le magamról azt a kevéske ruhát ami a pizsamámként szolgált és egy könnyed de annál határozottabb mozdulattal a vízbe vetettem magam. Körülbelül a közepéig úsztam, lent maradtam utána pedig újra a felszínre buktam. Imádtam a vizet, ő pedig kedves ismerősként üdvözölt.
- Éjszakai fürdőzés? - Hallottam meg egy mély hangot közelebbről, mint vártam volna. Az új srác akinek a neve mint utólag azt megtudtam Harry, kellemesen elüldögélt a parton egyenesen a ruháimon.
- Magányosan jobb lenne - vetetem oda foghegyről és még beljebb merészkedtem így már az államig ért a víz. Az étkezőben történt kis incidensünk után ha tehettem messziről elkerültem a göndör srácot, holott nem egyszer rajtakaptam ahogy engem bámul. Igen. Szó szerint le sem vette rólam a tekintetét. Mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnnék, ugrásra készen állt, de sajnos csalódnia kellett. Elég nagy kislány vagyok már ahhoz, hogy megvédjem magam. 
Többé-kevésbé.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem igazán férünk meg egymás mellett, Crystal büntetése pedig miszerint csak szükség esetén vagy edzés közben használhatom az erőmet eléggé kiborított. Úgy éreztem magam, mintha valaki azt mondta volna, hogy ne lélegezz csak ha már a fulladásig visszatartottad magad. Újra és újra a szédülés közelébe kerülni pedig nem a legjobb dolog ami történhet velünk.
- A legtöbb ember aludni szokott ilyenkor - nyúlt el a földön kezét a feje alá támasztotta és úgy bámulta az eget, tehát nyugodtan forgathattam a nagy bölcsességeire a szememet.
- De persze te különleges vagy, cuki!
- Valaki nagyon vicces ma este - szálltam be végül a játékba - és az egyetlen aki itt kivételesnek érzi magát, az te vagy " Mr. Nem árulom el a nevem, de meggyógyítalak, hogy lásd kivel van dolgod" őméltósága!
Hangos nevetésbe tört ki. Nem abba a jóízű fajtába hanem inkább a szánakozóba. Már ha szabad így fogalmaznom. Kezdtem fázni így kifelé úsztam a vízből. Harry is feltápászkodott végre a ruháimról, sőt igazából úgy tűnt, hogy zavarban van amiért konkrétan egy száll vizes fehérneműben állok előtte.
Ezúttal rajtam volta a piszkos vigyor sora. Imádtam nézni ahogy elfordítja a fejét amíg felöltözök. Talán jobban tettem volna ha fel sem öltözök.
Összefontam karomat mellkasom előtt és úgy néztem a fiúra. Göndör haja annyira puhának tűnt, arcának vonásai szép ívűek, ajkai elképesztő rózsaszín színben pompáztak még a gyér éjszakai fényben is. Nem tudom, hogy szoktak-e az ellenkező nemre mondani ilyet, de Harry gyönyörű férfi.
Még ha nehéz is ezt beismernem, tekintve, hogy a természete eddig nem igazán tükrözi a külsejét.
- Rémálmok igaz? - Törte meg végül az egyre kínosabbá váló csendet, zöld szemeivel kíváncsian méregetett - azok nem hagynak aludni, nem?
Összevontam szemöldököm a meglepettségtől.
- Honnan tudtad?
Erre csak megvonta vállát és a tavat kezdte el bűvölni tekintetével.
- Onnan, hogy én is azoktól szenvedek, bár talán inkább az értelmetlenségüktől!
Ajkaim elnyíltak a meglepettségtől. Ez a tény, komolyan kezdett megrémiszteni. Komolyan ennyire hasonlóak lennénk? Akkor miért nem tudok egyetlen közös pontot sem felmutatni?
- Sajnálom, hogy megzavartalak - lépett hozzám közel - ígérem többet nem fordul elő, Ruth!
Nyeltem egy nagyot a közelségétől, de álltam a tekintetét.
- A nevem Ruthie!
Lemondóan felsóhajtott.
- Kislányoknak való név egy olyan világban, ami már rég nem való kislányoknak - döntötte oldalra a fejét majd felemelve kezét hüvelykujját végighúzta ajkaimon - vagy tévedek?
A szívem a torkomban dobogott, érintése váratlanul ért és áramütésszerűen hatott rám.
Vesztemre ezt Ő is láthatta rajtam, undorító fellengzős mosolyából ítélve. Már épp nyitottam a számat, hogy odapörköljek valami felettébb kedves megjegyzést ám legnagyobb meglepetésemre ellépett mellőlem és szó nélkül magamra hagyott.
Vizesen és felbosszantva.
Határozottan felbosszantva.

***

- Felállni! - Kiáltott rám immáron sokadjára az elmúlt órában, a személyes kék szemű szörnyetegem. Nyurgasága és gyorsasága nem a legjobb párosítás volt számomra ha arról van szó, hogy közelharcot vívjak valakivel aki majdnem egy fejjel magasabb, mint én, plusz azt hiszem ravaszabb is.
- Louis, fáradt vagyok, elég már! - Nyögtem erőtlenül, úgy éreztem a torkomat lángok mardossák és álmos is voltam. Semmi kedvem nincs ehhez a naphoz. Azt hiszem a hajnali fürdőzés nem a legjobb ötlet ha korán kell kelned és egy aszpirin sincs a közelben ha megfáztál.
Ám azt sem szabad elfelejtenünk, hogy hibáiból tanul az ember.
- Majd ezt mondod annak is aki pont végezni akar veled?
- Neki majd bemutatom mire képes egy igazi védelmező!
- Hah! - Nevetett fel - még tanoncnak sem lennél alkalmas!
- Ezt szívd vissza!- Förmedtem reá de csak felvonta a szemöldökét. Utáltam ezt a nézését. Sosem jöttünk ki különösebben jól de mostanában mintha direkt minden egyes kis percét azzal akarná tölteni, hogy velem kötekedjen vagy találjon valamit amivel felbosszanthat, beszólhat és még órákig sorolhatnám a lehetőségek listáját.
- Akkor bizonyíts, kislány!
Amilyen hamar csak tudtam feltápászkodtam a földről és ismét neki rontottam. Azt hiszem főleg ezzel volt a probléma. Talán többet kellene gondolkodnom ahelyett, hogy ész nélkül cselekszem ugyanis perceken belül ismét a földön találtam magam. Most sem éreztem magam jobban, mint először. Sőt. Sokkal dühösebb voltam. Lihegve álltam ismét talpra nem nagyon gondolkoztam amikor Louis megindult felém, azt hiszem ösztönösen cselekedtem bár lehet csak ezt szeretném bemagyarázni magamnak ugyanis a pajzsom túl hirtelen feszült előttem ahhoz, hogy megakadályozzam a srác ütközését, a legtöbb amit tenni tudtam az a pánik volt. Tudom, tudom. A lehető legrosszabb megoldást választottam. 
Arra még emlékeztem, hogy összeszorítottam a szemeimet ám hiába vártam a csattanást. 
Lassan mertem újra körbenézni, Louis alig pár méterre állt tőlem, a pajzsom még mindig előttem derengett azonban valaki másé is. Harry zsebre dugott kézzel állt nem messze tőlünk, nem úgy tűnt, mint akinek nehezére esne ennyire összpontosítania. 
Vajon mi hiányzik ennyire belőlem? Az egésznek olyan könnyednek és egyértelműnek kellene lennie. 
- Nincs szükségem a segítségedre! - Rángatott vissza a valóságba Louis dühös hangja miközben az ajtó felé tartott. 
- Egy köszönöm is megtette volna - rántotta meg a vállát Harry - talán segíthetnék is! 
- Tökéletesen felesleges - szedte össze holmiját - ennek az egésznek semmi értelme! A lány és az ereje is hasznavehetetlen, csak veszélyt jelent mindenkire! 
Puff neki. 
Miért nem dobnak ki egész egyszerűen? Ha valóban ilyen nagy teher vagyok számukra, de most komolyan. 
Megsemmisülve bámultam magam elé, Louis hangos ajtócsapódás kíséretében kiment a teremből, Harry pedig ismételten nem tűnt nagy beszélgetőpartnernek. Így én is menni készültem. 
- A segítségemet neked gondoltam, nem neki - állt meg előttem, hogy még véletlenül se tudjak haladni ezzel az igazán pompás napommal. 
- Igazán nagylelkű ajánlat - húztam el a számat - de mint hallottad, hasznavehetetlen vagyok! 
Harry erre elvigyorodott. 
- Egy Védelmező sohasem hasznavehetetlen! Maximum az olyan sekélyes és beképzelt embereknek, mint Ő! 
- Hagyjuk ezt, kérlek! - Kaptam fel a táskámat majd se szó se beszéd eloldalaztam mellette. Csak magamra akartam zárni a szobám ajtaját és maximum jól elsírni a bánatomat az egyik párnámnak. 
Az elképzelés és a valóság között azonban komoly akadályok akadhatnak. És akadtak is, ami azt illeti. Egy magas, fekete hajú fiú állt az ajtóm előtt egy kicsivel azután, hogy bezártam magam mögött azt. Zayn bosszantó vigyorát látva tudtam, hogy nem kellett volna kinyitnom azt, még a kopogásra sem. 
Említettem már, hogy mi ketten szintén nem jöttünk ki túl jól? 
Talán mert Ő és Louis világi jó cimboráknak bizonyultak. Így azt hiszem érthető a dolog. 
Részben. 
- Mit szeretnél? 
Piszkos vigyort erőltetett magára, amitől végigfutott rajtam a hideg. 
- Rajtad kívül? 
- Rajtam túl, seggfej! - Már épp azon voltam, hogy a képébe vágom az ajtót, ám a lába megakadályozott ebben. Felvontam szemöldököm, de csak egy még szélesebb vigyort kaptam válaszul fel nem tett kérdésemre. 
- Menj el! 
- Nem hinném - ingatta a fejét - jobb szeretném, ha egy kicsit szórakoztatnál, mondjuk azzal a csinos kis ajkaiddal, életke! 
- Undorító vagy Zayn! - Próbáltam ismét bezárni rá az ajtót, de elkapta a kezemet és magához rántott. Kapálózva igyekeztem megszabadulni tőle - engedj el! 
- Jobb ötletem is van - csókolt bele nyakamba, én pedig ijedtemben  teljes erőmből a lábára léptem, ez pedig elég volt ahhoz, hogy elengedjen és  futásnak eredhessek a kihalt folyosón. Hát persze, hogy pont most nem sétál senki ezen az átkozott helyen. Csak tudnám, hol lehet Niall.  
Louis talán igazat mondott. Nem voltam elég gyors, ugyanis a srác könnyű szerrel ragadta meg a hajam és igyekezett annál fogva visszarángatni a szobámba. 
- Erről senki nem fog tudni, megértetted? 
- Azt hiszem én mégis - jelent meg, mint utolsó mentsváram Harry a folyosó végén. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, Zayn viszont még mindig nem engedett. A zöld szemű fiú ruganyos, lomha léptekkel közelített felénk, egyenesen mellettünk állt meg. 
- Engedd el szépen a lányt - font össze karjait, de azt hiszem ez csak még többet rontott a helyzeten. 
- Különben? 
- Nos - kezdett bele tökéletesen higgadtan - először is mindenképp beverem a képed, ugyanis túl szimmetrikusnak találom! Folytatásként pedig esetleg pedig megnézhetnénk mit kezdesz egy Védelmezővel! 
- Nem félek tőled - vicsorgott Zayn, végre elengedett engem is - egy senki vagy! 
- Helyes - bólintott rá Harry -ennek ellenére utoljára kérem, hogy engedd el a lányt és sétálj el szépen, mintha mi sem történt volna, barátom! 
Szinte tapintani lehetett volna a feszültséget közöttük. A csend a csontomig hatolt, de a megmentőm elérte amit akart ugyanis Zayn egyetlen árva szó nélkül távozott. Amikor pedig végre eltűnt a szemem elől végre kiengedhettem a gőzt. Úgy rogytam össze, mint valami régi rongybaba, és a síráson túl nem igazán tudtam mást tenni. Az sem érdekelt, hogy ki lát, ki nem. 
Fel akartam ébredni végre ebből a rémálomból. 
Harry szó nélkül ült le mellém, megfogta a kezemet és összekulcsolta a sajátjával. Nem néztem rá, csendesen hüppögtem tovább. 
- Tudod - fordult felém teljes testével - szerintem össze kéne tartanunk, mit szólsz hozzá? Ketten a világ ellen? 
Egy gyenge mosoly kúszott arcomra játékos hangneme miatt. Kezével puhán érintette arcomat és igyekezett letörölni könnyeimet. 
- Vagy még mindig úgy érzed, hogy nincs rám szükséged? 
Bár alig ismertem, és nagyjából tökéletesen idegen volt számomra, mégis egy belső hang azt súgta nekem, hogy igaza van. 
Össze kell tartanunk. 
Szükségem van rá. 
A kérdés már csak az, hogy vajon mennyire?  




2015. május 9.

Egy- Harci kedv


Sziasztok! 

Ahogy ígértem itt is lenne az első rész, remélem beváltja a hozzá fűzött reményeket, és tetszeni fog nektek! Köszönöm a feliratkozókat! Ha tetszett hagyjatok nyomott, vagy csatlakozzatok ti is a facebook csoportba! :) Jó olvasást! 




Természetesen nem akartam egy légtérben maradni velük, így amilyen gyorsan csak tudtam hagytam el a kis szobát. Bár igyekeztem nyugodtnak tűnni, cseppet sem volt ínyemre ez az egész helyzet. Főleg az, ahogy a többiek reagáltak a srác érkezésére. Ami megjegyzem mindenképp megkavarja majd a dolgokat. Már ami engem illet. Ugyanis így tökéletesen nyilvánvalóvá vállt, hogy nem én vagyok az utolsó védelmező. Ergo Crystal nagyon szépen átvágott, talán többen is lehetnek odakint, bujkálva. Rettegve, hogy elkapják őket és felhasználják erejüket a "nagy és szép új világ"  fenntartására. Elmúltak azok az idők amikor még akadt magyarázat arra miért nem teszem a kötelességemet. Miért nem segítek az embereken, akik szenvednek. Mondva csinált indokok egyik hazugság a másik után lett kreálva és ami a legszebb az egészben, hogy én ülök a közepén.
- Ruthie várj már - kiáltott utánam Niall, pár pillanaton belül pedig már utol is ért a szőkeség, kék szemei aggodalommal telve csillogtak rám - most meg hova a fenébe sietsz ennyire?
- Hát nem egyértelmű? - Vontam fel szemöldököm - el kell innen mennem! Méghozzá most!
- Már miért kellene elmenned?  És különben is, hova mennél? Odakint minden halott, emlékszel?
- Nincs mire emlékeznem Niall - ingattam a fejem pár perc csend után - ugyanis már ebbe a világba születtem! Megölték a szüleim...
- Az enyémek pedig a háborúban estek el - vágott közbe dühösen - ne tégy úgy, mintha nem egy oldalon állnánk és neked kellene megmentened ezt az egész tetves helyet! Mert ez nem igaz! Nem vagy egyedül!
- Valóban nem - kiáltottam immáron rá kezemmel a folyosó végén lévő szoba felé mutatva - ugyanis eddig abban a hitben éltem, hogy én vagyok az utolsó Védelmező, legalábbis ezt szerették volna elhitetni velem, ahogy azonban a mellékelt ábra mutatja, ez nagy tévedés! Talán inkább hazugság!
Kizárt dolog, hogy tovább akarjak vitázni, a nagy semmiről így inkább otthagytam egyik legjobb barátomat és levágtattam az ütött-kopott lépcsőn, elsietve pár értetlen és még jó néhány kíváncsi tekintet mellett egészen az udvarra rohantam. A kerítés ugyan nyújtott némi biztonságot a menekülteknek, de én sokkal nagyobbal rendelkeztem. A pajzsom belőlem táplálkozott, a lelkemből, szívverésemből, érzéseimből, mindenből ami vagyok, voltam és leszek valaha. Több mindenre használhattam, csak a képzeletem szabhat határt neki, de igen. Elsősorban egy gyógyító és védelmező funkciót töltött be.
Mindennek ellenére most kiválóan megfelel majd egy kis repüléshez. A gondolatra egyből egy széles vigyor kúszott arcomra.  Hogy mit fogok én még ezért kapni. 
Lehunytam szemeimet, igyekeztem koncentrálni. Louis az egyik tanárom aki bár tényleg nagyon sokat segít nekem, nem Védelmező, csak az apjától lesett el néhány gyakorlatot, így azokat próbálja nekem átadni. Több- kevesebb sikerrel.  Halvény kék fény kezdett el derengeni az ökölbe szorított kezeim körül, hogy aztán végigkússzon a lábamon és elégedetten megálljon a lábfejemnél. Egy- kettőre a magasba emelkedtem, a kéken ragyogó fényből álló pajzsom pedig, mint valami futurisztikus légdeszka repített ki a falakon túl. 
Crystal még a férjével hozta létre ezt a helyet. Azt mondja azért, hogy menedéket nyújtson azoknak akik túlélték. De már évek óta nem emelkedett a létszámunk. Sőt. Csökkentünk. Nem törte magát, hogy emberek, sebesültek után kutasson. Csak elbújt a falai mögé és ennyi. A féltve őrzött titkai közül pedig én voltam a legnagyobb. 
Már ha lehet ezt a nagy ragyogást titoknak nevezni. 
Negyven évvel ezelőtt kezdődött. A szüleim már egy olyan helyre születtek ahol a túlélés az első, és az ember saját maga ellen fordult. Senki sem tudja pontosan mi történt, vagy miért. Egy ostoba hibából vagy szándékosan de elszabadult egy hatalmas vírus ami semminek nem kegyelmezett. Az emberiség sorra vesztette el a szeretteit, barátait és ismerőseit. A környezetet, ivóvizet és nagyjából mindent amit csak fontosnak tartott. A káoszban pedig elkezdődött a harc, az utolsó éppen maradt, nem vagy kevésbé fertőzött területekért. A kihalás szélére soroltuk magunkat, hajtóvadászat indult az olyan emberek után, mint én vagy a szüleim. A hatalom bármi áron de elő akarta csalogatni a Védelmezőket a rejtekhelyükről így minden eszközt bevetettek. Nem törődve hányan hullanak még el. Így az én fajtámnak is bujkálnia kellett. Nem túl sokan akadtak akik még szóba is álltak velük, hiszen tudták, hogy veszélyes. Pedig segíthettek volna. 
De nem a hatalom miatt. 
Alig voltam tíz éves amikor elvesztettem a szüleimet. Napokig kóboroltam egyedül, amíg rám nem talált Louis apja. Hamar rájött, hogy kivel van dolga és azonnal elhozott Crystal elé, aki természetesen befogadott. Onnantól kezdve pedig a napok nagyon összesűrűsödtek. Nem bíztam senkiben, Louis apja pedig egyik napról a másikra tűnt el, a fia halottnak tekintette az öreget és minden erejével azon volt, hogy nekem segítsen. 
Azt hiszem csak felejteni akart. Nem igazán sikerült neki. Sosem kerültünk egymáshoz közel, nem vagyunk barátok. Talán mert valaki olyat lát bennem, aki cserben hagyta. Vagy legalábbis valakit aki egy kicsit is hasonlít az apjához. 
Az előttem elterülő táj nem volt túl kecsegtető. Alig akadtak növények, a folyók kiszáradtak. Nem túl barátságos környék, annyi szent. Közvetlenül a talaj fölé emelkedtem, leugrottam a pajzsomról ami így szertefoszlott mögöttem. Kavicsok recsegtek-ropogtak a talpam alatt. Porzott a torkom annyira száraz volt a levegő, az égbolt pedig sötét. Felsóhajtottam és újból körbenéztem. 
Innen sem volt szebb az egész. 
Igazából nem is értem miért jöttem ki ide. Csak még jobban felbosszant ez az egész körülöttem. Az idegeim lecsillapítására tényleg nem ez a legjobb hely, annyi szent. Lassan az egyik korhadt fához sétáltam és a földre ülve, hátamat neki döntöttem. Körmeimet a földbe vájtam, legszívesebben pedig üvölteni szerettem volna. 
Annyira aprónak és tehetetlennek éreztem magamat. 
Egy kissé magányosnak és szomorúnak is, ami azt hiszem érthető a helyzetemet, pontosabban helyzetünket elnézve. Ugyanakkor ezzel az egész önsajnálattal semmit nem érek el. Sokkal többet tehetnék az ügy érdekében. Igaz, egy fecske nem csinál nyarat de nem is egyedül vagyok. 
Ezentúl nem. 

*


Késő este volt már amikor vissza értem. Niall persze azonnal elém rohant és egy kicsit lekorholt amiért senkinek sem szóltam merre vagyok. Talán azt is megemlítette, hogy Crystal nagyon dühös. De nem igazán érdekelt. Egyrészt azért mert nem láttam az éhségtől, másrészt pedig elég nagy kislány vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem mit is szeretnék pontosan. Nem kell pálcát törnie felettem. 
Az étkezőbe érve már hangosabb zsivaj töltötte ki az erre kijelölt nagyobb szobát, az asztalok mellett pedig együtt vacsoráztak, beszélgettek az itt lakók. Nők, gyerekek, árvák és családok. Örömmel néztem végig rajtuk. Hogy miért? 
Mert azt hiszem Ők az igazi reménységeink. Jel arra, hogy talán még nincs olyan késő. 
- Gondolom te már ettél - néztem a mellettem lépkedő szőke srácra, az pedig lelkesen bólintott. Naná, hogy igen. Niall imádta a hasát. 
- De nagyon szívesen veled tartok - ajánlotta fel és elfoglalt egy helyet az egyik üres asztalnál. Hoztam magamnak enni majd én is letelepedtem mellé. Csendesen beszélgettük amíg meg nem jelent a ma reggel látott göndör srác mellettünk, kezében egy tálcával. Nem akartam rá nézni, Niall azonban vette a bátorságot és hellyel kínálta, amit az el is fogadott. 
- Szóval akkor itt maradsz? - Tette fel legjobb barátom egyik kérdését amivel rögtön a közepébe vágott a dolgoknak. 
- Úgy tűnik - tolt arrébb egy kis kaját a tányérján - nem mintha sok kedvem lenne az egészhez! 
- A kapunk mindig nyitva áll! 
Nem állhattam meg beszólás nélkül. De ez volt az igazság. 
- Te ma mégis kirepültél, kockáztatva ezzel a lelepleződést, kissé felelőtlen vagy, nemde?  Oké. Már most utáltam a srácot. Plecsnit neki érte! Ez komoly teljesítmény. 
- Te pedig egy kissé beképzelt!  Azon sem lepődnék még ha ez lenne a második neved is! 
Láttam ahogy arcizmai megfeszültek. Hűha. Valaki nagyon a szívére veszi a dolgokat. Még a végén idő előtt felhúzza magát. 
- Ez a hely így is eléggé vicces, nem kell bele több bohóc! 
- Én is így hiszem - bólintottam - szóval akár el is mehetnél! 
- Ne szemtelenkedj velem! - Mordult rám mély hangján. Zöld szemeibe harag villant. 
Egy ördögi mosoly kúszott arcomra miközben előre hajoltam. 
- Különben? 
Nagymacskákat megszégyenítő ugrással vetette rám magát. Pechére túl gyors voltam, így a földön kötött ki, a tányérjainkkal együtt hangos csörömpöléssel. A felsője nyakrészénél fogva rántottam fel, a falnak taszítottam és már ép emeltem a kezemet, hogy behúzzak egyet annak a csinos kis pofikájának amikor elkapta öklömet. Felszisszentem a szorításra, mire elégedetten elvigyorodott. Ajkamba haraptam amikor tovább erősködött, zöld szemei az enyémet kutatták. 
Ösztönösen emeltem lábamat és térdeltem ágyékába. Összegörnyedve morgott fájdalmában. 
- Na erre varrjál gombot, seggfejkém! - Azzal már emeltem is lábamat, azonban arra nem számítottam, hogy gyorsabb lesz nálam és könnyen elkapja. Fejem hangosat koppant amikor a padlóhoz ért. Ilyen az én formám. 
- A nő dolga a varrás, tündérke! 
- Hogy mondtad? - Hördültem fel, ez már több volt a soknál. Nem elég, hogy egy arrogáns, pöffeszkedő, beképzelt majom még Ő akarja nekem megszabni mi lenne a dolgom. Na nem. Ez már azért túlzás. Igazából szabályozhattam volna a dolgot, de csak hagytam megtörténni. 
Pajzsom legjobb barátomként tört elő lelkemből, hogy az idegen és igencsak ellenszenves fiút a magasba taszítsa. A másodperc tört része ugrottam talpra, élvezettel néztem ahogy a göndör végig csúszik a padlón, neki egyenesen az ajtónak. Szemöldöke felszakadt, dühösen törölte meg immáron véres arcát. Karomat összefontam mellkasom előtt, a kék fényem még mindig biztonságot nyújtóan, szinte fenyegetően feszült köztem és a fiú között. Alaposan végigmért, de nem adott sok időt arra, hogy pihenjek. Ami baj, és innen nézve egy kicsit ostobaság volt belemenni mivel egyáltalán nem tudom, hogy mennyire tud bánni az erejével. Így bevallhatom, hogy akadt némi hátrányom. 
Dühös tekintetét elnézve, nem is csak némi. 
Kezei hamar felizzottak, megindult felém és minden egyes lépésével ellenem irányított egy-egy nagyon is veszélyes fénynyalábot. Visszahívtam a pajzsom ami pont időben kapott el, azt azonban így sem úszhattam meg, hogy egy komoly vágás tátongjon a karomon. 
- Ebből elég!- Kiáltott fel Crystal végszóra, Zayn és Louis pedig közénk lépett békebírónak. Mindketten lihegve néztünk a nőre. 
- Mindketten az irodámba! Most! 
A hanglejtésből és az üvöltésből ítélve nem sok jóra számolhatunk. 
Niall felé néztem aki egy biztató hüvelykujjat mutatott felém, hát persze, hogy neki tetszett a műsor amikor azonban Zayn barna szemeibe néztem nem kaptam mást csak szánalmat. Természetesen az Ő véleménye érdekel a legkevésbé de azt azért be kell vallanom, hogy míg az új srác ráfoghatja arra, hogy nem ismeri a szabályokat nekem nincs igazán mentségem, miért mentem bele ebbe az értelmetlen harcba. 
Csendben tettük meg az utat Crystal irodájáig, egyik oldalamon Louis lépkedett, míg a másikon Zayn az övén pedig a göndör okostojás. A szobába azonban már csak ketten mentünk be. 
- Mondanom sem kell, hogy ez a viselkedés túl megy minden határon! 
- Ő kezdte - böktem fejemmel a srác felé- egyáltalán miért maradhat itt! Még a nevét se mondta el, ahogy hallom! És ha valami pszichopata? 
- Ezt kikérem magamnak - ingatta a fejét - nem vagyok bolond, csak egy kissé elszoktam az emberektől! 
- Ja persze - forgattam szemeimet karomat még mindig összefonva tartottam a mellkasom előtt - biztos farkasok nevelték! 
- Ruthie! - Vágott közbe ismét mire azonnal elhallgattam. Várt egy pár percet, úgy tűnt igyekszik rendezni gondolatait. Ahogy pedig így elnézem akadt egy pár keresetlen szava hozzánk. 
- Mindketten tudjátok, hogy milyen  napokat élünk! Minden egyes emberre szükségünk van, ha életben akarunk maradni! Az olyan emberek akik pedig annyira különlegesek, mint ti ketten különösen fontosak a túlélésünk szempontjából! Kérlek ne tegyétek ezt többet! Az emberek legalább annyira félnek tőletek, mint szeretnek titeket! Csak ürügyet szolgáltattok, hogy átbillenjen a mérlek és mindennek vége legyen! 
Felsóhajtottam. 
Igaza volt. Sajnos. 
- Rendben - hajolt jobban az asztalra - látom mindketten felfogtátok, szóval maradjunk annyiban, hogy nem használjátok az erőtöket csak gyakorlásra és végszükség esetén, de akkor sem egymás ellen! Megegyeztünk? 
A srác és én egyszerre bólintottunk, mire Crystal elégedetten hátradőlt a székében. 
- Menjetek és nézessétek meg a sérüléseiteket a dokival! Többet pedig ne kerüljetek a szemem elé a héten! 
Újabb bólintás majd mindketten hátra arcot vágtunk és kisasszéztunk a szobából. A folyosón a fiúra néztem. 
- Sajnálom - vetette oda foghegyről - de nem tartanék veled az orvoshoz! Nincs szükségem rá! 
- Nem kell hősködni, gyere megmutatom hol van, mert hála neked - emeltem meg a még mindig vérző karomat - nekem nagyon is szükségem van rá! 
A fiú erre összevonta szemöldökét, mint aki értetlenkedik valamin. Két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot felém emelte kezét én pedig automatikusan léptem hátrébb, azonban elkapta karomat, és kéken izzó tenyerét a sebem felé emelte. Ámulattal figyeltem ahogy összeforrt az egész, mindössze egyetlen halvány kis heget hagyva maga után. 
- Ezt meg hogy csináltad? - Vizsgálgattam a karom, ide-oda forgatva. 
- Védelmező vagyok, emlékszel? 
Már hogyne emlékeznék. Ez a trükk azonban még hiányzik a repertoáromból és el kell hogy mondjam, nagyon súlyos hiányosságnak tűnik. 
Meg akartam neki köszönni azonban mire felpillantottam már hűlt helye volt. 
Elhúztam a számat. 
Nem igaz, hogy adósa vagyok valakinek akit egyáltalán nem bírok, plusz még mindig nem tudom a nevét. 
Hát ezért nem szeretem az idegeneket.