2015. december 9.

Nektek



Sziasztok! :) 

Nem is tudom hol kezdhetném. Lehet sokan most nem igazán kedveltek, mert nem egy ilyen végkifejletre vágytatok, de én mégiscsak ilyen keserédesnek szerettem volna megírni. Bár az utolsó fejezetben arról írtam, hogy főhőseink útjai elváltak egymástól, azért az utószóban igyekeztem célozni rá, hogy idővel újra egymásra találtak. Még ha ez sovány vigasz is. 

Hihetetlenül hálás vagyok a sok-sok feliratkozóért, megtekintésért, és hozzászólásért. Egy kicsit talán "kihaltunk" a végére de a kemény több hetes szünet sem tett jót a történetnek. Bevallom sokszor 
tényleg itt akartam hagyni. Aztán valahogy mégsem tettem. 

A testvérem unszolására választottam ezt a történetet, biztatott, hogy vállaljam be amikor először meséltem neki róla. Igaz már van egy másik változata a dolognak, de azt egyébként is át akartam írni, és itt volt rá az alkalom.
 Mindazonáltal nem tudtam, hogyan fogadnátok. Fanfic meg villogó fények. Nagyon húzósnak ígérkezett. El nem tudtam képzelni, hogy fogom szerethetővé tenni az egészet.
De. 
Meglepően jól ment. Legalábbis merem remélni.
 Persze gondolom akadtak akik itt hagytak az első pár fejezet után, mert ez valóban más volt a Photoshoot után! :) 
Akik viszont maradtak és támogattak azoknak örök hálám! 
Nem tűnök el ám! 

Louis főszereplésével indítottam egy új történetet, ami bár igazán hétköznapinak tűnik, nem lesz az. Szintén akad benne némi természetfeletti majd. És alapos szívfacsarás. De egyenlőre nem akarok részleteket lelőni, majd szépen apránként. 
Ha kíváncsiak vagytok rá itt  megtaláljátok


Tényleg köszönök nektek mindent,  gyönyörű kinézetet drága Leah és azoknak akik mindig bátorítottak például neked drága E.! 

Szófia 



Ui: A történetet egyébként egyetlen zene ihlette, és valahányszor leültem írni, ezt egyszer biztos meghallgattam. Itt megtaláljátok, ha van kedvetek indítsátok el, és hallgassátok meg! :) 




Utószó




Sok-sok évvel később...



Senkinek nem akart beszélni róla. Még a szülei sem tudtak az egészről. Attól félt, ha elmondja nekik, ha egyszer is meglátják ugyanúgy viszolyogni fognak tőle, mint a kortársai, vagy a többi ember a faluban. Na nem mintha a városban olyan sok barátja lett volna. Talán mindig is tartottak egy kicsit tőlük, mert bár régen a családjának és a "fajtájának" volt köszönhető, hogy visszaállt a világ rendje, amikor a dédapja meghalt egy kicsit más irányba fordultak a történetek. 
A védelmezők rossz és gonosz lényeknek voltak beállítva. 
Akik elnyomták az emberiséget. 
A vezetőség tudta, hogy már nem él sok belük, így hagyták, hogy egész egyszerűen eltűnjenek a földről, és egyszerű történelemmé váljanak. 
Az anyjának és a nagyanyjának se volt ereje. Csak a családnév maradt. 
A mese azonban megelevenedni látszott amikor először felfedezte mire képes. Megijedt, és igyekezte elnyomni magában ezt az egészet. De így nem érezte jól magát. Vágyott a melegségre, az erőre, és arra a biztonságra amit az a tökéletes kék fény adott neki, akárhányszor előcsalogatta a rejtekéből. 
Mélyen a lelkéből. 
Elolvasta az összes könyvet, jegyzetet és emlékeket, de egyiket se érezte igazán magáénak amíg meg nem találta az ükszülei naplóját egy poros dobozba. A füzet oldalai megsárgultak, az írás nehezen olvasható volt, és nem a legboldogabb történet kerekedett ki belőle. 
Megtudta belőle, hogy az ükanyjáról kapta a nevét. Ő is Ruthie volt. 
Harry arról is írt benne, mennyi mindenen mentek keresztül. Mennyi fájdalom és mennyi öröm érte őket. Jóslatokról beszélt, életről és halálról. 
Írt arról hogy Ruthie elhagyta a családját, de Harry  nem adta fel a reményt, tudta, hogy meg fogja találni. Kitartó férfi volt.
- Ruthie vacsora! - Kiabált ki a házból az édesanyja, mire egy pillanatra összerezzent és a körülötte apró fénypontokként táncoló kékség azonnal fényesebben ragyogott. 
Mindhiába. 
Tényleg megtalálta az útját. Tudta, hogy a védelmezők nem tűntek el, és sosem fognak. 
Előbb vagy utóbb mindannyian rájuk találnak. 
Az erőre ami összeköt minket.
Akárcsak az ükszülei. Legalábbis az utolsó bejegyzés szerint. Az volt a kedvence. 
Pedig csak egy megfakult kép volt amiről két mosolygós, boldog ember nézett vissza rá. 
Harry és Ruthie.
A kép alatt nem volt dátum mindössze egyetlen szó. 
Amiből pontosan tudta, hogy a történet jó véget ért. 
Mert mi lehetne boldogabb befejezés amikor egyetlen szóban össze tudod foglalni, mindazt amit érzel, és ami vagy? 
Ruthie elmosolyodott és ujját végighúzta a cikornyás betűkön. 




"Örökké" 

2015. december 8.

Huszonöt - Azután





Harry 


Hónapok teltek el mióta Ruben meghalt, és vele együtt eltűnni látszott egy sötét és rideg korszak. Egy olyan világ ahol félelembe éltek az emberek, ahol a hideg magány uralkodott a szívekben és reménytelenséggel ébredtek a legapróbb gyermekek is. 
Komoly feladat várt ránk, igyekeztünk a legtöbbet kihozni a helyzetből, de be kell vallanom, nagyon nehéz volt. Minden annyira összefolyt és sok lett egyszerre. Igazából időnk sem volt meggyászolni a barátainkat, hiányoztak, hatalmas űrt hagytak maguk után. Voltak még csaták, és akadtak még veszteségeink is, de egy fél év elteltével kibontakozni látszott egyfajta rend, vagy pontosabban rendszer ami változást ígért, némi fegyelemmel még de jól ment a dolog. 
Szavazással választottunk elnököt pontosabban elnököket. Egy védelmezőt és egy olyat akinek nincs ereje. Így, mivel Ruthie visszautasította rám esett a választás, Louis pedig elég nagy népszerűségnek örvendett, így elnyerte a másik posztot. 
Liam is sokat segített, és az idősebbek is. 
Tényleg minden helyrejönni látszott. 
Egy bizonyos pontig. 
Nem tudom mit rontottunk el. Lehet csak én voltam a hibás, de a fiam születése után Ruthie és én eltávolodtunk egymástól. Azelőtt pedig alig láttam, és ha igen akkor biztos, hogy vitatkoztunk valamin. Nem azért mert nem volt időm rá. 
Eltolt magától.
Sokat akart egyedül lenni, a saját gondolataiba menekült. 
Őrlődött. 
Néha több napra is eltűnt, hatalmas pánikot okozva ezzel mindenkinek. Mert ilyenkor engem is majd megevett az ideg és a végén a keresésére indultam. 
Mindhiába. 
Kizárt.
Elbújt. 
Nem ismertem rá. 
Liam azt mondta, hogy legyek mellette, de úgy, hogy ne vegye észre. Ne akadékoskodjak, és próbáljak meg segíteni, ha kéri. 
Vártam a pillanatot. Tényleg türelmes voltam, minden egyes nap. 
De nem kért semmit. Nem szólt és még csak nem is kérdezett. 
Nálam pedig kiborult a bili.
Óriásit veszekedtünk aznap. Ruthie megint elment hónapokra. A szülés előtt két héttel békültünk ki. Amikor pedig megszületett a fiam, az életem egyik legszebb pillanata volt. Benjamin gyönyörű volt. Akárcsak az anyja. Ha szerencséje van akkor tőlem semmit nem örökölt. Alig volt fél éves amikor már tudatosan használta az erejét, az első lépéseihez pedig szintén a pajzsát hívta segítségül ha esetleg el akart volna botlani. 
Egyszerre volt félelmetes és lehengerlő. 
- Még mindig szerelmes leveleket írsz, Styles? - Lépett be kopogás nélkül az ajtón Liam, mire fáradtan dőltem hátra a székemben. 
- Továbbra sem leveleket írok - pillantottam rá és lecsaptam a tollamat - hanem naplót! 
- Még jobb! Csak aztán el ne felejtsd lezárni lakattal, nehogy a végén valaki meglesse! - Cukkolt tovább, mire egy elegáns mozdulattal felé hajítottam az egyik tollamat. Ügyesen kapta el, és nevetve tette le újra íróasztalomra. 
- Mit szeretnél? 
- Egy páran lemegyünk és iszunk valamit, van kedved jönni? 
Futólag az órára pillantottam. Már rég elmúlt hajnal kettő. Nem olyan biztos, hogy ezt kéne most tennem. Így egy nagy sóhaj kíséretében nemlegesen megráztam a fejem. Haza kell mennem. 
- Oh, ugyan már! Ne légy ilyen szívtelen, elnök úr! 
- Fogd be Liam - kaptam magamra a kabátom - engem otthon várnak, emlékszel? 
- Nocsak, újra helyrejött minden a paradicsomban? 
- Nem mondanám - gomboltam össze magamon az anyagot - de Benjamin is számít, nem igaz? 
- De igaz, haver! - Veregette meg a vállam - jó éjszakát  neked! 
- Jó éjszakát! - Búcsúztam el és végre valahára kiléptem az ajtón. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, odakint szakadt az eső. Mintha dézsából öntötték volna, így mire hazaértem, az alig öt perces utam alatt, úgy megáztam, hogy a ruháimból csavarni lehetett a vizet. Örömittasan nyomtam le a kilincset a ház ajtaján, minden nehézség ellenére szerettem itt lenni. Otthonosnak és melegnek találtam a házunkat. 
- Szia, picur - öleltem magamhoz fiamat aki az ágyában játszott pár játékkal - mi a helyzet? 
Örömittasan nevetett fel, és bújt hozzám. Hihetetlenül édes volt. 
- Megkeressük anyát? - Kérdeztem tőle és már indultam is körbenézni, Benjamin nyugodt volt, kis kezében az egyik mackóját szorongatta. Nem igazán értem mit eszik rajtuk, de egyszerűen meg van értük őrülve. Körbejártam az egész házat, de Ruthie sehol nem volt. Utoljára a szobánkat hagytam. 
Az ágyunkon egy levél volt. Ez nem jelentett túl sok jót. 
Fiamat letettem az ágyra, majd felvettem a levelet és elolvastam azt a pár sort amire Ruthie méltatott minket. 
Mondanám, hogy ideges voltam, vagy mérges de nem így volt. 
Csalódott már annál inkább. 
Vettem egy mély sóhajt, Benjamin felém nyújtózkodott. 
- Mami? - Kérdezte majd újból és újból megismételte ezt a szót. Emlékszem amikor először hallottam tőle. 
- A mami elment, kicsim - öleltem magamhoz - egy időre nélkülöznünk kell őt, de talán még látjuk! Addig aludj egy kicsit, és megígérem mire felébredsz apa itt lesz, oké? 
Visszavittem a szobájába és megvártam amíg elalszik. Ha eddig sikerült is magam valahogy tartani, most, hogy Benjamin elaludt már nem volt értelme. 
Megállíthatatlanul törtek felszínre könnyeim. 
Fájt. Őszintén mondom, olyan volt mintha valaki megragadta volna a szívemet, és minden ok nélkül ki akarta volna tépni a helyéről. Sőt. Talán még annál is rosszabb volt. Nem is tudom, hogy létezik-e erre megfelelő kifejezés. 
Mert nincs annál kegyetlenebb amikor úgy veszítesz el valakit, hogy nem akar téged többé. A családját. A múltját. 
Oldalra döntöttem a fejem. Odakint még mindig szakadt. Lehunytam szemeimet és csak hallgattam az esőcseppek ütemes énekét miközben abban reménykedtem, hogy ez az egész nem történt meg. 
Csak egy álom lehet. 
A legrosszabbak közül. 


*





                                                              Ruthie 


Egyik lépés követte a másikat. Nem gondolkodtam rajta túl sokat, csak hagytam, hogy vigyen magával az ár. Fejest ugrottam a hatalmas folyóba, a magas sziklákról. Biztonságban értem a vízbe, mélyre süllyedtem, és ahogy a felszínre úsztam elengedtem magam. Könnyed voltam és szabad. Most nem gondoltam arra, milyen pocsék és undorító ember is vagyok valójában. Mindössze vártam, hogy elérjem a hatalmas vízesést. 
A folyó egyre sebesebb lett, amikor pedig végre a végéhez értem, zuhanni kezdtem a hatalmas leomló vízfüggönnyel, hogy aztán még mélyebbre essek a tiszta vízben. Sikításom messze visszhangzott, pajzsom pedig szinte azonnal körülölelt az egyre sekélyebbé váló vízben. 
Szörnyű dolgokat cselekedtem. 
Cserben hagytam a legjobb barátomat aki bízott bennem és így miattam halt meg. Háborúra buzdítottam ártatlan embereket akik szintén miattam vesztették életüket. Megöltem egy védelmezőt, elhagytam azokat az embereket akik számítottak rám és azt hazudtam életem nagy szerelmének, hogy már nem szeretem, majd magára hagytam Őt és a közös fiunkat is. 
Minden egyes nap rosszabb lett. Szinte már fojtogatott a tudat, hogy miket cselekedtem. Harry sokáig dolgozott, este hullafáradtan jött haza, talán észre sem vette, hogy esténként nem alszok. Rémálmok gyötörnek, fura montázsok az elmúlt hetek eseményeiről, a szüleimről akiket nem is ismerhettem. 
Úgy tűnt mindenki boldog, nem értettem, hogy én miért nem tudok örülni, hiszen megvan mindenem. 
Aztán egy nap rájöttem. 
Nem az a sorsom, hogy részt vegyek ebben. 
Már megtettem a kötelességemet. Pontosabban egy részét. Elvégre milyen anya az aki, hátrahagyja a gyermekét? 
Bár az volt az ígéretem, hogy hamarosan újra látjuk egymást, már eltelt három év, és Benjamin minden este tényleg láthatott engem. Harry viszont nem. 
A fiamat nem tudtam elengedni, de el sem tudtam volna szakítani az apjától, főleg, hogy tudtam akkor minden egyes áldott nap engem keresne. 
De meg akartam neki adni az esélyt, hogy továbblépjen. 
Jobbat érdemel nálam. 
Mégse tűnt boldognak. 
És, hogy mit csináltam ez elmúlt években? 
Nos, többnyire hatalmas őrültségeket. Segítettem ott ahol tudtam, felfedeztem az erőm összes oldalát, a határaimat feszegettem. Hegyeket másztam, repültem és esténként a csillagokat bámultam. 
Gondtalan voltam. Egy idő után már nem éreztem bűntudatod. Vagy komolyabb fájdalmat. Mert rájöttem, hogy ahogy minden történet elkezdődik egyszer úgy véget is ér. Az én embereim és most akár a védelmezőkről vagy az erőtlenekről beszélünk nem fog örökké itt lenni. Egyrészt mert a történelem ismétli önmagát, másrészt pedig tényleg minden elmúlik. 
A védelmezőknek pedig esélyt kell adniuk az embereknek. Hogy a saját életüket éljék, mert már nincs szükségük ránk. Hibázniuk kell, és döntéseket hozniuk. 
Lejárt az időnk. 
Legalábbis egy darabig biztosan. 
Nem kell újra sötétségben élnünk, mert mindig lesz fény. De ezúttal csak akkor ha igazán kérik, és ha igazán szükségeltetik. Mert már mindnyájan tudják, hogy nélkülünk is nyerhettek volna csatát. 
Összefogást mutattunk, és remélem mindenki tanult belőle. 
Én igen. 
Harry pedig olyan szellemben neveli a fiunkat, ahogy én sosem tudtam volna. 
Őszinte és igazi szeretettel. 
Mert a szeretet a kulcsa mindennek. 
Ha szeretsz, te is ragyoghatsz. 
Te magad is lehetsz. 
Védelmező. 




2015. november 29.

Huszonnégy - Csatazaj 3/3



Ruthie 


Az egész felső szint romokban állt. Alig láttam az orromig a felszálló fűst és por fojtogató keveréke miatt. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam, Harry merre van. 
- Harry! - Kiáltottam át az üres téren, oldalra kaptam a fejemet. Halk nyöszörgést hallatszott az egyik sarokból, nem kevés törmelék alól. Azonnal odarohantam. Valamiért eszembe sem jutott használni a pajzsomat, helyette erőnek erejével kezdtem megszabadítani a törmeléktől. Azonban nem Harry volt ott. Egy aprócska szőke kislány, súlyos sérülésekkel. A fejéből ömlött a vér, arca poros volt, és nagyon úgy tűnt, hogy a karját is sikerült eltörnie. 
- A fenébe - szitkozódtam, a lány egyre hangosabban sírt. Komoly fájdalmai lehettek. 
- Ruthie! - Szólított meg ekkor Harry, és mire felkaptam a fejemet, már ott is termett mellettem. Gondolkodás nélkül térdelt le mellém, és fogta két nagy tenyere közé arcomat - jól vagy? 
- Minden rendben - bólintottam - segítenünk kell rajta! 
- Hiszen nem is ismered! - Csendült fel Ruben hangja is. 
Nem foglalkoztam vele. Csak tettem amit a kötelesség diktált. Kezemet a kislány halántékához emeltem, és hagytam, hogy átjárjon az erőm. Finom melegség áradt szét ereimben, a kék fény körbeölelte az aprócska lány testét. Éreztem fájdalmát, majd azt is ahogy fokozatosan enyhül benne ez az érzés a gyógyító erő hatására. 
Végül aztán abbamaradt a sírása, nagy kék szemei ámulattal bámultak rám. 
- Ez lehetetlen...- lehelte Ruben - ti képesek vagytok gyógyítani? 
Harry és én felnéztünk rá. Lehet, hogy nagyon hasonlítunk, de úgy tűnik komoly különbségeink is vannak, amelyek azt hiszem ezúttal az előnyömre válhatnak. 
Ugyanakkor tudtam, hogy nem húzhatom tovább a harcokat, már így is többen haltak meg, mint kellett volna. Túl sok értelmetlenül kioltott emberi élet tapad már ehhez a háborúhoz. Véget kell neki vetni. Mégpedig itt és most. Nem érdekel több mese, szabály vagy történelem. 
Itt és most, új történelem kezdődik. 
A béke történelme. 
Méghozzá velünk. Lezárom a múltat, egyszer és mindenkorra. 
- Kikapcsoltad a fegyvereiket? 
A fiú bólintott. Elmosolyodtam és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. 
- Vidd biztonságba a lányt, és segíts a többieknek! Ezt én itt elintézem! 
Már álltam volna fel, de Harry visszahúzott magához. 
- Elfelejtetted, hogy nem kell egyedül csinálnod? Nem megyek nélküled sehova! 
Elmosolyodtam. Naná, hogy most kell játszania a hős szerelmest. Újabb perceket vesztettem volna, ha vitatkozok vele, így úgy döntöttem látszólag engedek a nyomásnak. Hagytam, hogy mellém lépjen, azonban az első lépésemnél amikor egy kicsit is távolabb kerültem tőle, kivontam magam mögé a pajzsomat. A szívem hatalmasat dobbant. 
- Ruthie! - Üvöltötte szinte azonnal. Nem néztem hátra. Ha megtettem volna, akkor elgyengülök. Így biztonságban lesz. 
- Tedd amit mondtam - fordítottam oldalra a fejem - nekem van még egy kis elintéznivalóm! 
Figyeltem ahogy Ruben arcára egy ördögi vigyor kúszik, úgy tűnt nagyon élvezi az előadást. 
- Szóval akkor meg sem hallgatsz? - Vonta fel szemöldökét a srác. Válasz helyett inkább cselekedtem és futásnak eredtem felé. Lehet, hogy a pajzsomnak nem sok hasznát veszem, de nézzük meg mit kezd az öklömmel. 
Nem védekezett, csak széttárta kezeit, szemét pedig lehunyta. Azt hiszem azt remélte, hogy a pajzsa megvédi, de az nem bújt elő, hiszen én sem azzal támadtam. Egy jól irányzott rúgással terítettem a földre. Hangosan felnyögött, egész szép puffanással ért földet. 
Támadó állásba álltam, igyekeztem szabályozni kapkodó légvételemet, ahogy arra vártam, hogy felálljon. Ruben nehezen tápászkodott fel. Beverhette a fejét, mert felszakadt a szemöldöke és a szája is vérzett.
- Ribanc - törölte le hüvelykujjával ajkáról a vért, és most Ő volt az aki először támadásba lendült. Megindult felém, hátrálni kezdtem ahogy láttam felvillanni pajzsát előttem, ami egy oszlopot célzott meg. 
Jobb ötlet híján az ablak felé rohantam, és bár előtte majdnem megtorpantam, inkább vettem egy mély levegőt és egész egyszerűen kiugrottam. Felkiáltottam fájdalmamban. Későn vontam ki pajzsomat így az üveg több helyen is a bőrömbe mart. Egyenesen a másik épület tetejére reptettem magam. Ruben az ablakból figyelt. 
- Hiába menekülsz előlem! Úgyis elkaplak! 
Ezúttal én vigyorodtam el. Na nem azért, mert a helyzet magaslatán álltam, hanem mert szerettem volna biztosítani afelől, hogy nem félek tőle. Volt vesztenivalóm, de ha meg kell halnom, azt úgy fogom megtenni, hogy Őt is magammal viszem, és ezt az egész poklot amit felépített maga köré. 
Hangos, és látványos csatározásba kezdtünk. Ruben természetesen utánam ugrott. Hátrálni kezdtem, mire felemelte a lábát és a következő mozdulatával dobbantott egyet, hogy a kék fénye körbejárja az épületet, majd a földdel tegye egyenlővé azt. Zuhanni kezdtem a törmelékkel, amíg át nem ugrottam a következő házra, ami ugyanerre a sorsa jutott, és az azutáni is. 
Lihegve emelkedtem a levegőbe. A földről többen is minket néztek. Azt hiszem vegyes érzelmekkel. Féltek, de ugyanakkor elámultak is az erő nagyságán. A legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy tűnt Ruben egyáltalán nincs elfáradva, míg én lassan a tüdőmet is kiköpöm. 
Sokkal jobb harcos volt. 
Az egyetlen amit még bevethettem ellene az a nyers erőm volt. De attól még én magam is féltem. Mi lesz ha nem tudom majd kordában tartani? Ha felemészt, és mindent elpusztítok magam körül? 
- Egy kicsit kezdem unni ezt a játékot, Ruthie! - Lebegett elém pajzsán a fiú - nem gondolod, hogy ideje lenne befejezni? Persze megértem ha félsz, de azt mondják a halállal csak egy új élet kezdődik! Majd írd meg, hogy mi a helyzet! 
Nyeltem egy nagyot. 
- Miért hagytak el a szüleink? - Szegeztem neki a kérdést. 
Ajka egyetlen vonallá préselődött.
- Mert féltek tőlem - jött az egyszerű válasz - úgy hitték veszélyes vagyok, meg akartak ölni, de sajnos elkéstek. Én hamarabb cselekedtem! 
Döbbenet futott át rajtam, Ruben mosolygott. 
- Megöltem őket - suttogta vészjóslóan - nagyszerű érzés volt! De azt hiszem te leszel a hab a tortán, Ruthie! 
Váratlanul ért a támadása. Hangos robajjal csapódtam a földbe, Ő pedig loholt utánam. Esélyem sem volt felkészülni a következő csapásra, elvesztettem az egyensúlyomat. Ismét az aszfalton feküdtem amikor felém lépdelt. A távolból hallottam pár kiáltást, de nem tudtak közelebb jönni, hogy segítsenek, mert Ruben egy hatalmas pajzsot vont ki körénk. Lábát a torkomra nyomta. Gyengének éreztem magam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Így csak feküdtem, a sorsomat várva. 
- Tudod azért egy kicsit csalódott vagyok - suttogta nekem - nem kellett volna, hogy meghalj, hiszen a jövendölés egy fiúról szól, lehettünk volna tényleg testvérek! 
Elvigyorodtam, majd hangosan nevetni kezdtem. 
- Most mi olyan vicces? 
Ekkor már tudtam, hogy mit kell tennem. Hagynom kell, hogy az erőm irányítson. 
Lelöktem magamról, sőt egyenesen a pajzsához hajítottam. 
- Az a jóslat nem rólad vagy rólam szól! - Lépdeltem fel, kezeim önkéntelenül szorultak ökölbe. 
- Mit beszélsz? 
- Bizony Ruben - vigyorogtam még mindig - ne képzeld magad kiskirálynak ,vagy kiválasztottnak! Mert ugyanolyan senki vagy, mint azok akik miattad haltak meg! A jóslat a fiamról szól! 
Figyeltem ahogy elképed. 
- Nem - rázta meg fejét - ez hazugság! 
- Úgy gondolod? - Döntöttem oldalra a fejemet - akkor csak figyelj! 
Lehunytam szemeimet, mély lélegzetet vettem és amikor újra kinyitottam szemeimet már tudtam, hogy jól döntöttem. Magam elé emeltem karomat, ami kéken ragyogott. Ruben arcára döbbenet ült ki. A nyakánál fogva emeltem a magasba, legszívesebben megfojtottam volna, de ki akartam élvezni a helyzetet, hogy ezúttal semmisnek bizonyul ellenem a pajzsa. 
- Fordult a kocka, Ruben! 
Könnyed mozdulattal hajítottam el.  Ő pedig be kell vallanom, hogy egész szépen szántotta fel maga után az aszfaltot. 
Támadni akart, de gyenge pajzsa semmire sem ment velem. Újra és újra kitértem csapásai elől. Szikrázott az energia körülöttünk, mindent kék fényünk töltött meg, én pedig kezdtem nagyon élvezni a helyzetet. Talán túlságosan is. 
Ha sokkal hamarabb megteszem ezt a lépést, most nem kellene ekkora fájdalmat éreznem. Nem veszítettünk volna ennyi mindent. De gyáva voltam. Most pedig már igazán kár hősködni. 
- Kérlek - könyörgött Ruben amikor a levegőbe emeltem magunkat - kérlek, ne ölj meg! 
- Túl sokat vettél el tőlem! 
- Nem én vagyok az igazi ellenséged, Ruthie! Én csak egy báb vagyok! Vagy komolyan azt hiszed, ha engem kivégzel azzal minden megváltozik? Többen vagyunk, katonák ezrei lehetnek a világon akik csak rátok vadásznak! 
Elkomorodtam. 
- Akkor remélem jól elbújnak - szűrtem fogaim között - mert egyesével fogom őket felkutatni, és végzek mindegyikükkel! 
- Ez a beszéd - nyögte -  látod nem is különbözünk olyannyira, mindkettőnket a gyilkolás éltet...
Nem hagytam, hogy befejezze. Kék fényem körbekígyózott testén, még magasabbra emeltem, és hagytam, hogy az erőm a darabjaira szaggassa. Egyetlen darab sem maradt b előle. Úgy porladt el, ahogy a maga után hagyott régi világa is el fog porladni, ha rajtam múlik. 
Nagyon magasan lebegtem, valahol a felhők között, és miközben azon igyekeztem, hogy újra a többiekkel legyen, igyekeztem újra megtalálni magam ebben a hatalmas erőben. De nem kellett túlságosan igyekeznem. Most tényleg magaménak éreztem. Nem Ő irányított, nem Ő volt meg Én, hanem Mi. Mély levegőt vettem, kifújtam a levegőt felemeltem a tenyeremet, és a földre léptem. Láttam a többieket, Harry állt legelöl. 
Lassan lépdeltem feléjük, kék fényemet, hullámként húztam magam után, amely eltakarította a romokat, és újra a magasba emelte az egykor csodásan ragyogó épületeket. 
Életet akartam teremteni. Fákat. Növényeket. Napfényt.
- Ruthie - szólított meg Harry, mire rá kaptam a tekintetemet - gyere vissza hozzám,szerelmem - nyújtotta felém a kezét. 
Vissza? 
Hiszen el sem mentem. 
Mosolyogva engedtem el a pajzsomat és örömittasan hullottam Harry karjai közé. Egyszerre tomboltak azok akik életben maradtak. Karok nyúltak felém és boldog ajkak kiabálták, a győzelem szót. 
Azt hiszem ráérek elmondani nekik, hogy ezzel még nincs vége. 
Még nem győztünk. 
Igen. Tettünk felé lépéseket, de ennyivel nincs vége. 
Mindazonáltal el kell, hogy mondjam jó úron járunk, amely nehéz lesz és sokszor gyötrelmes de a miénk, és ha rajtunk múlik, nem fogunk újból letérni róla. 
Amíg világ a világ. 
Sőt, még azután is. 
Forró könnycseppek gördültek végig arcomon ahogy Harry ajkait újra az enyémeken érezhettem. 
- Sikerült - suttogta ajkaimba - tudtam, hogy sikerülni fog! 
Elnevettem magam. 
Naná, hogy tudta. 
Harry Styles mindig is tévedhetetlennek tartotta magát. 
Pedig ez nem így van. 
De miért pont nekem kellene elrontanom a kedvét, ha éppen annyira boldogok vagyunk, mint még soha. 
Nem igaz?






2015. november 23.

Huszonhárom- Csatazaj 3/2




Harry 

Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de szerelmes vagyok. Az érzés pedig, hogy kínok közt látom gyötrődni azt a nőt aki a világon mindennél fontosabb számomra, egész egyszerűen kibírhatatlan. Mégsem tehettem ellene semmit. Hiába hangoztatják, hogy egy háborúban veszteség nélkül nincs győzelem, de kezdem azt hinni, hogy ez csak a győztesek történetét eléneklő balladai hősök szájából hangzott el. Ráadásul túl sokszor ahhoz, hogy a gondolatainkba ivódjon. 
Mindazonáltal túl közel volt már a cél. Itt nem adhatjuk fel. 
Ha megtennénk akkor az az egész fajunk kipusztulását jelentené, és mindazokét akik oly kedvesek nekünk. Többek között azé a kisfiúét akin pár héttel ezelőtt Ruthie lelkesen segített, az első faluét ahol elpusztítottuk az ellenségünket, és a világ tudtára adtuk: életben vagyunk. 
Kéz a kézbe haladtunk előrébb, de még mindig olyan távolinak tűnt a célunk. Hiába hagytuk magunk mögött az utcákat, a robbanásokat, a holttestek csak gyűltek a talpunk alatt, mindent beborított a törmelék és ez a látvány azt hiszem örökre beleégett a képzeletembe. 
Békét akarok. 
És ha rajtam múlik, meg is fogom teremteni magunknak. 
- A legfelső emeletre kell feljutnunk! 
- Remek - füstölgött, úgy tűnt még mindig túlságosan ideges, ami nem volt jó jel. Higgadtnak kell lennie, nem dönthetünk egyik lépésről a másikra. A legjobb az lenne, ha az elmúlt pár percet sikerülne valahogy elfeledtetnem vele. Erre azonban vajmi kevés esélyt látok. 
- Tudom, hogy miért vagyok itt, Harry! - Húzott egy biztonságot nyújtó ház fala mögé - csak most is harcolok önmagammal! Még ha ezek az emberek okozták oly sok barátunk vesztét is, nem akarok megint kivetkőzni magamból! Pedig ha elragadtatom magam, akkor te is tudod mire vagyok képes! 
- Ezek az emberek nem érdemelnek könyörületet, Ruthie! 
- Nem általánosíthatsz! - Rázta meg hevesen a fejét - tudod, hogy nem általánosíthatsz! Azt akarom, hogy meglássák nem a baj vagyunk, hanem a megoldás! 
Ajkaimba haraptam. Szép szavak, de azt hiszem a megoldást ezek az emberek egy kicsit másként látják. Bennünk ugyan, de az akaratunk, a gondolataink nem kellenek nekik, csak az erőnk. 
Még mielőtt bármit is mondhattam volna a lány ismét futásnak eredt, én pedig szitkozódva követhettem. Utáltam, hogy nem beszéljük át az egyenlőre nem létező tervünket. Muszáj mindig rögtönöznünk? Nem igazán megy a Marvel hős stílus, és ezt Ő is pontosan jól tudja, de persze, megy a saját feje után. 
Meg se kéne lepődnöm. 
Sietve rántottam félre a lányt egy kék fénysugár elől ami így éppen csak elsüvített a fülünk mellett, hogy aztán egy magas épület falába csapódjon be, a por pedig háborgó hullámként indult meg felénk az összedőlt épület miatt. Már így is mindenhol törmelékdarabok voltak, pont ez nem hiányzott. Ruthie előhívta a pajzsát és felpattant rá, hogy a levegőbe emelkedve magával húzzon engem is, és felülről derítsük fel a terepet. Magam mellé húztam, egy pillanatra sem akartam elengedni. 
Attól féltem, akkor megsérül, vagy meghal, vagy egész egyszerűen csak úgy eltűnik. 
- Nyugalom - súgta oda - már majdnem ott vagyunk! 
- Én nyugodt vagyok
- Azt látom - kuncogott fel, majd rám nézett - az ujjaid hamarosan belefúródnak a bőrömbe! 
Elvörösödve lazítottam a testtartásomon. 
- Bocsánat - mentegetőztem - én csak, nagyon féltelek...
- Tudom - bólintott, felém fordult, hogy finoman megcsókolhasson, és ez az aprócska gesztus most többet jelentett mindennél. Édes ajkai egy pillanatra elfeledtették velem, hol is vagyunk. 
- Szeretlek - döntöttem neki homlokomat az övének, csukott szemekkel bólintott, összefonta ujjainkat. 
Még egy kicsit emelkedtünk, de utána nem odázhattuk tovább az elkerülhetetlent. Mindketten feszülten ereszkedtünk vissza, Bár a legfelső emeletre kell felérnünk, túl nyílt támadás lett volna berobbanni az ablakon keresztül. 
- Mutatom az utat, maradj mögöttem! 
- Szó sem lehet róla, én megyek elől! 
- Ruthie az ég szerelmére, erre most nem érünk rá! Nem látod minek a közepén állunk? 
- Bizony, bizony - jött egy mély hang a hátunk mögül - légy jó kislány Ruthie, és hallgass a szépfiúra! 
Mindketten egyszerre fordultunk meg. A lányt azonnal a hátam mögé rántottam és kivontam a pajzsomat körénk. 
Egy velem körülbelül ugyanolyan magasságú srác állt velünk szemben. Izmos karjait összefonta mellkasa előtt, nagyon is magabiztosnak tűnt. Arcát szemöldökénél és ajkánál is piercingek díszítették, fekete ruhát viselt, szemei pedig elszántan csillogtak. 
- Ha most megfordulsz, és elsétálsz akkor nem öllek meg! Nem veled van dolgunk! 
Hátravetett fejjel nevetett ki. Legszívesebben kirángattam volna a beleit, és azzal fojtottam volna meg. Beképzelt faszfej. 
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne, tudod személyesen én jöttem le titeket köszönteni - tárta szét karjait - nem mondhatjátok, hogy nem vagyok jó házigazda! 
- Te állsz emögött az egész borzalom mögött? - Lépett mellém Ruthie
A fiú bólintott. 
- Ruben vagyok, szolgálatotokra - hajolt meg, én pedig komolyan kezdtem megunni ezt az idióta játékot, így támadásba lendültem, kék pajzsom egy határozott mozdulattal löktem felé, de az a közelébe érve, egész egyszerűen köddé vállt. A fiú pedig nagyon is jól szórakozott ezen. 
- Oh, nem mondtam, hogy én is védelmező vagyok? - Vigyorgott még mindig - nem hiszem, hogy sokra megyünk egymással, Harry! 
Ökölbe szorult a kezem. Vajon azzal mit kezdene, ha letörölném a képéről azt az önelégült vigyort? 
Már épp mozdultam volna amikor Ruthie ismét akcióba lendült. Tudtam, hogy az Ő pajzsával többre megyünk de azt hiszem még elég korai volt elárulni az előnyünket, így egyáltalán nem örültem a magánakciónak, de merek én nemet mondani? 
Ruben nem mozdult, pedig a lány pajzsa már ott járt alig pár milliméterre tőle. Úgy tűnt farkasszemet néznek egymással. Pattanásig feszült a hangulat, amikor Ruthie mégiscsak leengedte a kezét. 
- Te vagy az, aki elrabolta Őt, pár hete - intett fejével felém immáron teljes testével elém lépve - és te vagy az, akire szintén hasztalan az erőm! 
- Bravó - tapsolt hanyagul, és elindult felénk - és gondolom a miértekre is kíváncsi vagy, nem? 
Nos én határozottan nem vagyok rájuk kíváncsi. 
Az lehet, hogy nem megyek sokra az erőmmel vele szemben, viszont akadályokat még állíthatok neki. Kihasználva az alkalmat, hogy nem igazán figyel rám, a felette lévő hatalmas kristálycsillárt céloztam meg, annak reményében, hogy a mellette lévő oszlopok is vele dőlnek. A hatás kirobbanó volt. Pillanatokon belül mindent elárasztott a porfelhő, én pedig azonnal Ruthie felé fordultam, és elkapva karját kezdtem magam után húzni. 
- Harry! - Méltatlankodott hangosan - meg kell hallgatnunk! 
- Nem érdekel mit mond, a barátaink odakint harcolnak, értünk! Emlékszel még? 
Láttam, hogy vívódik önmagával. Ajkába harapott, hogy aztán határozottan bólintson. 
Ismét elindultunk, azonban néhány lépcsőfok után Ruthie megállt. Hátranéztem rá, és már tudtam, hogy hajthatatlan. 
- Meg kell tudnom! 
- Együtt erősebbek vagyunk, nem foglak tudni megvédeni! 
A lány erre elmosolyodott, közelebb lépett hozzám és egy forró csókot nyomott ajkaimra. 
- Vigyázok magamra, tudod, hogy a legjobbaktól tanultam! Te addig menj, és kapcsold ki a vezérlőt ami a fegyvereiket irányítja! 
Összepréselt ajkakkal ugyan, de bólintottam. 
Nem akartam ezt.
Ha baja esik, azt egészen biztos, hogy nem élem túl. 
Mégis elengedtem a kezét, elkövetve ezzel életem talán egyik legnagyobb hibáját. 

*

Ruthie 

Azt hiszem Ruben tudta, hogy visszamegyek. Mert nem igazán sietett utánam. Sőt. Arcára diadalittas mosoly ült ki. 
- Tudtam, hogy érdekelni fog! 
- Figyelmeztetlek, egyetlen rossz mozdulat, és megöllek! 
- Ugyan ne légy nevetséges - legyintett és közelebb jött hozzám - már rég megöltél volna, ha nem lennék kíváncsi arra, hogy mi a közös bennünk! 
- Semmi közös nincs bennünk! 
Erre a nyakához nyúlt, és kikapcsolta a nyakláncát, hogy aztán a tenyerembe ejtse medálját. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt, de aztán mindent átgondolva rá kellett jönnöm, hogy felesleges aggódnom. 
- Ugyanolyan medálod van, mint nekem - néztem fel rá - ez még nem jelent semmit! 
- Gondolod? - Vonta fel játékosan szemöldökét, úgy tűnt nagyon is élvezi a játékot. Vettem egy mély lélegzetet, téved ha azt hiszi fogást találhat rajtam. Lehet, hogy a pajzsom nem sokat ér ellene, de mit kezd egy jól irányzott rúgással? 
Nos, azt hiszem sikerült meglepnem vele, ugyanis ha nem hívja elő pajzsát akkor egyenesen az egyik nagyobb törmelékkupacnak vetődik az ütés miatt. 
- Nagyon ügyes - nevetett ki - csak tudod, ha fogadnék még mindig magamra tenném a voksom! 
- Kapd be! - Köptem felé, kezdett felbosszantani, és a fejemet is kezdtem elveszíteni, így nem törődve az értelmetlenségével, felvontam pajzsomat, támadásba lendültem. Nem akartam finomkodni, minden erőmet bevetettem, nem szakítottam meg az erőteret, úgy ahogy volt reptettem felé. Azonban csalódnom kellett. 
Bár nem porladt el, mint Harry pajzsa, de hasztalan volt a próbálkozás. 
Hangos kondulással ütközött az Ő erőterébe, mintha két egyenlő fél feszült volna egymásnak. 
- Különös nem? Hatalmas erővel vagy megáldva, de annyira nyers vagy, hogy még a szabályainkat sem ismered! 
- Bocs a hiányosságért, sajnos lefoglalt, hogy megvédjem az embereket, akiket te meg akarsz ölni! - Futásnak indultam, talpam alá vontam ki kéklő erőmet, így újból a levegőbe emelkedtem, közben pedig apró fény nyilakkal céloztam. Újra és újra. Egyre gyorsabban, amíg már én is majdnem beleszédültem. Lihegve ugrottam le a földre, Ruben kibontakozott a porfelhőből, a száz és száz apró éles kis fegyverem pedig ott lebegett körülötte. 
- Milyen szabályokról beszélsz? 
- Oh, kezdünk idegesek lenni, igaz? 
- Azt kérdeztem, milyen szabályokról beszélsz? 
Erre ismét elvigyorodott. Kezdtem unni, ezt a fazont. Nincs jobb dolga, az állandó vigyorgásnál, de most komolyan? 
- Tudod, elképesztő, hogy oly sok évembe telt a keresésed, most pedig önként bukkansz fel nálam! 
- Miért kerestél? Miért vagyok olyan kibaszott fontos a számodra? Azon túl, hogy meg akarsz ölni persze...
- Oh, én nem akarlak megölni - indult meg felém - az olyan, értelmetlen és sekélyes dolog lenne, nem. Sokkal nagyobb terveim vannak veled! 
- Szarok a terveidre, Ruben! 
Egyenesen előttem állt. Alig pár centi választott minket el, a tenyerem pedig szinte bizsergett, annyira lekevertem volna neki legalább egy pofont. Vagy kettőt. Mélyen a szemembe nézett, arcára pedig megint ördögi vigyor kúszott. 
- Tudod, sejtettem, hogy nehéz lesz - döntötte oldalra fejét, kinyújtotta kezét, hogy egy kósza tincset a hajamból a fülem mögé tűrjön - de azért mégiscsak jobban örültem volna, ha egy finom vacsora mellett beszéljük meg a dolgainkat, nővérkém! 
Csend. Azt hiszem az arcomra kiülő értetlenség nyilvánvalóvá tette, hogy nem igazán értem, mire akart ezzel célozni. 
- Ugyan, Ruthie! Csak gondolj bele! Vér a vérre nem támadhat! Mégis miért lenne hasztalan a világ legnagyobb védelmezőjének ereje rám? 
Megráztam fejemet. 
- Jake és Emily ugyanúgy az én szüleim is voltak! 
- Nem! - Kiáltottam rá- hazugság! 
Már épp mondani készült valamit, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg az épületet, ami fentről jött, és több sikoly is követte. 
Harry.
Ruben rám nézett, én pedig még mielőtt újból megszólalt volna, bemostam neki egyet és futásnak eredtem. 
A vér iszonyatos sebességgel száguldozott az ereimbe, a szívem pedig a torkomban dobogott, miközben csak az- az egy gondolat cikázott a fejembe, hogy ne legyen semmi baja. 
Könyörögnöm kellett volna. 
Istenem, csak most ne. 
Csak még egy kicsit bírd ki. 
Kérlek. 





2015. október 6.

Huszonkettő - Csatazaj 3/1







El kell ismernem, a hatás kirobbanó volt. És meglepetésszerű. Mindkét fél számára. Nem hittem volna, hogy ha komolyan vannak védelmezőik akkor képesek búra nélkül hagyni a várost. Oké. Ott voltak a falak, de némi beton és tégla igazán nem áll az utunkba. Legalábbis az enyémbe. Nem tudtam mi vár ránk odabent, de alig omlasztottuk le az egyik oldalt, máris felhangzottak a szirénák. Nem hittem volna, hogy fel vannak készülve egy támadásra. Főleg nem egy összehangolt, jól kidolgozott támadásra.
Igazából már abban sem vagyok biztos, hogy valaki megpróbálta ezt az elmúlt években. Ha sikerrel járunk akkor a végén még bekerülünk a történelemkönyvekbe. De azt hiszem ha vesztünk akkor is. 
Nem kellett sietnünk. Persze, nem azt mondom, hogy egy kényelmes tempóban vágtunk át a terepen, de futni felesleges és kimerítő lett volna. 
- Mi lesz a fegyvereikkel? - Néztem aggódva Liam felé - emlékszel mit mondtam neked, róluk? 
- Tudom, hol kell hatástalanítani - vágott közbe Harry - egyetlen központból kapják a programot, csak be kell oda jutnunk! 
- Akkor hát megvan a terv! - Összegezte Liam - el kell jutnunk odáig, közben pedig harcolnunk! 
- Mindenki engem akar majd - ráztam meg a fejem - elég ha én megyek, és Harry! Ti pedig maradjatok és harcoljatok tovább! Gyorsnak kell lennünk! 
- Te nem jöhetsz - ellenkezett azonnal a göndör hajú srác.
- Most nincs időnk, erre Harry! 
- Igaza van, Ruthie! - Vette át az irányítást Adam - majd én megyek vele, az embereknek szüksége van rád, plusz itt nagyobb biztonságban vagy, mint a központjukban! Nem engedhetjük, hogy elkapjanak! 
- Nagyszerű - húztam el a számat, pont akkor amikor az egyik kapujukon kivágódott egy kisebb teherautó, benne fegyveresekkel és megindultak felénk. Teljes gázzal, megjegyzem.  Már messziről felismertem az autót. Ez volt az, amelyik pár nappal ezelőtt megtámadott minket. A dühöm elképesztő méreteket öltött.  Gondolkodás nélkül borítottam fel azt az átkozott kocsit, a végeláthatatlan pajzsrétegből kinyúlt egy csáp, és nem hiszem, hogy kíméletes voltam. 
- Ez szép volt, királylány! -  ismerte el Zayn, már majdnem a falaknál voltunk. Alig néhány lépés választott el csak, minket. 
Üvöltések hangzottak el, amíg előre rohantunk és az utolsó betonszakaszt is berobbantottuk  pajzsainkkal. Alig szállt fel előttünk a füst, már be is nyomultunk. Nem túl rendezetten, de annál hatékonyabban. Azt hittem az autót további fegyveresek fogják követni, de bent minden kihalt volt. Lepusztult és mocskos. 
Azt hiszem erről beszéltek a többiek. Egy ilyen helyről én is menekülnék. 
Felborult autók, romhalmazzá vállt házak, és dögszag. Talán ennyivel jellemezhetném az idebent uralkodó helyzetet. A központi épület azonban kiváló állapotban volt. Már tudtunk hova kell mennünk. 
 Újabb fegyveresek tűntek fel, méghozzá az épületek tetejéről, ugrani készültek, néhány védelmező akik velük harcolt, pedig segítettek nekik a földet érésben. A mieink között landoltak, és ekkor tőrt csak ki igazán a harc. Vissza akartam lépni és segíteni, de Harry visszarántott.
- Tovább kell mennünk, emlékszel? 
Nagy nehezen bólintottam. Persze voltak akik maradtak itt közülünk is. Ember az ember ellen, erővel vagy erőtlenül. De mindenki harcba bonyolódott. 
- Arra! - Mutatott Liam egy magas ház felé és mindannyian felé rohantunk, be akartunk menni, de még mielőtt ezt megtehettük volna hatalmas robbanás rázta meg a falait, és a törmelék mindent beterített. Hirtelen csak azt fogtam fel, hogy magatehetetlenül repülök hátra. Nem tudtam mit tehetnék. Hallottam a sikolyokat, és fájdalmas nyögéseket. 
Erre egyikünk sem számított. 
Mindazonáltal, túl szép lett volna, ha csak úgy bemasírozunk ide. 
Valami iszonyatosan keményre érkeztem és az egész fejem zúgott az ütés erejétől. Eltartott néhány percig, mire annyira összeszedtem magam, hogy pislogni tudjak. Keresztül repültem egy épületen. 
Felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, de iszonyatos fájdalom hasított a nyakamba. Ajkamba haraptam a fájdalom miatt, ám erőt véve magamon hívtam segítésül pajzsomat és kirobbantottam magam a törmelék alól. 
Szédülve, kóválygó fejjel ültem fel. A kék fény azonnal körülölet és miden egyes porcikámat meggyógyította. 
Köhögtem a por miatt, majd oldalra kaptam a fejem, egy kéz lógott ki a romok alól. Nem volt tétlenkedni való idő. Azonnal megkezdtem a kődarabok elpakolását, a pajzsom a segítségemre volt. 
- Zayn - ismertem fel az arcot, amelyet, most vér borított, egy másik ember karját fogta. Adam volt az. 
- Az isten szerelmére - káromkodtam és kezemet a barna szemű fiú fejéhez szorítottam, a kék fénysugár azonnal cselekedett,de azt hiszem már késő volt. 
- Nem, nem, nem - ráztam meg a fejem és újra próbálkoztam. A pajzs természetesen most is engedelmes volt. Mindkét fiút körbejárta, de nem történt semmi. 
- Ruthie! - Kiáltotta egy hang a nevemet, de nem figyeltem rá. Lehunytam szemeimet és teljes erőmből koncentráltam. 
- Gyerünk már! - Üvöltöttem magamból kikelve, amikor Harry megtalált és letérdelt mellém. Nem tartott sokáig, hogy felmérje a helyzetet. 
- Ruthie...
- Segíts már! - Kiabáltam rá - nem látod, hogy nem megy egyedül? Biztos eltalálhatott az egyik fegyver és most nem tudom használni a pajzsomat, Harry kérlek! 
Fel sem tűnt, hogy sírok, csak amikor már a sós könycseppek arcomat csípték. 
- Ruthie, elmentek! A halottakat, mi sem tudjuk feltámasztani! 
- Nem! - Ráztam meg a fejem, újból megpróbálva a lehetetlen, de egyik fiú sem mozdult - a barátaim voltak! A barátoknak vigyázniuk kell egymásra! 
- Tudom - húzott el onnan és magához szorított - tudom, kicsim! 
- Kérlek... - zokogtam mellkasába - kérlek, segíts rajtuk! 
Erre két tenyere közé szorította arcomat, kényszerített, hogy a szemébe nézzek. 
- Segíteni, azért vagyunk itt -bátorított, és Ő sem bírta ki sírás nélkül - tovább kell mennünk! A többieknek szüksége van ránk! 
Nagyokat sóhajtottam. Nem ment túl könnyen. Nem akartam őket, csak így itt hagyni. De nem tehettem mást. 
Veszteség nélkül, nincs háború. 
Ezt mondta nekem Zayn pár napja. 
Lassan bólintottam és megtöröltem az arcomat. Harry egy csókot nyomott a homlokomra, és ahhoz a lyukhoz sietett ahol becsapódtunk. Mellé siettem.
- Hol van Liam? 
- Nem tudom - nézett ki óvatosan, és én is követtem a példáját. Odakint tovább folyt a küzdelem. 
- Ott van - mutattam az egyik alakra, aki nagyon is ügyesen állta a sarat. 
- Igen - bólintott Harry - tovább kell mennünk, képes vagy rá? 
- Igen - válaszoltam határozottan, majd visszanéztem a romokra. Az egyik sziklát felemeltem a pajzsommal majd a többit is. Csatasorba rendeződtek, Harry pedig előhívta a saját védelmét, hogy a segítségemre legyen. 
Először én ugrottam, a szikladarabok követtek, és súlyos lövedékként szolgáltak, a lehető legtöbb embert igyekeztem eltalálni velük. A mieink örömittasan zúgtak fel a látványra. Harry elkapott, még mielőtt földet érhettem volna. A többi Védelmező pedig követve példánkat, lövedékként használták a súlyos romokat. 
- Meg kell szereznünk a programot! - Kiabálta át a hangzavart Harry.
- Akkor mire vártok még? - Ért mellénk Liam - menjetek én fedezlek titeket! 
- Együtt? - Néztem Harry szemébe, mire az megfogta a kezemet. 
- Együtt - bólintott határozottan, egy halvány mosollyal arcán. 
Talán furcsa, de örülök, hogy itt van velem. 
Hogy nem egyedül kell ezt végigcsinálnom.
Hogy van kiért és kivel harcolnom. 
És bárhogy is alakul, szeretetben megyek el. 
Mert szeretem Őt, és Ő is szeret engem. 
Jelen pillanatban pedig nem tudok nagyobb kincsre gondolni. 
Igazság szerint pedig, nem is kell. 
Tudom.
De ami még fontosabb. 
A szívemben érzem. 
Ami még dobog. És minden egyes dobbanással azt jelzi, hogy életben vagyok. 
Ameddig pedig én élek, addig nincs vége.
Ezt megígérhetem. 
Mindenkinek. 

2015. szeptember 29.

Huszonegy - Támadás





- Már a falakon átjutni is kisebb erőpróba lesz - lépett mellém Louis - még a nagyra becsült védelmezőkkel is! 
- És megint nem kérdezte senki a véleményedet - veregette hátba Adam a fiút mire az csak elfintorodott. Bármennyire is nem akartam, de igenis el kellett ismernem, hogy igaza volt. Lehet, hogy a városok odabent romokban állnak, néhány épület kivételévek, és nagyjából mindent visszafoglalt a természet, de el kell ismernem, hogy nem aprózták el amikor a falaikat tervezték. Magasnak és masszívnak tűntek, de korántsem elpusztíthatatlannak. Azt hiszem Louis még mindig egy kicsit lebecsül minket. Pechére. 
- Holnap ilyenkorra hamvai sem maradnak - néztem a kék szemű srácra, aki erre elismerően bólintott. Hát persze. A pusztítás már mindjárt jobban tetszik neki. 
- Nőket és gyerekeket nem bántunk, illetve azokat sem akik menekülnek, fegyvertelenek! Megértetted? - Néztem Adam felé aki bólintott - és szeretném ha ezt a többiekkel is tudatnád! 
- Kezdesz igazi vezetőként beszélni! 
- Vezetőként aki nem szereti ha cukkolják - öltöttem rá nyelvet játékosan de tekintetem szinte azonnal visszasiklott az "ellenségként" megjelölt emberek búvóhelyére. Vajon ki adja majd fel előbb? 
Aggódtam, hogy Liam és a két társa nem ér  vissza időben. Azt se tudtam, hogy jól vannak-e egyáltalán, vajon sikerült nekik bejutniuk, vagy elkapták őket? A mi táborunkban is érezhető volt a feszültség, a fák között ugyan még elég nagy biztonságban voltunk, ügyeltünk rá, hogy ne lássanak meg minket a város falai előtt elterülő síkságról. De akkor is. 
Mindennek megvan a maga kockázata. 
Még ha ezt fáj is beismerni. 
Idegesen járkáltam fel-alá, próbáltam meggyőző lenni, és természetesen rendíthetetlen. Nem akartam azt, hogyha az emberek rám néznek félelmet lássanak az arcomon. Azt akartam, hogy tudják. Kész vagyok áldozatot hozni értük. 
Bármi is lesz, ha kell velük együtt pusztulok el. 
- Enned kéne egy kicsit -  ült le mellém Zayn - mert már másokért is tartozol, ha jól tudom! 
Elmosolyodtam és elfogadtam tőle az ételt. 
Tényleg éhes voltam. 
- Nem hiszem, hogy jó anya leszek - néztem komolyan a srácra - nem tudom milyen az, ha valakinek vannak szülei! 
- Idegesítő - hümmögött teleszájjal Zayn - de egyben a világ legjobb érzése is! Hidd el, Ruthie! Jó anyja leszel annak a porontynak, ahogy Harry pedig jó apja! 
Lehajtottam a fejem.
Na igen. Harry. 
- Szerinted még életben van? - Tudakoltam bátortalanul, magam sem akartam elhinni, mennyire reszket a hangom. 
- Naná, a legbátrabb szarkeverő akit valaha megismertem! - Nevetett fel hangosan - nem lesz gond, Ruthie! Lerendezzük ezt az egészet, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk! 
- Na persze - forgattam szemeimet - ne igyál előre a medve bőrére, Zayn! Te is tudod, hogy nem ilyen egyszerű! A legjobb esetben is több százan fogunk elhullani, és azt hiszem mindketten tudjuk,mennyire értelmetlen halálok lesznek azok! 
- Egyetlen halál sem értelmetlen, amíg itt vagyunk - rázta meg hevesen a fejét Zayn - és mindannyian saját akaratukból vannak itt, mert változást akarnak! Méghozzá a te oldaladon! Használd ezt kis és tisztítsd meg a gondolataidat, Ruthie! Az életük akkor lenne értelmetlen, ha még mindig otthon ülnének, látszólagos biztonságban a falak mögött és attól rettegnének, mikor csapnak le rájuk. Nem szabad azt hinned, hogy a kényelem és az ésszerűség mindig a biztonságot jelenti! Vagy egy szebb jövőt!  Ha valóban azt akarsz, akkor néha meg kell lépned a legnagyobb őrültségeket, és tanulnod a hibákból! 
- Szép szavak - ismertem be csendesen, néhány perc csend után - örülök, hogy itt vagy velünk, Zayn! 
- Úgysem volt jobb programon! - Tette le tányérját, majd kényelmesen elheveredett a földön - azonban, most ha nem bánod, pihennék egy kicsit! Igazán szerezhettünk volna pár autót, hogy ne meneteljünk annyit...
- Csak fogd be, Malik! - Nevettem el magam, és feltápászkodtam mellőle. 
Még hogy kocsit. A vörös szőnyeget ne terítsem le rögtön elé? 
Mindenkin látszott, hogy komolyan gondolják. Felkészültek és csak a parancsra vártak. Még azonban nem adhattam ki. Mert arra vártam, hogy még napnyugta előtt visszaérjenek a felderítőim. Remélhetőleg jó hírekkel. 
Eddig is perceként kapkodtam a fejem a fák sűrűje felé azonban amikor leszállt az éjszaka, már tényleg csak oda tudtam koncentrálni. 
Várakozásaim azonban nem maradtak eredmény nélkül. Alig jött fel a csillagos égbolt a horizontra, megláttam őket. Nem voltak egyedül, de én csak egy emberre tudtam koncentrálni. 
Térdre rogytam amikor tekintetünk összegabalyodott. Ott sétált középen. Velük. Biztonságban, és azt hiszem néhány heget leszámítva, nagyon is egészségesen. Könnyek csordultak ki a szememből, de nem érdekelt. Kérdés nélkül szaladtam felé, igyekezve mindenkit kikerülve, hogy aztán a karjaiba vethessem magam. Kemény mellkasának ütköztem, szorosan öleltem át testét, miközben Ő is rázkódott a zokogástól. 
- Harry - húzódtam el tőle, kezemet óvatosan csúsztattam arcára, nem akartam elhinni, hogy ez a valóság, hogy ezúttal nem késtünk el. Hosszú csókot nyomtam ajkaira, majd még egyet, és még egyet. Újból és újra. 
- Annyira szeretlek - sóhajtotta és összefonta ujjainkat. 
- Szeretlek - ismételtem, szabad kezemmel pedig hajába túrtam.  A fiú erre lehajolt és apró csókokat lehelt hasamra. 
- Jól vagytok? 
- Minden rendben! - Bólintottam nevetve, és a következő pillanatban Liam nyakába vetettem magam - köszönöm! Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy visszahoztad! 
Liam vigyorogva bólintott, és a háta mögé mutatott. Társaságot is hozott. 
- A katonaság parancsnoka - adta meg a fel nem tett kérdésemre a választ, Harry, aki még mindig nem engedte el a kezemet - milliók élete szárad a lelkén, az apjáén pedig még több, mert ott volt amikor az egész világ megváltozott, a vírus szabadon engedésével, majd a bombázásokkal! 
- Szóval csak fojtatta a családi hagyományt - összegeztem keményen - vigyétek a többiek elé! 
Caleb és Liam megragadta a férfit, és arrébb rángatták, egyenesen a tábor közepére. 
Mostanra már mindenki kíváncsian figyelte az eseményeket. 
- Gondolom tudja, hogy nem grillezni hívtuk meg - vettem kezembe azonnal az irányítást. 
- Nem - válaszolta kurtán, de nem nézett rám - viszont kár reménykednetek abba, hogy bármiben is a segítségetekre leszek! A vesztetekbe rohantok! 
- Nincs is szükségünk rá - rázta meg a fejét Harry - igen, többen vannak, mint mi! Viszont az emberek, nem akarnak több harcot! A vezetőik elnyomják őket, és az utcán éheznek! Egy maroknyi embert pedig nem lesz nehéz legyőznünk! A lakosság át fog állni hozzánk, az anyák nem fogják éhezni hagyni tovább a gyermekeiket, és az apák sem egy újabb értelmetlen harcba vonulni a fiaikat! 
- Szóval van remény? - Tette fel a nagy kérdést Adam
- Holnapra mind halottak lesztek, fiam! 
- Több lázadás és forradalom is tombolt már a falakon belül, mindenki a békére vágyik, pár nagyokost leszámítva! Igen, elismerem vannak fegyvereik, de nekünk is! Nincs szükségünk rá! 
- Akkor mi legyen vele? - Kérdezte Zayn - ha elengedjük akkor még ma este...
- Még ma este támadni fogunk - vettem át hirtelen a szót - a megbeszélt módon, ahogy gyakoroltuk! Mindenkire szükségem lesz a győzelemhez! De ezt már tudjátok! 
Szavaim hangos éljenzésbe fulladtak. 
- Ostoba vagy, leány! - Köpte dühösen a vendégünk, mocskos szavait - mindannyian meghaltok! És te leszel...
Még mielőtt befejezhette volna amit elkezdett, egész egyszerűen megöltem. Egyetlen villanás volt az egész. Holtteste élettelenül terült el a földön. 
Senki nem volt meglepve. 
- Értetek! - Kiáltottam fel újból, a többiek pedig visszhangozták.
Átvágtunk a fákon, menetelve, elől mi, hátunk mögött pedig a reménykedő tömeg. 
Legelőre álltam, Harry szorosan mellettem, Liam pedig a másik oldalamon. 
Még utoljára végignéztem a tömegen, mielőtt kiadtam a parancsot. 
- Védelmezők! - Üvöltöttem - támadás! 
Nem tudom pontosan hányan vagyunk, de elképesztő látvány volt. Sok pajzs kifeszült elénk, védve a többieket még több pedig egyenesen a falat célozta meg, hosszú, kék lángcsóvájával. 
Mint mondtam.
Holnap ilyenkorra, már csak hamut akarok látni belőlük.